Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-30 / 202. szám

1979. augusztus 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szűcs Judit nagylemeze ■»* Érdekes egyénisége a ma­gyar könnyűzenei életnek Szűcs Judit. Énekesi pályá­ja szokatlan módon alakult. Hat-hét évvel ezelőtt is­merte meg a közönség má­sodik vonalbeli előadóként. Ezután hosszú hallgatás kö­vetkezett, majd kirobbanó siker. A nagy népszerűségű diszkózene hazai legjobb tol­mácsolójaként fedezték fel újra. A Neoton-família mel­lett a szólisták között első számú képviselője a műfaj­nak. A napokban megjelent „Ju­dith” címet viselő nagyleme­ze tizenkét új d,alt tartal­maz. Az énekesnő eddig is­meretlen oldaláról is bemu­tatkozik. A számok többségé­nek zenéjét testvérével. Szűcs Antal Gáborral, a volt Skorpió együttes s.zóló- gitárosával közösen kompo­nálta. A lemez nyitódala az Ur- diszkó jelzi, hogy ez az al­bum is lüktető, temperamen­tumos muzsika jegyében író­dott. A jól sikerült hangsze­relést a hárfa aláfestő játé­ka teszi különlegessé. Kissé melankolikus, szalon zené­re emlékeztet az Álruhás nyár hangulata, míg az Él­adó a szerelem rock és disz­kózene ötvözete. A második oldalon az első „nóta” kivételével valameny- nyi az énekesnő szerzemé­nye. Könnyed dallamával; „lírai húrok pengetésével” a lemez slágere a Mikor em­lékül írtál egy dalt című szerzemény. Country muzsi­kára épül a Bár’.ogember, szövege a közkedvelt mese­alakot idézi Óz földjéről. Egy új alkotás értékelése­kor — legyen az akár egy könnyűzenei lemez .— óha­tatlan az összehasonlítás, az összemérés. Legegyszerűbb összevetni az alkotó előző munkájával. Szűcs Judit el­ső nagylemezének (Táncolj még) szinte valamennyi dal közkedvelt sláger lett. A má­sodik nagylemezt ez a „ve­szély nem fenyegeti”. A disz­kó műfajhoz való ragaszko­dás sablonosságot eredmé­nyezett. Csupán egy-kéf dal­ban csillannak meg zenei ér­dekességek. Zeneszerzőként közel sem bizonyítja tehet­ségét annyira, mint mikro­fonnal a kezében. — fekete — A csacsifogattól az űrhajóig Közlekedési játékok kiállítása „Én tudom, mint kisgyerek, csak az boldog, aki játszhat. Én sok játékot ismerek...” József Attila A nemzetközi gyermekév alkalmával nyílt meg a bu­dapesti Közlekedési Múzeum „Közlekedési játékok régen és ma” című kiállítása. A mesék végtelen ország- útjára kalauzol ez a kiállí­tás, ahol a gyermeki fantá­zia útrakél az egykoron sár­ban döccenő postakocsival éppúgy, mint a modern űr­hajó száguldásával. A fel­nőtteknek pedig valóságos közlekedéstörténeti bemutató a gyűjtemény, amelynek nem egy darabja népművészeti hagyományokat őriz. Látha­tó a kiállításon nehéz pa­raszt kezek faragta lovacs­ka és csacsifogat éppúgy, mint a falusi gyermekek hajh danvolt kedvenc „járműve”, a gólyaláb, a Budapest— Bécs között közlekedő deli­zsánsz, az Onedin filmekre emlékeztető vitorláshajó és SHBUP' természetesen az elmaradha­tatlan hintaló. A régi, óraműves mozdo­nyok, hajók közvetlen tő- szomszédságában már meg­csodálhatják a látogatóik a mai távirányítható autókat, repülőket, űrhajókat, a rend­kívül népszerű Matchboxo- kat és a többi, élethű model­leket. A játékokat funkcióik szerint csoportosították, s magyarázó szövegek helyett neves költőktől vett idéze­tek igazítanak el a játékok világában. A parányi moz­donyok és vasúti kocsik fe­lett például Váci Mihály so­rait olvashatjuk: „Gyermekkoromból jönnek mindig ezek a játékvonatok. Karácsonykor ezekért sírtam: ,ilyen vonatot akarok!” A kiállítás azonban nem szorítkozik csupán szemlél­tetésre. Közvetlen, cselekvő élményt is nyújt a. gyerme­I •*» <« a*aa«*?***!. Gőzös a Mississippiről A századelő Niki Laudája keknek. A játékteremben a vasúti és autósterepasztalon például hat szerelvény ro­bog egyszerre a kis látogatók legnagyobb örömére, mivel ezeket a járműveket a gyer­mekek magúik irányíthatják. A játéktárlaton látható a Balaton kicsinyített mása, ahol a vízen a gyermekek maguk készítette papírhajói versenyeznek. Még egy érde­kesség: a kiállítás rendezői üresen hagytak egy vitrint, ahol azokat a legkülönbö­zőbb közlekedési • játékokat szeretnék kiállítani, amelye­ket a gyerekek saját fantá­ziájuk alapján fabrikáltak. Közülük a legötletesebbe­ket jutalmazzák. Így lesznek a kis látogatók maguk is ki­állítókká a Közlekedési Mú­zeumban. A (kiállítás október 31-ig tekinthető meg. Ágh Tihamér Major Máté: Fiatalságról—öregségről a fiatalsá- Szeretem I got: a va­lóban fia­talokat, a „közép-fiatalok”- at, és azokat az ,.öreg”-eket, akik valamit — inkább töb­bet. mint kevesebbet — meg tudnak őrizni magukban, ha nem is a fizikai, de szellemi fiatalságukból (bár e kettő kétségtelenül korrelációban van egymással). Pár év előtt gyakran han­goztatott szólam volt, hogy a szocializmus körülményei kö­zött nem lehet nemzedéki el­lentét a „fiatalok” és az „öregek” között. Ez azonban merő tévedés volt, s az ma is (talán ezzel akartuk az if­júság súlyos problémáit meg­kerülni). Van és lesz nemze­déki ellentét! S csak annyi köze van ennek a társadal­mi formációkhoz, hogy a megvalósuló szocializmusban, a szocialista tudatok kiala­kulásának bizonyos magas szintjén, az „öregek” társa­dalma a mainál okosabb és rugalmasabb szocialista pe­dagógiával, bizonyos mérték­ben enyhíteni tudhatja a nemzedéki ellentét feszültsé­geit, míg a kapitalista társa­dalomban, melyben az „öre­gek” okosságát és rugalmas­ságát gazdasági-társadalmi feszültségek is csökkentik, az ellentét társulva az általános politikai ellentétekkel, a rob­banásig élesedhet. Mi a nyilvánvaló oka e nemzedéki ellentétnek? Alapvetően az, hogy a fia­talság „élettani felépü­lésiének, fejlődésének ha­talmas fiziológiai-pszicholó­giai lendületében, pezsgésé­ben, hevületében azt hiszi, sőt meggyőződéssel azt vall­ja. hogy a dolgok általában jobban is mehetnének, mint ahogy mennek. Bezzeg ha ők, fiatalok vehetnék kezükbe az irányítást, ha ők állnának a felelős vezetői posztokon, mennyivel jobban, okosab­ban és — radikálisabban — oldanák meg feladataikat, mint az „öreg”-ek. Ezzel szemben az „öregek” — no­ha egykor ők is „fiatalok” voltak — elért-kapott pozí­cióikban úgy érzik-tudják, hogy pályafutásuk idején szerzett tapasztalataik, tudá­suk, fiatalkoruk elképzelései­nek bebizonyosodott naivsá- ga stb. olyan bölccsé tette őket, hogy egyenesen pre­desztináltak ezekre a pozí­ciókra, melyeket mások ná­luk jobban betölteni nem is tudnának. Mi sem természe­tesebb tehát, hogy a „zava­M ondtam már kisfiam, hogy ma este nem sakkozom. Értsd meg végre, hogy fáradt vagyok, pi­henni szeretnék... érted... pi-hen-ni. Ezt egy tizenkét éves srác igazán megérthetné. Különben is reggel vi­dékre utazom, korábban keli fölkel­nem és jobb lenne, ha neked is a lefekvésen járna az eszed. Mielőtt ágyba bújsz, mondd el, hogy mi történt az iskolában, felel­tél-e, készen van-e a leckéd. Hogy­hogy mondtad már? Mi az, hogy mondtad már? Na... persze-persze, kaptál egy négyest. Jól van, fiam, legközelebb ötös lesz. Mit? Hogy ma kaptál ötöst? Annál jobb. Rend­ben van, derék fiú vagy. Mi lesz a tévében? Na tessék... már megint a sakkal nyúzol. Hát ide figyelj, nem bánom, hozzad, de garantálom, hogy most örökre elveszem a kedved ettől a játéktól... Hol vagy már? Persze, hogy nem találod, hiszen mindened szanaszét hever a szobában. Én tettem el? Akkor meg kell annak lenni, na nézzük csak... itt nincs... itt sincs. Anyád kezét gyanítom ebben a do­logban. Vilma! Nem tudod, hogy hol a sakk? „Ahova tetted, ahova tetted” — ezt a legkönnyebb mon­dani. Hova a francba tettem volna. Te meg mit bámulsz ott fiam, ke­resd a sakkot. Na ,végre... hol volt... az íróasztalfiókomban? Igen... igen... csakugyan én tettem oda. Ne vigyorogj! Tessék, léptem. Üúúúgy... akkor én most ide lépek... hoppá, most már mindegy, maradjon. Te követ­kezel. Annyiszor mondtam már, hogy ne ugrálj össze-vissza a király­nőddel, mert leütöm. Mit? Sakk? Miért lenne ez sakk, az eszed jár­jon előbb... ja ez tényleg sakk... na így már nem. a lépésedet tudtam-e előre? Ó... az ördög vigye el, oda a másik futóm is. Igazán megtanulhatnál már nor­málisan játszani, akkor nem kellene állandóan magyaráznom... istenbi­zony kész idegroncs leszek ettől a Sakk-matt Mi az, hogy ne beszéljek annyit? Enélküi soha nem tanulsz meg ren­desen sakkozni. És különben is. hogy beszélsz te az apáddal? JVo hiszen, kaptam volna én az öregemtől ak­kora fülest, hogy cifraszűrnek látom a sakktáblát, ha így beszélek vele. Levetted a futómat... nehogy azt gondold, hogy az a jó játékos, aki lekapkodja az ellenfél figuráit. Tu­dod. tudod, dehogy tudod, magya­rázhatok én neked. Sakk, fiatalúr. Ez a szétszórt figyelmed miatt van. Huuuuu... odavan a királynőm... persze, hogy odavan, mert állandóan tanítanom kell... fölidegesíted az embert, aztán képtelen vagyok kon­centrálni. Majd most megmutatom neked, hogy királynő nélkül is le­het győzni... lépjél már, meddig vár­jak? Nem volt rossz lépés, de sze­rintem az a bajod, hogy nem gon­dolkodsz két-három lépéssel előrébb, nem gondolod át az összefüggéseket. Én mindig tisztában vagyok az el­lenfél szándékával, igyekszem kiis­merni a gyöngéit és már előre tu­dom, hogy mit fog lépni. Hogy ezt vacak sakktól. Na, tessék! Most meg anyád is rázendített. Mit véded a gyereket, megvan ennek a magához való esze. Csakhát én ilyen idős ko­romban iskolai bajnokságokat nyer­tem. Mi az, hogy nem is rendeztek versenyt? Ügy. Mondjad csak és pont a gyerek előtt... nem elég egész nap a hivatalban azzal a sok tökkelütöttel foglalkozni, akkor még ráadásul itthon sincs nyugalmam... Istenemre mondom megőrülök. Én lépek, én lépek... tudom és azt na­gyon jól, hogy én lépek. Szegény jó apám ezt nem tűrte volna. Igaz, hogy sakkozni sem tudott, de leg­alább volt tekintélye. Mi az, hogy te sem tudsz? Vilma... Vilma. Ügy kárálsz. mint egy vénasszony. Hát akkor fiatalúr búcsúzzon el a bás­tyájától, mert én azt leütöm. Mond­tam én, hogy jó játékosnak , nem veszteség a királynő... úgy... jó az elgondolásod, de ezúttal a másik bástyádat is leütöm. Gondolkodjál nyugodtan fiacs­kám, kimegyek a konyhába, mind­járt jövök... trallala... trallala. Már itt is vagyok... trallala... látom, a lóval léptél... jóóóóó. Akkor én meg ezzel a gyaloggal. Ezeket a kombi­nációkat, amiket tőlem látsz, jól vésd az agyadba és jegyezd meg, hogy apád érett, rutinos játéka oly­kor meglepetésekre is képes... Mint? Matt? Hogy lenne ez matt? Na nézzük csak, azt mondja, hogy itt a királynőd, itt a futód... ide nem léphetek... ide sem... ez valóban matt. Én már semmin sem csodál­kozom. Tanítalak, te meg fölidege- gesítesz, ki a fene képes ilyen kö­rülmények között odafigyelni arra a nyomorult sakkra. Ej, de nagylegény vagy. Micsoda beszéd az, hogy nem kérted az okítást. Ha én nem okít- lak, egy nagy mamlasz lesz belő­led. Bár azt látnám, hogy ez a győ­zelmed a befektetett munkám gyü­mölcse, de ez minden, csak nem a munka gyümölcse... lélektanilag ki­készíted az apádat, aztán meg mat­tot adsz. S zedd össze magad, lejátsszuk a visszavágót. Két perc alatt adok mattot. Fáradt vagy? Hallod már Vilma, azt mondja a fiacskád, hogy fáradt. Ez hallatlan, egyszóval nem akarsz sakkozni az apáddal? Ez már aztán mindennek a teteje, hát érdemes ezért fölne­velni egy gyereket, semmi hála. semmi • szülői tisztelet. Szépen va­gyunk, mondhatom. Mars az ágyba, de holnap még visszatérünk erre a példátlan viselkedésedre... Tóth-Piusz István ros gondolkodású”, „forrófe­jű”, „türelmetlen” fiatalságot a minél több tanulásra buz­dítással. a munka szereteté- re neveléssel, bizonyos szük­séges fegyelmezéssel, ideoló­giai-politikai ráhatással kell lehűteni, türelmessé, gondol­kodásában éretté tenni. Meg­feledkeznek azonban arról, hogy ők, ellentétben a fiata­lokkal, „az élettani leépülés” folyamatában vannak lendü­letük, pezsgésük, hevük egy­re csökken és a társadalmi­anyagi viszonylagos jólszitu- áltságuk mellett — növekvő meszesedésük is hpzzá járul konzervatívvá válásukhoz, „bölcsességük megállapodott- ság”-ához, már-már saját el­lentétébe csapásához. Ez persze csak a két pó­lus, a „fiatalság” és az „öregség” pólusa, melyek kö­zött folytonos az átmenet, és jól megfigyelhető, hogy e fo­lyamatnak egy bizonyos csuklópontján a fiatalság — munkához, álláshoz, pozíció­hoz jutván — miként fordul át az öregség felé, az emlí­tett „bölcsesség”-hez vezető útra. A fiatalság tempera­mentuma lanyhul és — ezzel összefüggésben — korábbi „eszményei”, e csuklóponton túl fokozottan halványulni kezdenek, és a tegnap még oly izgalmasan fiatalok, hol­nap olyan unalmas öregek lesznek, hogy az — mai mó­don szólva — nem igaz! S ha még csak unalomról len­ne szó, de korban, „bölcses­ségében gyarapodva, egyes területeken — például a képzőművészetben (az .építé­szet kivételével) — kialakul a „nagy öreg”-ek „érinthe­tetlen” kasztja, akik szelle­mük egyre észrevehetőbb bá- gyadása ellenére vagy épp emiatt (ki tudja?) igen jól tudják hatalmi és anyagi ér­dekeik védelmében elnyom­ni — másokkal elnyomatni — a feltörő, az újat akaró fia­talokat. Szerencsére a fiataloknak — a „közép-fiatalok”-at és „öregen is fiatalok”-at bele­értve — mindig igazuk van, mégha nem is szó szerint, nem is mindenben és nem is teljesen. Az ő igazuk az új­nak igaza a régivel szemben, és az újnak a régivel folyta­tott harcában, a dialektika törvényei szerint. előbb- utóbb az újnak kell diadal­maskodnia. A győzelmes új természetesen — tagadva, megtartva — tartalmazza a régit is, de ez a fejlődés egyetlen útja. II fiatalság „nevelés”- ének — és szeretésé- nek — azt hiszem, egyik alapfeltétele, hogy szabadon, őszintén elmondhassák, amit gondolnak és produkálnak kultúráról, művészetről, épí­tészetről, oktatásról — min­denről. Még akkor is, ha az itt-ott „bonyolult” „egyéni” filozófiák megértését a fogal­mazás, a kifejezés buktatói nehezítik. Még akkor is, ha bizonyos dolgok — egy olyan „öreg-fiatal” vagy „fiatal­öreg” számára, amilyennek hinni szeretném magam — naivul, vagy — spanyolviasz­ként — újból felfedezettnek hatnak ezekben az írásokban. De vitatkozni, vitatkozni és vitatkozni lehet és kell ró­luk. És ez a fontos! A viták kevernek is, bonyolítanak is, de tisztáznak is, s bármily kevés legyen is az, ami tisz­tázódik, egy-egy lépést jelent előre. Játéktárlat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents