Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. szeptember 23. > BERKI IMRE RAJZAI Tanév eleji forma Gondolat Átélés Ezen nevet a... — Mit gondolsz, itt a városban is fenntartsam az ismeretséget ezzel a férfival? Hiszen üdülőhelyen találkoztunk, s alig ismerem. — De hiszen megkérte a kezedet és te igent mondtál. — Igén, de semmi egyéb nem történt! * Egy hölgy belép az üzletbe, hogy osztrigát vásároljon. — Milyen osztrigát parancsol, asszonyom: kicsit vagy nagyot? A hölgy elgondolkodik, azután bizonytalanul így felel: — A férjem általában harmincnyolcas méretű gallért szokott hordani... * A házaspár ebéd közben veszekszik: — Már megint nem ízlik az ebéd — mondja felháborodottan az asszony. — Meddig tűröm még ezt az örökös kötekedést, szemrehányást! Bezzeg azelőtt, mielőtt a feleséged lettem, ég- re-földre esküdöztél, hogy meghalni is hajlandó volnál értem! — Valóban? — Ezerszer is elismételted! — Nos — mondja a férj fájdalmas sóhajjal és keresztet vet: — akkor kénytelen vagyok megenni ezt a sültet! . * — Két hosszú hónapon keresztül nem tudod eldönteni, hogy milyen kocsit vásárolj! Nekem pedig már három nappal megismerkedésünk után megkérted a kezemet! — Tudod, elza, az autó- vásárlás komoly dolog! Vita közben a feleség odaveti a férjének: — Te, akinek életem legszebb éveit áldoztam ... — Ne beszélj így — kérleli a férj —, szörnyű arra gondolnom, hogy még a legrútabb éveid is rám várnak! * — Ha nem tévedek, ön a feleségének a harmadik férje? — Nem, a negyedik férje vagyok. — Istenem, ön már nem is férj, hanem... valóságos intézmény! — Hogy rávegyem a kislányomat a zenetanulásra, hegedűt ajándékoztam neki. Sajnos azonban semmilyen eredménnyel nem járt. — Velem is ugyanez történt, amikor bőröndöt ajándékoztam az anyósomnak! rannyal szőtt ünnepélyes borítékban kaptam patinás platina cédulán bronzbetűs meghívót az Első Magyar Főpanasz Tröszt átadási és beiktatási ünnepségére. Az avatóbeszédet dr. Spádhó Lóránt, a Panasz- . és Levelezésügyi Minisztérium főosztályvezetője tartotta, aki többek között ezeket mondta: „A magyarok több mint ezer év óta szeretnek panaszkodni. De korunkban se kélT szégyenkeznünk, mert a fejlett magyar panaszok bárhol a világban megállnák a helyüket. A minisztérium általam képviselt Panaszügyintézési Főosztálya a Belforgalmi, a Szervezési és a Névtelenle- vél-feldolgozási főosztályokkal karöltve ezért úgy döntött, hogy a szerteágazó, az alpanasz irodák kezéből olykor-olykor kicsúszó és feledésbe kerülő panaszokat koordinálja, és egy központi szervezet, a Főpanasz Tröszt irányítása alá utalja. Nagy örömünkre szolgál, hogy aktaszaporító és néhol bürokratikus ismérvekkel leledző korunkban a szóbeli és írásbeli panaszok végre egy olyan intézményben összpontosulnak, ahol a fejlett technika igénybevételével harminckétezer-háromszáz jól képzett főpanaszintéző dolgozik egy szép környezetben levő húszemeletes belvárosi toronyházban. Kérjük a Főpanasz Tröszt dolgozóitól, hogy a kereskedelemtől, a vendéglátóipartól, a tanácsoktól, a közlekedési vállalatoktól és a máshonnan érkező ötszöri, tízszeri, hússzori és századFőpanasz T röszt szőri panaszokat érezzék sajátjuknak, és késedelem nélkül ne oldják meg a problémákat, hanem küldjék fel nekünk, mi pedig majd tovább küldjük! Ehhez kívánok sok sikert és panaszt!” Az ünnepélyes átadási és beiktatási szertartás második és egyben utolsó szónoka Impurum Ottó volt, a tröszt vezérigazgatója, aki célbeszédében többek között a következőket mondta: „Korunk legégetőbb kérdése a panaszirányítás és megválaszolás lerövidítésének kérdése! Képzeljék csak el, hogy milyen fantasztikus tartalékok rejlenek amögött, ha az azonos ágazati panaszokat egy kézben egyesítjük, ellenőrizzük, kivonatoljuk és szortírozó automatáink segítségével, a felelősök rövid életrajzi adataival együtt felsőbb helyre továbbítjuk. így a különböző sérelmeket szenvedett lakosság meg lehet nyugodva, hogy teszem azt egy étteremben, kölcsönzőben vagy más üzletben bejegyzett alpanasza még egy fő- panaszhelyre és azután is még egy főpanasz helyre kerülhet. Ez a központi panaszügyintézés lehetővé teszi, hogy az azonos ágazati sérelmek megválaszolására formaleveleket hozzunk forgalomba, és ezeket a dohányboltokban olyanok is megvehetik és kitölthetik, akiknek nincs is panaszuk. Gondolom, ez a jelen és a jövő panaszosai számára is megnyugtató lesz! Kérem azonban a lakosságot, hogy a Főpanasz Tröszt munkája iránt legyen türelemmel, és az elkövetkező átmeneti években ne idegeskedjék még azon, ha a panasz panaszára csak három-négy év múlva kap tőlünk választ. A magam és a munkatársaim nevében ígérhetem, hogy minden tőlünk telhetőt el fogunk követni, mert a nyereségrészesedést az alközpontoktól beérkezett panaszok mennyisége után kapjuk. Panaszkodjanak minél, többet, s meglátják, hogy ránk nem lesz panasz!” vezérigazgató felszólalása után jeles fővárosi színészek olvastak fel az újságokból kigyűjtött Panaszválogatott kötetből. Az ünnepség a magyar sajtó törzsgárdajelvényével kitüntetett Panasz Kórusának műsorával ért véget. Tormai László Gyerekszáj Az egér Két kisfiú dicsekszik: — Az én apukám fejjel magasabb a te apukádnál! — De az én apukám pocakja nagyobb! % ba előtt egy egeret. Felkacag: — Nahát, egy ilyen apróság — létezik egyáltalában ilyen? Az egér sértődötten mormog : — De én sokáig beteg voltam. * * * Az elefánt és az egér megjelennek az anyakönyvvezetőnél. — Micsoda, ti össze akarL tok házasodni? — kérdi a hivatalnok meglepetten. — Mi az, hogy akarunk? — cincogja az egér szégyenlősen. K alandos ifjúságom alkonyán — mint minden rendes ember — én is a Józsefvárosban laktam, özvegy Hornyicsákné- nál, egy kis hónapos szobában, a külső Bagoly utcában. Mikor beköltöztem, Hor- nyicsákné egy ébresztőórát állított ágyam mellé az éjjeliszekrényre. — Tessék ezt a vekkert megnézni — mondta büszkén —, úgy jár, mint a tüzes istennyila, és úgy ketyeg, mint egy ágyú. Az óra csakugyan pompásan teljesítette kötelességét. Minden reggel föl akart ébreszteni, és hogy mégsem ébredtem föl, az én hibám volt, nem az óráé. Olyan időben ébresztgetett, amikor még a kávéházban ültem. Beköltözésem negyedik vagy ötödik napján Hornyi- csákné földúltan állított be hozzám. — Rosszul tetszett az órával bánni. Ö el van romolva. Meg kell csináltatni. Megnéztem az órát, csakugyan, valami titkos bánata volt. Szomorúan állt, a mutatója nem mozdult. Hiába ráztam, az istennek se akart ketyegni. — Hát jó. Vigye le az óráshoz és csináltassa meg! Az órás a házban lakott, és egész nap fütyült. Más dolga nem volt, mert a külső Bagoly utcában az órák csak egyszer romlanak el, de akkor aztán örökre. Másnap elkészült az óra. Megint úgy járt, mint a tüzes istennyila, és úgy ketyegett, mint az ágyú. A javításért három koronát fizettem. Hat napig dolgozott az óra, a hetediken — mint előtte már annyian — megpihent. Megállt, és hiába nógattam, nem akart tovább menni. Hátratette a fülét, mint a csökönyös ló, és amikor egy cipőgomboló- val be akartam nyúlni belső életébe, olyan fenyegetően recsegett és csikorgóit, hogy ijedten abbahagytam a bizalmaskodást. Behívtam^ Hornyicsáknét. — Nézze, az óra már megint elromlott. — Ej, ej — mondta az özvegy —, mi baja lehet neki? És fejcsóválva levitte az óráshoz. Ezúttal öt koronát fizettem a javításért, mert az óra már jobban el volt romolva. De legalább megint jól járt. Nem tagadom, valamelyest aggodalommal vártam a kritikus hetedik napot, de az, nagy örömömre, minden baj nélkül zajlott le. A végzet csak a kilencedik napon érte utol az órát, és erre mind, a kettő megállt, a végzet is, az óra is. Lementem az udvarba, és fölkerestem az órást, aki rendes szokása szerint vígan fütyörészett. — Ugyan, kedves órás úr — mondtam nyájasan —, mi van ezzel a bolond vekkerrel? Már megint elromlott. — Miféle vekkerről tetszik beszélni? —■' kérdezte az órás gyanakodva. — Hát az enyémről. Már kétszer javította ... — Én? Uram, órási becsületemre, a szegedi árvíz óta nem javítottam órát. És könnyezve fütyörészett tovább. E ddig van. Az özvegy két egyforma vekkerrel dolgozott, egy jóval és egy rosszal. Ezt a kettőt cserélgette az éjjeli- szekrényemen. És a többi lakájén is. Nemsokára azután házat vett a Lipótvárosban, és férjhez ment az óráshoz. Heltai Jenő: Altató mese egy ébresztőóráról Esemény — :.'.és összesen 192 ilyen tanulási nap (esz- Papa, te teljesen elfelejtetted a komplex matematikát