Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1979. augusztus 26.

A

mikor Geréb veje a kanyarokat vette. Geréb vastag nyaka eltakarta előle a kilátást, az útból csak az elsuhanó fákat látta s néha egy kis táblát, amelyre ugró szarvast festettek.

Aztán véget ért az erdő. beereszkedtek a dombok közé, Geréb veje lassított. Az öregember meglátta a gyülekező fecskék csapatát. Mézszínű fény hintáit a dombok felett, a szőlőkben madárijesztők és emberek tarka foltjai virítottak. Geréb veje elhúzott egy lépésben haladó szekér mellett, a kocsin két vidám ember szüretelő kádat szállított.

— Na, ugorjunk, Kőszegi bácsi — vezényelt Geréb.

Az öregember szédelegve kikászálódott. Beleszippantott a levegőbe. A nagy piros autó szaga már oszladozott, édes szőlőillat lengett, száraz széna füstje, kesernyés zamat, talán dió.

Geréb veje előrenyargalt, farmemadrágos, görbe lába eltűnt előlük a kaptatón. Geréb is megindult, nyomában az öregemberrel. Közben hátraszólt.

— Maga még nem is látta az új házat. Mikor a nyárssütőmet csinálta, még csak az alapok voltak meg, nem?

— De igen, igazgató elvtárs.

Geréb fújtatva haladt a szőlőn át, aztán megállt. Ott volt előttük az új ház, kőlábazat, lépcsős terasz, lakkozott fakorlát, nagy méretek. Geréb nézte a házát, pár- nás, beretvált arca szétterült az ingnyak fölött.

— Nagyon szép ház — mondta az öregember.

A teraszra nyíló ajtóit színes gyöngyfüggöny lógott. Gerébné lépett ki a függönyfalon át, a gyöngyök megnyíltak előtte és összezárultak megint, enyhe remegéssel. Az öregember kábán bámulta Gerébnét, a kövér faljárót.

Az asszony tömzsi borospohárban pálinkát hozott és az öregember kezébe nyomta.

— Nem kell egyszerre meginni — mondta.

— Megmutatom a szerszámokat — indult Geréb.

A ház körül vendégek nyüzsögtek, az egyik körtét mosott egy tálban, a másik a tőkék között szemezett, egy fiatal nő napolajjal kente az arcát. Közömbös pillantást vetettek az öregemberre.

A ház mögött feküdt a kivágott diófa. Törzsét már fölszabták, a földet szilánk, fűrészpor borította. A tönköt bennhagyták a földben, idegenül, mereven fehérlett ott, mint egy friss holttetem. A hasznavehetetlen korona távolabb hevert, ágain megpöndörödtek a levelek, száradtak, szétszóródtak.

— Természetes legyen — magyarázott Geréb. — Figyeljen ide. Kőszegi bácsi, a lányomnak az a kívánsága, hogy "természetes legyen. Ne legyen kicentizve. Az ülőkék is mintha csak úgy kinőttek volna a földből. Érti?

i

Kalász Márton

Mintha rögtön

meghalnék úgy kellene élnem élesül nyakamra szél eresztgeti vérem

talpam alatt füvek is tőrként meredeznek még az útilapuk is hárddá élesednek

mintha rögtön meghalnék úgy kellene élnem születéstől halálig tartó emberségben

Besze Imre

Július

Szürke ruháról álmodik a katicabogár, s mikor felébred hét pettyét dicséri.

Reggel van, útjára indul a nyár, a föld vizet kér tőle — megígéri.

Az árokparton macska hűsöl, füvet rág; légy száll fülére, mancsával odavág, s unottan néz az égre — hol felhők között apró víztükör lebeg.

Legeltetésből siet haza zápor elől egy kisgyerek.

Rab Zsuzsa

Belémtörik

Mostanában minden belémtörik: a szálka, a kihúzott fog, a más gyerekkora, a lefogott sírás száj sarkában. Minden belémtörik. Sziszeg tőle hajszálam is. Pedig arra neveltek: minden sajdulás magánügy. És mégis belémtörik madárzuhanás, závárcsattanás.

Olyan a testem, hogy nem enged el semmit, ami egyszer beléivódott. így szokjatok meg, így szeressetek:

vállamon deres rózsafa telel, csípőm köré szederinda fonódott, másutt szálkák, golyók, tüskék, szegek.

Kovács József

Gyöngy hulljon

virágok virága egyiptom leánya

rideg komorságban elnémulva várlak

talán elveszítlek tálán megtalállak

virágok virága léptem napvilága

vadrózsa orcádra ne verjen a bánat

gyöngy hulljon hajadra virágok virága

z öregember a hátsó ülés sarkában a hamutartót marko- lászta. Abba próbált kapaszkodni,

Elment. Az öregember lepakolt, megkóstolta a pálinkát, jó kisüsti volt. Biztonságba helyezte a poharat a rönkök mögött, a kabátját összehajtogatta és melléje tette. Elébb ásóval kijelöli az ülőkék helyét. Nem kicentizve, ahogyan Geréb lánya kívánja. Egyenletesen, tempósan dolgozni kezdett.

Meleg kora őszi délelőtt volt. Valamelyik szomszédos szőlőben megszólalt a dur- rogtató. Seregélycsapatok röppentek föl, az öregember

ragyogó égen. Kár, hogy a felesége nincs itt. Annyira odavan a vidékért. Ha néha vonatra ülnek, rögtön az ablakban lóg, s ha meglát eev közönséges libaúsztatót, már rángatja a könyökét: nézd. papa, de gyönyörű. Na, ha ezeket a dombokat látná ... A szőlők hullámos vonulatait. A fák sárga meg piros gyümölccsel pettyezétt zöldjét. A madárijesztők meglibbenő színes rongyait...

Leereszkedett az egyik beásott rönkre. Jó kis szilárd

HALLAMA ERZSÉBET

Etűd, két hangra

kajánul elmosolyodott. Dur- rogtathattok, gondolta, a seregélyek azért nem halnak éhen. Jó édes lehet már a szőlő, lám, néhol már szüretelik. Maga is megevett volna egy fürt édes szőlőt. Vág” vitt volna az asszonynak. A felesége nagyon szereti a szőlőt. Meg a mustot. Egyebet nem iszik, de a mustot szívesen inná. Néha árulnak a piacon mustot. De tavaly például egyszer se lehetett kapni.

Később elballagott a pohárhoz. Belekortyintott,

megnézte, mennyi maradt még benne, aztán visszatette. A diófa halott ágai közi

meglátott egy szem diót. Kiszedte a zöld burokból, de a dió lyukas volt, belül üres. Sajnálkozva forgatta, aztán megintcsak elmosolyodott. Ezek a madarak ... isten falánk állatai... Tartogatta

kicsit tenyerén a lyukas

diót. Zsebre rakja, ne rakja? Aztán csak visszaejtette az ágak közé. Megfordult, hogv visszamegy az ásóhoz. Egv gyerek állt előtte, kicsi leány, karján apró kosár.

— Akarsz diót? — kérdezte a gyerek. Olyan közel állott, hogy az öregember látta a fejbőrből kisarjadó hai pihéit. Ügy csillogtak, mint az őszi fényben úszkáló ökör- nyál szálak.

A kislány benyúlt a kosarába, s két szem szép, egészséges diót tett az öregember markába. Az ügyetlenül elvette, megtörte, megpucolta. Míg rágott, a gyerekszemek követték az állkapcsa mozgását.

— Jó volt?

— Jó — felelte az öregember. Még mindig ugyanott állt, a nap a hátát sütötte.

— Az én dióm volt — mondta büszkén a gyerek. — Én szedtem. Nagyon jó dió.

Az öreg esetlenül kikerülte a gyereket, dolgozni kezdett. Mikor legközelebb arra nézett, már nem volt ott senkii Tatán álmodta az egészet. Ásott tovább, guri- gatta, állogatta a rönköket. Erősen izzadt. Már délre iá** a dombok fölött olvadt arany volt a nap, a seregélyek, mikor irányt váltottak, megvillantak s szinte eltűntek a

4

ülőke lett. Elbámult messzire, ahol az erdő sárguló lombrengetege zárta el a dombsort. Egyszer el kéne ide hozni az asszonyt. Szőlőéréskor. Sétálhatnának az utakon. Az út közterület. De ha az asszony megkívánna egy szem szőlőt, bizony még falazna is neki...

Gerébné érkezett egy cseréptányérral. Furcsa pillantást vetett az üldögélő öregemberre.

— Itt az ebédje. Ha kell még kenyér, szóljon, de gulyás az nincs több.

Az öregember idétlenül fogta a cseréptányért. Mikor a felesége mögött nyomako- dó Gerébet meglátta, föl akart állni.

— Egyen csak — mondta Geréb nagylelkűen. Elégedett volt, a fogát piszkálta, nézte a munkát.

— Ügy látom, jó lesz.

— Igyekszik.— mondta az öregember.

Mikor elmentek, fogta a kanalat és enni kezdett. Egész jó íze van, biztatta magát. Hús nem akadt a gulyásban, de három darab bőrke igen. Megeszegette azokat is, rossz fogaival eldolgozott velük egy darabig. Tisztára, kotorta a tányért, aztán már állt is föl, vitte vissza.

A teraszon ültek- mind, a nagy asztal dugig volt pohárral, sörösüveggel, szeny- nyesedénnyel.

— Oda tegye le, az ajtó mellé — intett Gerébné.

Az öreg letette a tányért, ahová mondták. Szomjas is volt. Kért volna inni, de nem figyeltek rá. Tipródott.

— Aki a Rikkertnél nagyobb disznót mutat nekem, annak kezetcsókolok, mondtam neki — hallotta az öregember és el akart osonni. A Rikkert irodája a Geréb párnázott ajtaja mellett nyílik. Közös kályháról kell fűteni a két szobát.

— Na mi van? — szólt Geréb veje egy nyugszék- ből.

— Egy pohár vizet ha kaphatnék — motyogta az öregember.

— Vizet? — visszhangozta Gerébné. Szúnyogcsípéseket nyálazott a karján, nem állt fel.

— Adj neki egy kis sört — mondta Geréb adakozóan.

Gerébné bekotort az üvegek közé, kiemelt egy bontatlant, aztán visszatette. Talált egy félig üreset, azt nyújtotta oda.

Az öregember érte ment. Az asztalon csirkecsontok is hevertek, körtecsutkák, szőlőfürtök. Elvette az üveget, megköszönte, visszament a ház mögé. Gyorsan, mivel nagyon szomjas volt, lehajtotta a fél üveg sört. Leült, keze az ölébe hullott. Fátyol borult a szemére. Vagy a tájra? Bánatlepel, fehér halotti szemfedő. A boglyas szőlőkre, a parlagon hagyott domboldal füveire. Emitt a szétszabdalt diófára.

Seregélyek lármáztak fölötte, aztán elszálltak. Csönd lett. Szurkálódik a szívem, gondolta az öregember, s ült zsibbadtan, annyira mozdulatlanul, hogy szemben vele a száraz diófaágak közé leereszkedett egy rigó. Forgolódott, apró testének zajai még puhábbá tették a csöndet. Csillogó csöpp szemét ráemelte az öregemberre, aki

mintha összenőtt volna a fatörzzsel, amin ült. Pislogni sem mert. De megint dur- radt a madárriogató, a rigó magára vette a fenyegetést és elrepült. Kár, gondolta az öregember, fütyölhetett

volna.

Megütötte a bordáit, meg- lapogatta a szívetáját, aztán nehézkesen fölállt. Ne mondja Geréb, hogy üdülni autózhatták ki. Nem mintha azért a pár forintért... Meg kéne említeni a húszast. Nincs abba semmi, mondta a felesége, vedd úgy, hogy elfelejtette. Nincs abban semmi, Gerébnek nem volt aprója. Igen, de ennek három éve. Előbb kellett volna.

Kiásta az utolsó gödröt is. Mellette állt, s ahogy lehajolt, belenyilallott a mellébe. De most még erősebben. Az ásónyélbe " kapaszkodott.

A háta mögött mintha a rigó szólalt volna meg. A kislány énekelt. Szép kis dalt énekelt,* a végére is jutott, mire az öreg magához tért.

— Mi volt ez? — mondta magának hangosan.

— Ez egy francia népdal

— felelt mögötte készségesen a gyerek. — A nővérem tanulta az iskolában. A nővérem nekem mindent megtanít. A nővérem ...

Az öregember lassan ocsúdott. Lebámult maga elé a gödörbe. Mit beszél ez a gyerek? Francia? Az egy ország. Különös volt, ahogyan most megjelent előtte, szinte tapinthatóan, egy nagy ország, tele emberekkel. Franciaországban élnek a franciák. Ilyenforma dalokat énekelnek. Szőleik is vannak, diófáik. Tán kivágják a fákat és kerti ülőkéket csinálnak belőlük ... Lehetséges, nem tudhatja, sose járt ott.

— Nem tetszik? — csipogta a gyerek a háta mögött.

— Énekelhetek mást is. A babámnak mindegy, ő mindet szereti.

Az öreg elindult az utolsó rönkért. Akkor látta, hogy a kislány azon ül, ölében bohócforma babát tart, a baba hosszú kóclábai a földig csüngenek. A kislány új dalba kezdett. A baba nagy feje ritmusra himbálózott a karján.

Az öregember megtorpant. A száraz diófaágak közül a lánya lépett elébe, gyűrött tréningruháján katonai derékszíját viselt, lobogott a szeme. Elmegyek, akármit is mondtak! De miért? Világot akarok látni, papa! De miért? Mintha lázas lenne. Keze a katonai derékszíjon. Itt van, valóságosan. Göndör haja mint ezer kis kígyó röpdös a feje körül. Szeplős szép arcában ismeretlen lángok. Az apja még látja vékonyka derekát kifordulni az ajtón. A fülébe meg a felesége zokog. Aztán már csak pitye- reg, sóhajtozik, magában motyorász. Még sírja sincsen, fejfája se. Mondd, papa, miért ver az isten minket? Mások legalább kimehethek a temetőbe... A komód fiókjában egy poros hajszalag, öreg baba, sárga .iskolásfüzetek, háromszögvonalzó, egy radír, tintával belevésve a név...

A ház túlsó felén kiáltás harsant, Gerébné éles hangja:

— Andika! Andi-i!

kislány elnémult

A és ujját a szájára illesztette, úgy intett az öregembernek. Azzal meg elindultak engedelmes lábai, s odavitték a rönkhöz. Föl akarta emelni. Ez még hátravolt. Míg lehajolt, váratlan elhatározás éledt benne: hazafelé, akármi lesz is, lop egy fürt szőlőt a feleségének.

Fejük fölött vidám seregélyek húztak el. Az öregember visszaejtette a rönköt, aztán maga is, lassan, mint egy kilyukadt labda, lecsúszott a földre. Eltűntek a seregélyek, eltűntek az aranyszín dombok.

— Elaludt — csodálkozott a kislány, és közelebb lépett. A baba ott lógott a karján, hosszú lábai mint hangtalan harangnyelvek, puhán himbálóztak, s nekiütődtek az öregember arcának.