Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. szeptember 16. s akkor Lacó anyja úgy sírt, hogy az istennek sem volt már maradása tőle: Még en­ni, meg aludni sem bírt az isten... Sanyi elhallgat, s felnéz rám. Két szeme két arany-fekete napraforgótányér, de most a vád magvai peregnek belőlük. — Nem is figyelsz rám — rebegi becsa­pottam — De bizony figyelek. — Akkor mondd meg, miért sírt Lacó anyja? — Mert odaadták a fiát a sárkány­nak három évre, hogy mesterséget ta­nuljon. És a sárkány azt mondta, hogy ha három év múlva ráismer még a fiá­ra, visszakapja. Ha nem, akkor a sár­kányé marad... Hálával gondolok az egykori néprajz- studiumokra, Sanyiban pedig talpára fordul a tótágast álló erkölcsi világ­rend. A mese valahogy mégis kiröppen­hetett gyapjas kis buksijából, mert tár­gyilagosan megkérdi: — Holnap mikor jössz kezelésre? — Ebéd után, ahogyan szoktam. — Akkor nem is tudunk elbúcsúzni — fénytelenedik el a fahéjbama ar­cocska. — Mert engem már reggel ha­zavisznek, azt mondták. — A mama jön értem autóval — teszi még hozzá, lapos pillantással. — Nagy, sárga autónk van. Tegnap telefonáltunk a mamámnak. Otthon a konyhában van a telefonunk az asztalon. Piros. A szobában is van egy. Azon meg a kistestvéreim telefo­nálnak. Várja a hatást. Nézzük egymást. Hallgatónk mindketten. „Notórius hazudozó” csóválgatná a fejét Sanyi másik. patrónusa, a szép szőke Ilka nővér, ám szerencsére csak egymás között vagyunk, így Sanyi töri meg ismét a csendet: — Aztán lehet, hogy mégis mentővel megyek haza. Elvihetem a könyveidet? — Hát persze, hogy elviheted, hiszen neked hoztam őket... Furcsán kong a hangom, mintha a szomszéd szobából hallanám. * * * Betyárfészek inkább az ötvenes, mint­sem a nagykönyv szerinti kórterem. Heten laknánk, akár a gonoszok, de sohasem válhat tartóssá a teljes lét­szám; a közénk csöppent „átmenők” egy-két napon belül a műtőbe kocsiz­nak, onnan meg szolidabb tájékra gu­rítják őket tapintatos kezek. Fogadáso­kat kötünk, hogy mennyi időt tölt majd* az ürge a műtőasztalon, a cuccáért me­lyik nővér iparkodik be hozzánk a má­sik folyosóról, s hogyan kezdi paskolni saját őrangyalunk az új huzatot a gaz­dátlan ágyneműn. Hajladozását élénk helyeslés kíséri, közöljük vele megfi­gyeléseinket, s ha szóvá fenné a ked­ves betegek modortalanságát, kórusban tiltakozunk: — Hol lát itt beteget, nővérke? Ná­lunk kizárólag sérültek vannak. Óriási különbség! Ez itt a Csontbrigád, a baleseti sé­rültek Korlátolt Felelősségű Társasága. Hajnalonként előkotorjuk a szíverősí­tőt, amelyet a legmódszeresebb ellenőr­zés sem bírt még rejtekhelyéről kifüs­tölni. bárhogy facsarja is bűze az éppen ügyeletes orrokat. Meghúzzuk az üve­get fickósan. de gondosan ügyelve arra. hogy cseppel se károsodjék a következő részvényes. .Aztán kiöklendez bennün­ket a szoba a tágas folyosóra, ahol már ki-ki csak a saját leleményességére bíz­hatja magát aznapi első cigarettájának a védelmében. Kifelé mutat a szekerem rúdja, meg­tehetem hát, hogy már az ajtóban fel- kattintsam az öngyújtó lángocskáját. Szélfogó ujjaim résén át pillantom meg Sanyit, aki alig karnyújtásnyira szerencsétlenkedik, az új betegek esen-' gő bizonytalanságával, melyen ott pú- posodik eddigi életének tíz kurta kis esztendeje. Kulcsár János: Sanyi meg a sárkány — Hát téged hogy hívnak? — Orsós Sándornak — feleli elszán­tan. — Keresel valakit? — Mentővel hoztak — mondja, s sza­vában már több a dicsekvés, mint a panasz. — Leestem a szalmakazalról, és eltörött a kezem. De már egy cseppet sem fáj. Otthon nem is tudják. Itt meg azt mondták, hogy ebbe a szobába ke­rülök. Csak még pizsamát meg papu­csot hoz nekem a nővér ... Ügy. fogadjuk be Sanyit, mintha raj­tunk múlnék a sorsa; épp csak nép­szavazást nem rendezünk. Tollászkodik begipszelt kis karjával, mint egy törött szárnyú feketerigó, aztán olyan mód­szeresen veszi birtokába a velem szom­szédos ágyat, mintha sohasem akarna kiszállni belőle. * * * Látogatási nap volt a mai, ám a Csontbrigád törzsszállásán valahogy most ez is balul sikerült. Senkihez sem az jött, akit igazán várt, s mikor a leg­utolsó jövő-menő után is bevágja a huzat a lépcsőházba vezető ajtót, el­kezdjük gyűlölni egymást. Fortyog bennünk a lefojtott, néma düh az egészséges külvilág iránt, s mind sűrűbben megcikkan egy-egy utá­latos, rosszul célzott szellemesség a levegőben. Fellélegzünk, amikor a láz- mérőket osztja az ügyeletes nővér, de- hát ez sem tart sokáig. Később undor­ral félretoljuk a hideg vacsorát, aztán nézegetjük végetérhetetlen önéletrajzi filmjeinket a mennyezet sárgás mozi­vásznán egészen lámpaoltásig. Az öregé nagyon egyhangú lehet, s túlontúl sok­szor láthatta már, mert most megtöri a csendet, és Sanyit kezdi vizsgáztatni az egyszeregyből. A kölyök beszédhibás, mind riadtabban kuporog az ágy fejé­nél, alattomos támadást szimatol, s már arra sincs szava, amit álmában is tud. Több sem kell a legénységnek; fertály­órán belül az egész Csontbrigád a kis cigány rovására élcelődik. Utálfcozom, de valahogy nincs erőm, hogy a védel­mére keljek. Sanyi egyre kisebb lesz, már csak két szeme izzik sötéten az ágynemű-kupac mélyéről. Szerencsére belép a nővér, jóéjszakát kíván, és le- kattintja a villanyt. Csak az ajtó fe­letti halvány, zöld lámpácska marad égve, Megnyikordul az ajtónk, s a bevá­gódó fénypászma borzalmas jelenésre esik. Mezítelen váz-férfi jmbolyog a küszöbön, arcát szörnyű hegek torzít­ják felismerhetetlenné, szeme felfelé fordul, csak villogó fehérjét látni. Vo­nít, mint a farkasok, kezében vizelet­tel teli edényt lóbál... Az agysérülé- ses az őrzőszobából; megszökött, amint egy percre felügyelet nélkül maradt. A rém a gyerek ágyához közeledik, Sa­nyiból kiszakad a kétségbeesett sikol­tás. Kezemet nyújtom feléje; olyan görcsös erővel ragadja meg, hogy ujjai a bőrömbe vágnak. Pillanatokig tart az egész, a-ohannak a nővérek, elvezetik az agysérülésest, de a gyerek tovább reszket, hallom, ahogy vacognak a fo­gai. Nincs jobb ötletem, mesélni kez­dek neki. Sanyi manó történeteit mon­dom a Sárga Sündisznóról, a Létrás Törpéről, Huhu Varázslóról. Mire an­nak a mesének is vége lesz, amelyben Sanyi manó elcsente az Üstfoltozó Ci­gány hat szem szilváját, a mi Sanyink összegömbölyödve, édesdeden álszik, de álmában sem ereszti el a kezemet. ♦ * * Reggel, útban a dohányzáshoz biz­tonságot ígérő ablakmélyedés felé, Sa­nyi hozzám szegődik. — Sanyi manó cigány volt? — ér­deklődik vizsgáló tekintettel. — Nem, nem volt cigány — lepődöm meg. — Egészen közönséges, réti manó volt, amilyenből tizenkettő éppen egy tucat. — És ő lopott a cigánytól szilvát.. ? — Ö bizony. De jóvá is tette a hibá­ját. A manó meg én imigyen polgárjogot nyertünk Sanyi világában, s már árad is rám a kiérdemelt bizalom: — Én cigányul szoktam álmodni. Ott­hon mindig cigányul beszélünk. Ma­gyarul csak akkor tanultam meg, ami­kor iskolába kerültem. — Miért ismételtél osztályt? — mu­tatom a jólértesültet. Behúzza a nya­kát, s bizonytalanul mondja: — Hát... nem ment a számolás. Meg az írás se. De olvasni, azt szeretek. Létrejött az egyezség: ellátom Sanyit olvasnivalóval, ő meg viszonzásul szá­mol velem, s megpróbálunk együtt le­szokni arról a csúnya selypítésről, amely igazán nem illik a férfinéphez. Alijuk is a szavunkat vitézül, s bizony beleizzadunk a becsületbe, viszont egy hét múlva Sanyi úgy megropogtatja „paprikáskrumpli” hangjait, hogy gyö­nyörűség figyelni rá. Először én költözöm haza a kórház­ból, s miár csak a folyosón találkozha- tom kis barátommal naponta, aztán ki­telik Sanyi ideje is. A nővérektől hal­lom meg másnap, hogy a gyerek szi­pogva búcsúzott, húzta az időt, s nem akart beszállni a fényes-fehér mentő­kocsiba, pedig különben rajong az au­tózásért ... * * * barátságos sárkányra gondo­lok, aki megérintette,lehele­tével a törött szárnyú fiókát, miután az kizuhant a rozoga fészekből.. Sanyi előbb-utóbb elindul a keresésére, hogy leszolgálja nála az idejét. Kemény pró­ba vár rá. De hiszek Sanyiban, s tu­dom. hogy akkor is ráismerünk majd egymásra, amikor ismét útjára bocsátja a sárkány. Mi ketten együtt tanultuk a varázs­igét. Bolya Péter: u ■ ■ ogyan került Tol­lasa közelébe ez a regényes nevű nő? Igen egyszerűen. Ült egy presszóasztalnál és sírt. Tollasi, aki gyomoi-gör- csét feloldandó, konyakot inni tért be a helyiségbe, azonnal felfigyelt Orsolyá­ra, hiszen csecsemőkora óta szíven ütötte a síró nők látványa. (Ezt a nők általá­ban megérezték, és inkább kiabáltak Tollasi társaságá­ban. A sírást más, közönyö­sebb emberek számára tar­togatták ) — Miért sír asszonyom? — szólt át Orsolyához T. — Szerintem nincs oka rá. — Gondolja? — Tudom. — Maga nagyon kedves — mondta Orsolya, és abba­hagyta a bőigést. így kezdődött a beszélge­tés, amely megismertette egymással Tollasát és Orsó­lyát. O. szép nő volt, lobon- cos fekete hajjal, hatalmas szemekkel, amelyekből iól tükröződött, hogy Orsolya mindentől és mindenkitől fél, fél az utca zajától, a járművek sebességétől. az emberek gonoszságától, ön­magától. a pénztől és annak hiányától, a férfiaktól és főként a nőktől... Egyszó­val mindentől, ami az un. Életet alkotja. Mint kide­rült. egy alkalommal már ki akarta végezni magát, be­vett egy kiló altatót, de az­tán félálomban felhívta a mentőket, hogy ideje ki­mosni a gyomrát. Gyógy­szertári asszisztensként dol­gozott, többek között a fő­nökével is viszonya volt. Egyedül élt kétszobás laká­sában, amely valamikor egy roggyant öregasszonyé volt: Etel néni hetvenéves volt, mikor eltartási szerződést kötött Orsolyával, telt az idő, Orsolya öregedett. Etel néni fiatalodott, s bizony nyolcvanöt éves volt. ami­kor végre elhullott. Orsolya pedig harmincöt éves vén­lány, amikor lakáshoz ju­tott. — Nem csoda tehát, ha néha lejárt a sarki presszó­ba sírni. Néhány napos ismeretség után Tollasi meghívást ka­pott O. lakásárá. Örömmel vette, mert Orsolya hatal­mas felsőtesttel rendelke­zett, s az előcsatározásók folyamán magas női kép­zettségről tett tanúsá­got. S valahogy megvidá- modott. amióta Tollasival mászkált; énekelt, táncolt, fecsegett, igaz néha elsá­padt és remegni kezdett, de ez egy-két konyak után nyomban elmúlt. (Nagyon tudott inni, úgy nyelte a pálinkát, mint a vizet. Saj­nos hamar berúgott, és ilyenkor aludni akart, egye­dül. Igen, Orsolyáról szob­rot lehetett volna mintázni: a harmincon felüli, magá­nyos, nagyvárosi nő emlék­művét.) A „pásztoróra” — ki le­hetett az a marha, aki ezt a szót kitalálta! — rendben lezajlott, Tollasi és Orsolya kitűnően megértették egy­mást, a méreteik is azono­sak voltak, mozgott az ágy, rengett a szoba, riadtan le­selkedett a képernyő, amely a szükséges világítást szol­gáltatta. — Orsolya igen gyakorlottan vitte véghez a véghezvinnivalókat; min­den mozdulata a hatalmas rutint bizonyította: ahogy elővette az-ágyneműt, ahogy felkapcsolta a tévét,,, ugyan­akkor lehalkította a hang­ját. ahogy italt vett elő a pohárszékből... — Ránk — mondta, kezében a pohárral, és vegyes jellegű mosollyal nézett Tollasira. — „Tulaj­donképpen sokkal jobb len­ne a Vízivárosban sétálni, egyedül” — gondolta Tol­lasi, és lenyelte a pásztor­órai konyakot. A lakás tágasnak, üresnek és hidegnek hatott; a holt cserépkályhában talán Etel néni lakott, hogy még ha­lála után is idegesítse Or­solyát és vendégeit. Tollasi oldalt fordult az ágyon, s a kék fényben egy fotót vett észre az éjjeli- szekrényen. Komoly, sze­müveges férfit ábrázolt a kép, aki öntudatosan nézett a világba,, talán még Etel néni sem zavarta. — Ez ki? — kérdezte ko­moran Tollasi. — A szerelmem. — Mocsok. És hol vanő? — Amerikában. — Aha. United States of America — mormogta Tol­lasi. — Nagyszerű ember — mondta Orsolya. — Orvos De verseket is ír. — Értem. — Két aranyos gyereke van, meg egy nagyon ren­des felesége. — Tavaly találkoztunk először. és elhatároztuk, hogy soha nem válunk el. — És ...és mikor jön? — Nem jön többet. o rsolya a mennye­zetet nézte, álmodott. Tol­lasi kimászott az ágyból, riadtan öltözni kezdett. — Elmész? — kérdezte Orsolya. — Jól csapd be az ajtót. Keresztury Dezső versei Vénen is! Érett az alma, már leszakadna, de én nem, mégsem vágyom nyugalomba. Csendül a csengő, van még teendő, amit elértem alig elegendő. Túl már a távol­tűnt ifjúságon, mindig, mindenben csak előre vágyom! Az oroszlán meg a kislány Az oroszlán nem hirdeti, hogy oroszlán: nem kell neki fegyver: állkapcsa, karma ereje, nagyhatalma. Szimata jelzi: valami jön már ínyét csiklandani; egy kisleány, már ott is ül mellette félelmetlenül. Te oroszlán vagy? — kérdezi és énekel, mesél neki az oroszlánról, ki szelíd, szereti embertársait. Bátorságánál is nagyobb a fény, mely szeméből ragyog, erősebb mint a napsugár, mely mély kút éjjelébe száll. All, elréved a szörnyeteg: — Varázsló talán a gyerek? — s figyel megbabonázva a kis Orfeusz szavára. Géczi János: B ■ Önarckép, napraforgókkal Röpdös a Nap, donog, dönög, kavarja az eget dongószárnya-----napraforgók állnak felé arccal, c surig-méz képük homloksárga. Higanyszín egünk alatt, mondhatni őszben, kóróvá válva vagyok itt mindennek háttal. Léckerítések fogvacogása rácsozza körém szabadságom. Athajlik-e rajta testem árnya, ahogy én hajlok át a halálon. Bűvöli az eget a Nap dongószárnya-----napraforgók állnak felé arccal, c surig-méz képük homoksárga. Bráda Tibor: Csontváry

Next

/
Thumbnails
Contents