Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1979. augusztus 19.

Gyengék még a gyökerek

János: t™*“;

kedvemért nem szántják fel a Nagykörű tat. Tehát, ha az agráregyetem után a szakmában próbálom, fiatal diplomáshoz illően, a világot megváltani, akkor irány a falu. Ez történt két éve. Számbavettem a meghirdetett állásokat, magam elé tettem a térképet: na lássuk, melyik település van nagyjából egyforma távolságra Budapesttől és Nagykőröstől, a feleségem szülővárosától? Három község: Kőtelek,

Nagykörű, Csataszög közös szövetkezete. Jó, akkor odamegyünk. Mi választottuk. Most siránkozzak, mert pár. millimétemyi esőtől összefüggő latyaktenger a falu? Pesti srác vagyok, 25 évig a fővárosban éltem, onnan utazgattam naponta Gödöllőre is, mig az egyetem gépészmérnöki karára jártam. És akkor mi van? Amikor te- , hetjük, visszajárunk, de nincs elviselhetetlen nosztalgiám az összkomfortos városi élet után.

1— Azt hiszi, hogy mártíroknak tartom a fiatal diplomásokat, akik falura kerültek?

— Nem hiszek semmit. De vannak, akik így vélekednek, lehet, hogy a korombéli kollégáim közül is. Apropó kollégék. Mondja, miért éppen rám, Dénes Jánosra esett a választása? Sok fiatal agrárszakember jött az elmúlt két évben az Ady Tsz-be. Közülük sokan vitték annyira mint én.

— Mire vitte?

— Mi tagadás jól ívelt a pályám. Két év alatt (s ebben van hét hónap katonaság) a műszaki főágazat vezetője lettem. Olyan főmérnökféle beosztás ez a téesz- ben. Huszonhét évesen a mélyvízben.

— Gratulálok. Egyébként nem titok, a véletlenen múlott, hogy a téesz diplomás pályakezdői közül éppen magával találkoztam. Sok fiatal agrármérnök neve került a noteszembe, a közös községi tanács elnöke nem győzte sorolni: Palatínus Ferenc, Bózsó János, Ától István és neje ...

— Átolék itt laknak a szomszédba. Szólok Zsuzsának, ő itthon van.

Percek múlva kedves arcú fiatal asszony társaságában tért vissza. — Csataszögön ebben az utcában vannak a téesz szolgálati lakásai, Zsu- zsáék is ezek közül kaptak.

Zsuzsa: sabban választottunk Nagykörű és Csataszög között, ahol még annyi ember sem él mint egy nagyobb városi bérházban. Ezek a kétszobás komfortos lakások szebbek mint a nagykörüiek. S miután a tésznek mindketten kellettünk, nemcsak a férjem, hát letelepedtünk.

— Hogy, hogy mindketten kellettek?

— Békés megyébe pályáztunk először, de ott azt ■ mondták, hogy csak férfi ag- ronómrus kell nekik, mert a nő szül, azután gyereket nevel.

— Az Ady Tsz-ben a férfiakkal egyenrangúnak tartják?

— Most már igen. De amikor ide jöttem a 2400 forintos- fizetésemre az volt a magyarázat, hogy a többi, irodában dolgozó nő is ennyit keres, ha nekem többet adnak, az bérfeszültséget okozná. Az senkit se zavart, hogy én vagyok az egyetlen diplomás a nők között. Mindegy, ez már a múlté. Azóta már szültem, gyesen is voltam, s mikor visszajöttem, már üzemvezetői heosztás várt.

— Itt minkenki ilyen elégedett?

— Azt nem mondtam. Egy biztos, a téeszben nem csalódtunk. Tudtuk, hogy nem szupergazdaság. Szanálták. Évekbe telik, míg a szanálási hitelt letörlesztjük. Zárszámadáskor egy fillérre se számíthatunk. De mi is benne vagyunk abban a fogatban, amelyik szeretné kihúzni a kátyúból a szekeret. Tehát rajtunk is múlik. Persze, van amin csak tehetetlenül

Fiatal

értelmiségiek

falun

bosszankodunk. Mint például a heti kétórás orvosi rendelésen, a csapnivaló élelmiszer-ellátáson (örömünnepnek számít, ha paprika, paradicsom kapható a vegyesboltban), azon hogy a közös tanács egyetlen községében sincs bölcsőde. Az én kétéves lányomat édesanyám neveli, jó messzire tőlünk, Békésben. Jó, mit várjon az ember egy ilyen kis településtől. De a művelt parasztember is falun öregszik meg, éppúgy, mint elődei. Mi is. Arra nem teszem le a nagy esküt, hogy itt, még akkor sem, ha első nekifutásra ezt a helyet választottuk.

És akinek nem volt, vagy nem maradt választási lehetősége? A pályázati rendszer kényszerpályájára irányítva kelletlenül lehorgonyzóit ott, ahol tulajdonképpen nagyon nem akart.

Szilvia: nem akartam Kőtelket. Végzős fogorvoshallgató voltam, amikor néhány megyei tanács e észségügyi osztályának képviselője vette a fáradtságot, és eljött az egyetemre. Elmondták, hol milyen állásra számíthatunk. Ha ez nincs, talán életemben sem tudom meg, hogy ebben az országban van egy Kőtelek nevű község is. Akkor nem érdekelt. Pesten születtem, éltem, tanultam, de abban nem is reménykedhettem, hogy fogorvosként ottmaradhatok. Hat helyre pályáztam, többnyire városokba. Sehol sem volt hely számomra. Ha a hetedik nem sikerül, akkor oda kellett volna mennem, ahová a minisztérium küld. Ez a bizonyos hetedik volt Kőtelek. Az utolsó pillanatban jutott eszembe. Ennek már két éve. Háromszobás lakás rendelővel, és 2500 forint fizetés, ezt tudták nyújtani itt az isten háta mögött. Borzasztóan nehezen tudtam megszokni a falut. A fizetésem miatt is el voltam keseredve.

— Mégis maradt.

— Nem tehettem mást. Három évig nem választhatunk szabadon, csak az egyetemen meghirdetett állásokból. Sokáig egyedül voltam. Végül, ha nem is kitörő örömmel, de a férjem is lejött Kőtelekre. Agrárszakember. most már inkább az bánt, hogy ö nem érzi jól magát, nem találja igazán a helyét az Ady Tsz-ben.

— És a faluban hogyan fogadták?

— Én úgy érzem, jól kijövök az emberekkel, a kőtelkiekkel, a tiszasülyiekkel is. Bíznak bennem, és tisztelnek. Nem tudom miért, talán mert eddig egymásnak adták itt a kilincset az orvosok, attól tartanak, hogy én is elmegyek. Mikor az ajtókat, ablakokat festettük a lakásban és leszedtem a függönyöket, másnapra már elterjedt a hír a faluban: na, Demeter doktornő is szedi a sátorfáját.

— Nem akar elmenni?

— Egyelőre nem tervezem.

— Megszerette, vagy csak •megszokta a falut?

— Nehéz megszokni, hogy nem érzem magam szabadnak.

— Hogy érti?

— Az orvost a falu népe nagyon szemmel tartja. Zavar, nem azért, mintha titkom lenne. Egyszer egy baráti társaságban születésnapot, házassági évfordulót ünnepeltünk, szóval sok minden összejött, és sokáig tartott. Másnap már azt hallottam. hogy reggelig mulatott az úri társaság. Rosszul esett. Űri társaság? Mire berendeztük a lakást, megvettük a használt gépkocsit, (miután az egészségügyi keretből hiába igényeltem) nyakig eladósodtunk.

— Igényt tartottak-e rá, vagy önszántából próbált-e

bekapcsolódni a falu közéletébe?

— Sohasem voltam nyüzsgő ember. A kolléganőm, a körzeti orvos, dr. Zsótér Gyöngyi, tanácstag.

Gyöngyi: !s:

tem az! Azt mondták, amikor idejöttem, hogy az elődöm tanácstag volt, én is legyek az. Ez volt 1975-ben. Azóta csinálgatom azt, amit a többiek. Ha van időm, elmegyek a tanácsülésre, megtartom a beszámolókat, továbbítom a kéréseket az illetékesekhez.

— Nem lelkesedik túlzottan?

— Nem tehetek róla. Lehet, hogy bennem ván a hiba. Orvos vagyok, elsősorban a betegeim érdekelnek.

— Medikusként is így képzelte?

— Talán nincs is olyan orvostanhallgató, akinek az az álma hogy falusi körzeti orvos legyen. Szakmai berkekben valahol a sor végén emlegetnek bennünket.

— Az egyetemen mi volta terve?

— Gyermekgyógyász akartam lenni. És míg hallgatóként a szolnoki kórházba

'jártam gyakorlatra, úgy tűnt, sikerül is. De miután végeztem, az ígért orvosi állások egyszeriben nem léteztek.

Zsótér doktornő szerint nincs olyan medikus, akinek álmai netovábbja, hogy körzeti orvos legyen falun. Kollégájának, dr. Bskási Kop- pánynak más a véleménye.

Koppány: ü Ä

körzeti orvos volt, én is annak készültem. Az egyetemen senki se hitte el. Azt mondták, csak szövegelek, miközben valamelyik jó hírű klinikán irigyelt állás vár rám. Minden nagyképűség nélkül kijelentem, hogy lett volna helyem kutatóintézetben is. A falusi körzetet választottam. És most harmincévesen tudom, hogy falun is öregszem meg. Persze, nem biztos, hogy itt, Tiszasülyön, ahová két éve magánéletem átmeneti válsága sodort.

— El akar innen menni? —■ Ezt nem mondanám

még a ‘ barátaimnak sem, nemhogy egy vadidegennek, aki ráadásul újságíró.

— És nekem mit mond?

— Azt, hogy jó orvosa akarok lenni a falunak. Ősztől tavaszig vízhatlan szerelésben motorral járom a körzetemet. Szeretem a Tiszát, imádok horgászni és. tarokkozni. Jól érzem magarn, a baráti társaságomban, és próbálok csendben a háttérben maradni.

— Hogy érti ezt? .

— Itt azt szeretik, ha nem „ugrál”, fontoskodik, kritizál az ember.

— És ami a házán kívül van, nem érdekli?

— . Nézze, félig-meddig őszinte leszek. Ennek a településnek nincs olyán jövője, -amiért lelkesedni lehetne. Aztán meg nem is igen tartanak az érdeklődésemre igényt. A véleményemre sem kíváncsiak. Legutóbb például, amikor a tanácsülés az egészségügy helyzetét vitatta meg, az ülésen csak megfigyelőként vehettek részt az orvosok, legalábbis én, az biztos. A jelentés készítői pedig egyszerűen meg se kérdeztek bennünket. Hát ez van.

* * »

Gyengék még a gyökerek. Mivé lesznek: elsorvadnak, vagy lombos koronájú, sudár fákká nőnek a facsemeték, ki tudja előre. Más az éltető eleme a hánsnak. a platánnak, a nyárfának. Gyenge gyökereikkel megkapaszkodni az új földben nem egyformán képesek. Van, amelyik szívósan állja, ha szél cibálja, ha fagy marcangolja, van amelyiket az első vihar könnyedén kitépi, és tovább sodorja. Nem a vihartól kell féltve óvni őket, hiszen ha megkapaszkodnak a gyökerek, a fa törzse is kiállja a viszontagságokat. Hogy hogyan? Azt fája válogatja.

Kovács Katalin

Mezei Béla

Azon a napon, amikor ez az írás megjelenik, díszjel harsan, ünnepi parancsot olvasnak fet, új tiszteket avatnak a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolán.

Az ünnep azonban még hátra van. És a hétköznap nehezebb, mint máskor — legalábbis azok számára, akik a mai napon még az államvizsgával birkóznak. Ezt tette Mezei Béla zászlós is, gázturbinás hajtóművekből vizsgázott. Nagyot lélegezve mondja:

— Talán ez volt a legnehezebb.

Ujj András zászlós is ma vette az utolsó akadályt. Wohl Miklós zászlós meg tegnap. Fesztelen, felszabadult hangulatuk derűt varázsol.

„Elvileg” már tisztek, régi álmuk a közeli avatással valóra válik. Már csak egy kis alaki kiképzés kell. hogy mutatós legyen menetük a Parlament előtti díszes avatáson.

A katonai tanintézetek a polgáriakkal szemben nemcsak egy. hanem két követelményt is támasztanak. A tisztjelölteknek ej kell sajátítani a főiskolai anyagot, ugyanakkor teljesíteni a katonai szolgálatot. Jóval keményebb, férfiasabb helytállást követel ez a hivatás, mint a civileké. Miért vonzó mégis a fiatalok számára?

Amikor erről a témáról kerül szó, kiderül, hogy mindhármuk apja katonatiszt volt, vagy még most is az. A családi indíték tehát kézenfekvő — de nem egyedüli pályameghatározó ok.

— Szakközépiskolás koromban sokszor elnéztem a helikoptereket. Azok keltették fel érdeklődésemet a repülés iránt — mondja Mezei Béla. — Érdekességet láttam benne. A nehézséget itt, az „áradatban” ismertem meg.'

Csillagosok, katonák...

Wohl Miklós

Középiskolás korában albérletben lakott, nagy szabadságot élvezett.

— Könnyítette az átmenetet, hogy négy évig tagja voltam az • Ifjú Gárdának, ami egy kis ízelítőt adott a katonaéletről.

A repülés vonzó hatása csábította Wohl Miklóst is.

— Közülünk a legtöbb úgy került ide. hogy hajózó szeretett volna lenni, de egészségügyi vagy más akadályok miatt az nem sikerült mindenkinek. Ez volt a fő indíték a pályaválasztásnál.

— Itt mégis, a repülést segítik, akár műszakiak, akár repülést irányítók lesznek...

— Ez a fontos. Az ember azt csinálja, amit szeret, amit örömmel végez. Aki csak arra törekszik, hogy meglegyen a főiskolai végzettsége, de nem érzi a munka örömét, ne is jöjjön ide. Gondolom, így van ez a polgári életben is.

— Igen, csak ott nem parancsszóra végzik feladataikat az emberek.

— Mindegy, hogy parancsnak vagy utasításnak nevezzük feletteseink rendelkezéseit. A —polgári életben ugyanúgy megvan a fölé és alárendeltségi viszony, mint a seregben.

— Nincs ebben érdemi különbség — vallja Ujj András. — Szerintem is a hivatás szépsége a döntő. A mienkben például az. hogy korszerű technikát uralunk. Olyat, amellyel csak alapos tudás birtokában lehet boldogulni.

— Hogyan ítélik meg, csaUjj András

patszolgálatuk ellátáshoz nyújtott-e önbizalmat adó tudást a főiskola?

— Szerintem igen — bizonygatja Mezei Béla. — A követelmények évről évre nőttek velünk szemben. Biztosak vagyunk abban, hogy megfelelünk a csapatok igényeinek. Persze, az igázi vizsga ezután jön. Az államvizsgát az élet igazolja majd Az viszont, azt hiszem, természetes, hogy több gyakorlati tudás kell valamenv- nyiünknek.

— Az államvizsgával tulajdonképpen csak belépőt váltottunk a tiszti hivatás ellátásához — teszi hozzá Wohl Miklós.

Valójában jóval többről van szó, mint a belépőről, hiszen a szakismeretek mellett a főiskola parancsnoki posztok betöltésére is felkészítette őket. Aj avatás viszont mindenképpen nagy változást hoz életükben. És nemcsak a szolgálatot illetően, hanem a magánéletben is. Családalapításra ilyenkor szoktak sort keríteni.

— Én már nyolc hónapja túl vagyok a nősülésen — mondja Ujj András. — A feleségem szintén most végez, és azután négy hónapra tanulmányútra a Szovjetunióba megy. A következő hónapokban szó szerint zavartalan lesz így a családi béke.

Wohl Miklós az avatás után alig néhány napig élvezi a legényéletet.

— Augusztus 25-én nősü- , lök.

Mezei Béla várakozó állás- pontrá helyezkedett:

— Várok három évig a nősüléssel. Van ugyan egy menyasszonyjelöltem, de tanulmányai miatt célszerűbb

így ■ • •

Simon Béla-----------1-----------------------------------------'

E

ste Szolnokon

4 ti

* i ■