Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
1979. szeptember 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 — Lesz tánc? — Hallod? A Csorba-tónál?! — És aztán? — Mit aztán? Megyünk vissza Lomnicra. Azt hiszem, a két kis nőci is ott nyaral. Mintha már láttam volna őket. Egy fütty, és bejönnek a szobába. — Isteni! — Na, ki vagyok? — Nobel-díjas orvostudor. — Kösz. Hálatáviratok a titkárságomra. A vonat lassít, közelednek a végállomáshoz. Egész este táncolnak. A negyedik tánc után-össze is ülnek egy asztalhoz, így egyszerűbb. A két kislány értékelése m.ég itt is folytatódik, sőt tánc közben is sugdosnak a fülükbe egy-két sikamlósabb intimitást — hisz úgysem értik. Meg aztán: azt sem tudják, hogy ők kicsodák. Tulajdonképpen isteni dolog ez a bábeli inkognito! Nemsokára indul vissza az utolsó vonat, fel kell kerekedni* Az utasok szinte megrohanják a beálló szerelvényt ; most még többen vannak, mint délután, idefelé. A folyosók tömve, még a lépcsőkre is jut ember. ök szerencsére jókor érkeztek, még sikerül bepréselniük magukat egy félfülkébe, ott mindjárt a kocsi elején. A két lány leül, a barna közgazdász is melléjük, az orvostanhallgató áll. S időnként mosolyog a lányokra, azok meg vissza. — Át kéne most már térni a tettek mezejére... — tűnődik a sötétbarna. — Majd ha megindulunk — így a seszínű. — Fog ez menni — biccent a közgazdász, és mintegy véletlenül végigsimít Ili haján. — Eszem azt a szép szemedet! Nem fogsz unatkozni, ne félj. — Te se! — mosolyog az orvostanhallgató is Emmire. — Bízd csak rám magad, kisanyám! Eldédelgetlek! Emmi előveszi a puderdo- bozát, igazít az orrán — tánc után mindig kifényesedik egy kicsit —, és odafordul Ilihez. — Mit gondolsz, nem lesz késésünk? Ili az órájára pillant. — Nem hiszem. Két perc és indulunk. két fiú rájuk bámul, aztán egymásra mered. És lassan vérvörös hullám borítja el őket, nyakuktól a homlokukig. Mozdulni sem lehet, oda- kintről hárman is nekidőlnek a zárka ajtajának. A vonat lassú döccenéssel megindul. Még a fülük is ég, most ők nem mernek egymásra nézni. S hátravan még az út Tát- ralomnicig. Péntek Imre: FOGADÁS NEGYVEN SZEMÉLYRE A megyeszerte ismert nagy- vállalatnál is megkezdődtek az előkészületek a jelentős évfordulóra. Lajtos, az igazgató — jó darab, kissé felpuhult testű ötvenes férfi — megnyomta a távrecsegő gombját. — Icuka! Küldje be Kismányokit! Fontos! •A köpcös, izgő-mozgó emberke fújtatva, szinte futva érkezett. Az üzemi konyha főnöke tudta, annak komoly oka van, ha a vezér azt üzeni: fontos. Amint az előtérbe nyitott, néhány hangulat-bemérő kérdést akart feltenni Icukának, de a csinos szőke asszony a fejét rázta torokköszörülésére, jelezve, hogy erre nincs idő. Az üzletvezető némi habozás után nekifohászkodott a belépésnek. Kopogott és önkéntelenül igazgatni kezdte a vállait, mintha a feje nem pontosan középen helyezkedne el, márpedig az ilyen deformáltakat visszalöki a párnázott ajtó. Türelmetlen „szabad” Kiáltás hallatszott belülről. Icuka villantott a szemével: Na, ugye, mit mondtam ... Bent a sokszor látott puritán ízléssel berendezett tágas irodában Kismányoki tulajdonképpen otthonosan érezte magát, de azért állandóan résen volt. Nehogy most kövessen el valami marhaságot, néhány évvel nyugdíjazása előtt. Igaz, védett korban van, de ... Jól jönne az a pár darab ezres, amit búcsúztatáskor a vezér saját kezűleg nyújtana át... Megvehetné a japán automata permetezőt. Gyorsan elhessegette messzire kalandozó gondolatait, és figyelő tartást vett fel. — Negyven személyes fogadás — nyitott az igazgató. — Tehát.. . — A szokásos — vágott közbe igyekvőén Kismányoki. — Nem! — hangzott a szigorú válasz. — Nem? — bizonytalanodott el az üzletvezető. * — Nem. Évforduló, de rendkívüli — nyomott meg minden szótagot Lajtos. Kismányoki a homlokát ráncolta. — Szóval... valami különleges ... — Erről van szó — nyugtázta a vezér megkönnyebbülten. Nem akarta éreztetni Kismányokival a felfogásáról kialakult véleményét. Nem olyan típus volt. A jót is meglátta beosztottjában. — Igen, igen. Ez egy jelentős évforduló, Kismányoki elvtárs! — Persze, persze! Valami különleges hidegtál összeállítás ... — De hagyjuk a tojásokat! Nem bírok egy tisztességes korty italt lenyelni azokra a fűszeres micsodákra. Nem állja a gyomrom. — Marhanyelv, aszpikban. — Miért nem borjú? — Borjú lesz. Aztán ... Csekonics saláta. — Nem valami grófi kaja ez? — emelte fel az ujját Lajtos. — Libamájjal töltött sonkatekercs. — Na, látja már közelít... — Süllőtekercs, fonyódi módra. — Helyes. Ápoljuk a helyi ízeket is. — Kocsonyázott ponyt. — Filézve. — Természetesen. — Hideg angol bélszín, salátával... — Valami édességet is találjanak. Sok nőre számítunk. — Igen a nőknek. Akkor... ha más nincs... — Hangsúlyozom: jelentős évforduló. Jelentős! Kismányoki biccentett, mint aki ért a szóból. Kifelé menet a titkárnő szerette volna hallani a menüt, de most az üzletvezető tárta szét a karját: Ezer a dolgom, máris késtem ... és kisietett. Kismányoki behívatta a szakácsokat. S amire eddig nem volt példa, Cziráko- vicsot. a cukrászt is bevonták a készülődésbe. — Nézzék! — feszengett az íróasztal mögé szorítva az alacsony köpcös ember. — Ez egy jelentős évforduló. Ki kell tennünk magunkért. „Fülest” kaptam, a legfelsőbb helyről is kijönnek. A „vezérkar” sápadtan, magába ros- kadva ült. — A tökéletes ebben az esetben kevés. Bármilyen segítségre szükségük van, most szóljanak. Laci! A hallal akkor megleszünk? A főszakács fehér kabátja gombját csavargatta. — Egyet mondok, főnök! Én a felelősséget csak úgy vállalom, ha a szállítással kapcsolatban megoldódnak a problémák. Se túl későn, se túl korán ... — Ezért én felelek. Ibolya, a sültek, saláták... — fordult az idős asszonyhoz Kismányoki. — Nyugodjon meg, főnök, a tíz ujjúkat is megnyalják. — Szalainé! A tálalás a maga dolga. — Kiállításra vihetik, úgy meg lesz az csinálva ... — Utoljára maradt a cukrász, Czirá- kovics Lajos. — Lajos bácsi! Aprósüteményt. Sokfélét. Az idős ember hosszan, körülményesen készülődött a válasznak, már a megtiszteltetés miatt is, hogy végre ő is megmutathatja, mire képes. — Ezzel megvolnánk. Mindenki mehet a dolgára. Kismányoki az íróasztalán matatott, egy szállítólevelet keresett, amivel beolvashat a nagykernek, már megint késtek ... A csoszogásra fölnézett, Cziráko- vics még mindig ott toporgott az asztala előtt. — Lajos bácsi! — nézett rá szenvedve az üzletvezető.',Bácsizta a cukrászt, holott majdnem egykorúak voltak. — Az emelés ügyében... — mutogatta rossz fogait Czirákovics, és émelyítő krémszagot árasztott maga körül. — Meg lett beszélve ... Kismányoki az égre emelte tekintetét. — Máskor, Lajos bácsi, máskor! — Megegyezés történt, hogy ebben a hónapban. — Nézze, ha meg leszek magával elégedve, nem bánom. Czirákovics felvidult. — Majd azt nézze meg, Kismányoki elvtárs, amit én az asztalra teszek! | 2. Felvirradt a nagy nap. Az üzemi kul- túrház nagytermében elhangzott az ünnepi beszéd: Lajtos olvasta fel hosszan, terjengősen, kiteregetve papírjait. A főmérnök és a párttitkár izgultak legjobban, nehogy felcserélje a lapokat. Simán, bakizás nélkül jutott a végére. Az emelvényen mozgolódás támadt. A magas vendég emelkedett szólásra. Röviden, közvetlen mondatokkal méltatta az évfordulót. Óvott attól, hogy az ün- nepség-centrizmus háttérbe szorítsa azt, ami a lényeg: a mindennapi termelő- munkát. Papír nélkül, könnyedén fogalmazva, határozottan, fordulatosán beszélt. Lajtos kicsit irigykedve figyelte. „Ja, ha nekem is volna annyi szabadidőm, hogy szónokképzőbe járjak ...” Aztán minden haladt a megszokott mederben. A díszteremben villogott a fényes teríték, a kikeményített fehér abroszok szinte ropogtak. A protokoll-sor- rend szerint elfoglalták helyeiket a vendégek. Nikolaj Rajnov (Bulgária): A párizsi metró Az ajtóban pincérek jelentek meg, a remekül feldíszített hidegtálakkal. A bámulat moraja futott végig a termen. Majd hosszabb csend következett. Csak a jóízű étkezések meghitt zöreje hallatszott. Pár perc múlva Kismányoki diszkrét pohárcsengetéssel adott jelt. — Kedves vendégeink! Engedjék meg, hogy az évforduló alkalmából szocialista brigádunk ajándékát átadjam Tornyos elvtársnak. Kinyílt a forgóajtó, és Czirákovics hozta szalagos tálcán alkotását. Egy hatalmas tortát, amelyen a nagy ember képmása volt látható. Cukormáz arcvonásain meg-megcsillant a fény, az ízes dió és mandula-reszelék tömörséget sugallva formázta ki a hajat, bajuszt, szakállt. A maga nemében páratlan ajándék a vendég előtt ékeskedett teljes pompájában. Az öreg cukrász egy ideig meghatottan bámulta élete legtöbbel ígérő munkáját, és az emelés járt a fejében, amit most halálbiztosan megkap. Keveset időzött itt persze, csak az illendőség kedvéért, hogy tudják meg: kié a mestermunka. A vendégek önkéntelenül tapsban törtek ki. No, nem egészen önkéntelenül, Kismányoki verte össze legelőször a tenyerét. Tornyos elvtárs meglepetésében tüdőre nyelt néhány finom falatot, és letette az evőeszközöket. Az arca bíborszínűre, vészjóslóra változott. — Kinek az ötlete volt ez az ízléstelenség? — fordult Lajtoshoz. Most Lajtosra jött rá az ijedelem. — Kinek az ötlete volt? — ismételte jó hangosan, hogy ő fedve legyen. Talán így még kimászhat ebből a slamaszti- kából. Munkatársai és a vendégek halkan és hangosan ismételgették: Kinék az ötlete volt? Tornyos elvtárs intett a sofőrjének. Szép lassan felállt — így még szörnyűbbnek hatott a jelenet —, és ment a kijárat felé. Kismányoki rémülten nézte. A szívét jeges kéz szorította össze. — Ha most összeesnék, és elvinne a mentő... — sóvárgott föl benne a megváltó megsemmisülés. De nem történt semmi baja. Kimenekült, az irodájába zárkózott, és vizés borogatást tett a mellére. — Az ember kiteszi a lelkét. Most aztán fuccs a japán permetezőnek! — borzongott meg a hideg víztől. Lassan visszatért életereje. A bosszúvágy kerítette hatalmába. „Na, megálljon, Lajos bácsi!” Egy konyhalányt az öregért szalajtott. Czirákovics mit sem sejtve tűnt fel, jókedvűen, kissé spiccesen is, hiszen a nagy munka után kijár néhány kupica. Riadtan hőkölt meg, látva a Kismányoki eltorzult arcát. — Lajos bácsi! Maga beszélt rá. Maga beszélt rá. A maga ötlete volt. Tönkretett. De én kibabrálok magával. Megemlegeti még a tortáját! Czirákovics értetlenül hallgatta. Nem fért a fejébe, remekül dolgozott, és ez itt sértegeti, fenyegeti! Feltolult benne is az indulat. — Te .. te.. ne magázz engem — mondta remegő hangon. Kiment, és becsapta az ajtót. Billent körülötte egyet a világ. A terembe keveredett, maga sem tudta, hogyan. Beleesett, már üresen találta a díszesen megterített asztalokat. Néhány pincér hordta le a finom, ínycsiklandó, szinte érintetlen tálakat, egyikük röhögve markolt bele kézzel a borjú- nyelv-építménybe. A szájába tömte a csemegét. Az asztal főhelyén ott árválkodott — ragyogott a sértetlen, meg sem karcolt torta. A nagy ember képe a hőség ellenére sem olvadozott, élethűsége semmilyen szempontból sem szenvedett csorbát. Czirákovicsot elöntötte a keserűség. Fölkapott egy fél üveg konyakot, és két nyelintésre eltüntette. — Hát élet ez? — pillogott a hirtelen kábulattól. Szavait közvetlenül a nagy emberhez intézte. — Hát, kérem, lehet ezt művelni egy dolgozó emberrel? Annyi év után? Tőled, kérdem, öreg harcos! Itten ezt a dolgot valahogy másképp is lehetne intézni? Azt a nyavalyás emelést, azt mért kell kunyerál- ni? Hajnali háromkor kelek!... Én á brigádban is ... Olyan ember vagyok ... aki megadja a tiszteletet. De meg is követeli! Engem egy Kismányoki ne Lajos bácsizzon! Igazam van vagy nincs igazam? Az öreg cukrász nem akart hinni káp- rázó szemének: a kép hunyorított egyet, hogy: Igazad van, Lajos! Aztán felállt a tortáról, lerázta magáról a cukormázat és eltűnt a teremből. Összeállította: Rékasy Ildikó Révész Napsugár: Ősz Petrőczi Éva: Egy lepecsételt fénykép Ellenőrizve, Vác, 1952. Anilinrács mögött soha nem látott gyermekarc szirma ragyog. Meglopott öröm vasfonadék-hidegéhez szorítod homlokod. Rekviem almakompótra Katának és Kingának Jaj, hová legyek vérző tenyerem szegfűszeg-ütötte sebeivel? Elrabolt fióka-éheteket siratja halkan az almapára-rekviem.
