Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-27 / 226. szám

1979. szeptember 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 — Varrni nem a cipőgyárban tanultam, hanem a börtönben. Ot gyerekem­ről nem tudok semmit, mert ilyen volt a sorsom, nem tudtam utánuk érdeklőd­ni. Legutóbb tavaly szabadultam, az egy év két hónap volt. A kis Melindám, a pici lányom nem adom, hároméves. Jól van no, előzetesből vittek a kórházba. Most megint halasztást kérek, négy hónapot kaptam legutóbb, mi az? Télire nem akarok börtönbe menni. Fél vesével alighogy élek, azért! Dehogy is iszok én, megígértem annak a drága jó főorvos úrnak, aki operált. Nézze, a sebem kiszakadt, a munkába! Abba ám, mert dolgozom, de sokat. Hát ahol lehet... Jolán, a hetedik gyerekével A főorvos napjában benézett a dohányzóba. Csak szemével intett egy-egy betegének, menjen, feküdjön, ne rontsa amúgy is gyenge egészségét a nikotinnal. Jolánra időnként rá is szólt. Olyankor Jolán, arcán az engedelmes jó gyerek mosolyával összehúzta ma­gán a kórházi köpenyt, s ment a kórterembe. Jolán ugyanis nagyon rendes, gyógyulni akaró beteg volt. Több szóz tárgyat gyűjtöttek össze a Somogy megyei Tab általános isko­lájának diákjai a községből és környékéről. A tárgyakat, melyek a nagy­község egykori gazdálkodási kultúráját, konyhai felszerelését, néprajzát szemléltetik, a diákok az iskola padlásán kialakított kis múzeumban mutatják be Véndiákok derűs-könnyes találkozója 25 év után is meleg szeretettel — Tanár úrnak tisztelettel jelentem, a negyedik reál létszáma harminckettő, megérkezett huszonnégy, hiányzik nyolc — kezdi a jelentést feszes vigyázzban B. Nagy János, a „hetes”, ezen az őszeleji rendhagyó osztályfőnöki órán a kisújszállási gimnázium egyik földszinti termében. Falumúzeum a padláson — Egy anyának, ennyi gyerekkel, nagy szerencsét­lenség a betegség — magya­rázta sokszor. — Hát ugye, a legkisebb, Melindám, most sokat sír utánam. Az anyám gondozza, meg a ro­konok. A kórházban az emberek, a betegek valahogy jobban kitárulkoznak egymás előtt. Jolánt sokan szerették. Jó- beszédű, egyesek szerint „fi­nomlelkű cigányasszony volt, panaszolta, hogy váratlanul, munkából hozták a mentők, s nem lehetett halasztani, a beteg veséjét már nem le­hetett megmenteni. Ha gyerekről volt szó — márpedig kórházban vívó­dók miről beszélnének más­ról, mint kis és nagy gye­rekről,' unokáról — minden­ki szívesen hallgatta Jolánt. Ügy mondta, öt gyereke már nagy, kirepült az életbe, csak a kicsi, Melinda az övé igazán. A nevét is rátetovál- tatta a kezefejére. Látoga­táskor Jolánt senki nem ke­reste. Ilyenek a gyerekek, járják a maguk útját. Elmondta azt is, öt gyere­kének apja elhalt, egyedül küszködött velük. Jó mun­kása volt a cipőgyárnak, szerették, mert szépen varrt. Dicsekedett is, épp letelt a kedvezményes házvásárlási kölcsöne. Nem putriban él. Érthető, hogy Jolánt min­denki befogadta? Látogatási napon neki is jutott egy kis gyümölcs, ha nem volt ci­garettája, kapott. Amikor hazament, a két mentős nagy kórházi nylonzsákban cipel­te a nővérek adományait: ruhát, cipőt. A madártestű, alig negyvenkilós cigány­asszony haját előző este az egyik nővér fényesre mosta. A nagyközségi tanács hű­vös irodájában idős asszony előtt mondom restelkedve: — Tudom, hogy furcsa, érthetetlen talán, de egy asszonyt keresek, elmúlt már negyven, hat gyereke van. A legkisebb, Melinda, hároméves lehet. Az asszony egész nyáron kórházban volt, veseműtét után tudomásom szerint ide tért haza. Talán ismerik. A nő rámnéz, s olyan ter­mészetesen, mintha összesen egy embert ismerne, bólint. — Igen, Jolán. Született 1936-ban, itt él most, vele a legkisebb, de már megbo­csásson, nem a hatodik, ha­nem a hetedik gyereke. Az első meghalt, az is kislány volt, talán ezért nem szá­molja. Ahogy a kórházból hazaengedték, már másnap kapott tőlünk segélyt, aztán meg a kislányra másodszor. A főelőadóval szemben megszólal a másik, a fiatal, erős ember: — Mentem utána, amikor a segélyt kapta, hogy ne igyon. Haragudott nagyon, de csak leöntött belőle vala­mit. — Nem dolgozik? — Hol dolgozna? Nincs munkahelye, és nincs saj­nos állandó lakása se. Most egy sokgyerekes asszony há­zában húzódik meg, aki börtönben van. Jöjjön, el­megyek oda magával. A nagyközség főutcáján, annak is az elején ember­magasságú bokrok között kis út vezet a „házhoz”. Nincs ajtaja, az ablakkere­tek is üveg nélkül tátognak a világra. Az illemhelytől a házig szárítókötélen gyerek­holmik. Az asszony bólint: — Ezek szerint itthon van, mosott. Bátran megy az ajtó nél­küli házba, zörget bent. Kiált néhányszor Jolán után, dé sehol senki. Jolán a kórházban reggel­este fürdött, amint lehetett neki. Amikor már felkelhe­tett, kijárt a dohányzóba, tiszta volt, gondozott. Haját két vékony kis fonatban hordta. 2. Hosszúhajú cigányasszony fut másnap a tanácsházára. Mondja a főelőadónak a ba­ját. Félbeszakítjuk: — Jolánt nem látta, ide­várjuk? — Haggyanak engem az­zal a senkiházival. — Na­gyot köp és úgy folytatja. — Nekem semmi bajom a törvénnyel, becsülettel neve­lem a nyolc gyerekemet. Az övét is befogadtam, amikor elvitték. A gyerekét vállaltam, őt nem. — Azért csak megvárja, amiig illő kopogtatással Jolán megér­kezik Melindával. Virágos, hosszúujjú se­lyemblúza van. Haját sza­laggal lófarokba kötötte. Farmerban jött. de rögtön gombolja is, felhúzza dere­kán a blúzt. — Itt a sebem, nézze meg. A sok hajlongás a paradi­csomföldön. Kiserkent, jaj, fáj nagyon. Talán soványabb, mint volt. Mégis, nem ettől tűnik idegennek. — Hozott valamit? — súgja, amikor valaki bejön, s éppen nem rá figyel min­denki. — Pénzt adjon már, tíz forint is segítene. Nem magamért, Melindáért ké­rem, elhiheti! — Nem dolgozik a gyár­ban? — Nem, a gyesem is meg­szakadt a betegség miatt, nem mentem már vissza. — Jolánkám — mondja Ilonka néni, a főelőadó —, mondjuk már el, hogy is volt az. Miért kell hazu- dozni. Jolán vállat von, s felhá­borodik: — Majd elmondom tán, hogy milyen a sorsom. Tessék ám elhinni, a sorsom a gonosz, azt hibáztatom. Nem tehetek róla! 3^ Jolán 1961—66 között minden évben szült egy gyereket. A húszéves, élő lányáról, meg a többi négy­ről most se tud semmit. Mondják, egy ideig az ap­juk nevelte őket, de az is lehet, hogy mind állami gondozásban van. Az apa tehát nem halt meg, hanem új asszonya van. — Jolánnak is új párja, a Melinda apja — volt. Sok minden volt. Jolán ugyanis 1974 novemberében hét kemény börtönév után szabadult. — Rablás, ilyesmi — mondja —, de csak társ­ként, többen csináltuk. Aztán új szerelem, Jolán szerint a mostohatestvérrel.' Eredménye Melinda. És is­mét börtön: egy év két hó­nap után tavaly ilyenkor látta ismét a gyereket. — Az apja meg közben újra nősült. Nem azért, jó az asszony, szereti Melin­dát, náluk is volt a kis; lány, amikor engem a sze­rencsétlen sorsom megint utolért. — Mivel, Jolán? Lesüti a szemét, száját neve­tősre húzza, úgy mondja, hogy talált egy rádiót. Ilonka né­ni rábólint: „találta”. Csak­hogy a gazdáját is megta­lálták, s Jolánra újból bör­tön várt. — Ott az előzetesbe ak­kor már három hete bete­gen ültem — mondja. — Onnét vittek a kórházba, áldja meg a jó istenem azt a drága főorvos urat, de jó volt az énhozzám! Most meg majd az Ilonka néni ír, hogy adjanak a börtönből halasz­tást. Mi az a négy hónap! Bemegyek a tavasszal, letöl­tőm, majd megint varrók, mint a régiek idején. Olyan szépen megtanultam varrni, hogy tán papírt is adnak róla. Akkor meg elmegyek gyárba dolgozni, felnevelem Melindát. Csak el ne vegyék tőlem, drága Ilonka néni, azt én nem engedhetem! Melinda közben végigpi- silte a tanácsháza folyosó­ját, ki meg beszaladgál. A piros kis viseltes harisnya- nadrág egészen átázott. Jo­lán rá se hederít. — Adjon már — súgja — egy kis pénzt! Meg ruhafé­le is kéne! Lakást is adhat­nának, hogy odavinném anyámat, elhoznám új em­berétől, és csak dolgoznék, ellenne Melindával! Hát él­ni szeretnék, de így mihez kezdjek. Pedig nem élek so­káig, fél vesével, hogy is .él­hetnék! Egy kis pénzt, hall­ja! Tessék adni! — A főorvos úr kérte, hogy ne igyon, ha iszik, tényleg baja lehet! Felháborodik, csak úgy villog a szeme: — Ki meri azt mondani, hogy én iszom? Itt folyjon ki a szemem világa! Legfel­jebb egy sört, az meg csak jó, mossa a vesémet, ugye? Maradok még egy kicsit, hogy Jolán elmegy. A viselt dolgait jól ismerő asszony azt mondja, gyorsan alkal­mazkodik Jolán a helyzeté­hez. Akkor, a kórházban földreszállt angyal volt. Most és itt — ilyen! Tudatlan, agresszív. Ki tudja, mire végzi. A börtönből se jó hí­rek szállingóztak róla. Jolán mintha elfelejtett volna valamit, visszaköszön. — Kellene írni Ilonka né­ni — egy levelet. A Melin­da apja ugye bent van. lát­ták Szolnokon, hogy dolgoz­ni viszik minden nap. Hát onnét is kapni kéne gye­rektartást. 47 A tanácsháza előtt Jolán italos, fiatal legénnyel fut össze. Szidja magát, de na­gyon: — A devla verjen meg, amér újságíróval szóbaáll- tam. Még kitesznek az új­ságba! A legény kettőt rúg az autónkon, aztán elszalad. Fél óra múlva a vendéglő egyik asztalánál öreg, ra­gyásképű férfival ül Jolán. A szeme csillog, hadonászva magyaráz. A gyerek már nincs vele. Estefelé a falu főutcáján Melinda szalad nagy jóked­vűen. Az anyja mögötte tén- fereg, láthatóan ittas, fia­tal férfival... A nagyközségben külön­ben rég nincs putrisor. A harmincegy cigánycsalád kétharmada iskoláztatja a gyerekeit, az apák dolgoz­nak, az anyák szégyellnek segélyért menni a tanács­hoz. Nem egynek olyan la­kása van, mint bárkinek, aki dolgozik, rendesen él. Többségük ugyan analfabé­ta, de vannak, akik az is­kolásgyerekeiktől már a nagybetűkét megtanulták. Jolán is analfabéta. Neki alkalma se volt, hogy a gyerekeitől lesse el az írást, olvasást. „A sorsa, a szerencsétlen sorsa miatt!” Sóskúti Júlia Alinak az öregdiákok, a te­kintetek némán szegeződnek a hajdani osztályfőnökre, Zsoldos Istvánra. Ö megha- tobtan üdvözli felnőtt „gye­rekeit”: egyenként szemű gy­re véve a régi, kedves arco­kat. Az elsuhant évtizedek vékony barázdákat róttak a homlokokra, ezüst szálakat fontak a megritkult tincsek közé. A várakozás leomló csendjét a névsorolvasás tö­ri feli. — Ágoston Gábor! ^ — Jelen... — Bakó Endre! — Jelen ... Sorjában, lassan, egymás után elevenednek meg az emJberi sorsok, egy hajdani, se gyerek, se felnőtt közösség szerteágazó életútja!. Visz- szatérő mondaitfoszlányok: tartom a súlyom ... állandó orvosi felügyelet kell... gyó­gyítani nem. csak enyhí­teni ... már a fiam is főis­kolás ... a kisebbik lányom szintén idejár... elvégeztem a marxista egyetemet... mit is mondhatnék... Jaj, de nehéz néhány to­rokszorító mondatba sűríteni „Konzultáció” ... Téma: a faesztergálás az 1954-ben kapott tarisznyá- nyi útnavalót! Talán ezek se­gítségével dőlt el, hogy B. Nagy János honvéd alezre- redes, Golyha János műsza­ki igazgatóhelyettes, Kiss Ilonka tanárnő, Nagy Péter pincér, Rohoska Judit főor­vos, Sepsi András testnevelő tanár lett. Meleg Irén kö­szöntője sírásba csuklik. — Ügy elrohant a huszon­öt év ... Sokszor érezzük, bennünk élnek tanáraink... Ide mindig tiszta szívvel ér­kezem ... Dehát ezt nem le­het így elmondani. Az öregdiákok derűs-köny- nyes történeteit két hajdani nevelő Ágotái László és Bo­rok Imre tanár úr is hallgatja. Újra régi fényükben csillog­nak a felderített és sikeres, diákcsínyek, a sörivók kár­tyacsatával súlyosbított házi- rendszegése, a bagósok szigo­rúan tiltott, füstös szenvedé­lye. Már a harouszín alkony is bekönyökölt az ablakon, amikor Ágotái tanár úr kért szót: — Minél magasabb évszá­mú egy találkozó, annál bol­dogabban térnek vissza az Akármelyik járókelőtől kérdeztem Mezőtúron, tud­ja-e, hogy hol van a bar- kácsműhely, nemleges vá­laszt káptam. Pedig van! A vas-edénybolt hátsó szegle­tében, felirat is hírül adja: Barkácsműhely. Alatta pe­dig: Nyitva délután 14.30- tól 17-ig. Délelőtt jártam a műhely­ben, így érthető, hogy veze­tőjén, K. Nagy Antalon kí­vül egy lelket sem találtam. — Sajnos, nyitvatartási időben sem nagyon tolonga­nak a nemrég átadott helyi­ségben — kesereg K. Nagy Antal. — Talán azért, mert sok üzem van a városban, ahol ki-ki elvégzi a bar- kácsmunkát... Aki idejön, az is inkább kölcsönszerszá- mot visz. A berendezés kö­rülbelül 70 ezer forintot ér. A „forgalom” pedig három hónap alatt mindössze 500 egykori diákok. Mi, nyugdíj felé haladó tanárok úgy érezzük, mintha akkortájt szorosabb lett volna a .kap­csolatunk neveltjeinkkel, jobban ráértünk egymás bú- jával-gondjavai törődni. Igaz, huszonöt esztendővel mi is kevesebbet számláltunk ... Hogy «rólunk, nevelőkről is essék szó: élünk, dolgozunk csendesen, tesszük, amit ten­nünk kell, évente lángolunk, ázzunk, hamvadunk, — és szeptemberben újrakezdjük az egészet. A vacsora után az öregdiá­kok ajándékokkal kedvesked­tek volt tanáraiknak, majd a száraz fát ugyanaz a Burai Zoli bácsi reszelte, aki haj­danán a „diák uráknak” mu­zsikált titkon a Nagy Tip- panban. Kezében ki tudja miért, ezen az estén meg- megremegett a vonó. Már vállmagasságig ka­paszkodott a nap, amikor a fáradt-boldog volt kisújszál- il'ési diákok öt újabb eszten­dőre búcsút vettek egymás­tól, a Móricz látta-járta öreg intézettől, az egykori taná­roktól. Szemük kiálvatlan- nak, fáradtnak tűnt. arcukat viszont boldogság övezte, hi­szen néhány órára újra visz- szatérhettek a diákkor örök­szép világába. forint volt. Található itt mindenféle modern felszere­lés: gyalupad — kézi gyalu is —, fűrész és csiszológép, festékszóró, hegesztő. Aki faragott bútort kíván készí­teni, annak rendelkezésére áll a faeszterga. Mindenféle lakatosmunkát is el lehet itt végezni. Informátorom még el­mondta,, hogy ha „amatőr’’ fog munkához, tőle kap se­gítséget, a hozzáértő pedig önállóan készítheti el a munkadarabját. Mindenki kedve szerint fúrhat-farag- hat. Érdemes még tudni, hogy a szerszámokat egy napra, egy hétre is kölcsönveheti magánember és közület egy­aránt — igazán nem sokba kerül. S. Sz. J. D. Szabó Miklós Talán túlságosan eldugták 7 Barkácsműhely kihasználatlanul

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents