Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-03 / 153. szám

1979. július 1.

SZOLNOK MEGYÉI NÉPLAP

9

SZAZPETTYES

KATICA

Lázár Ervin:

— Apu!

— Tessék?

— Bejöhetek?

— Be — mondom meg- adóan.

Bejön, olyan méltóságteljesen, amennyire csak egy ötévestől telik.

— írsz?

— Láthatod.

— Mit írsz?

— Egy történetet.

— Nemlétezik történetet?

— Micsodát?

— A Maul mondta, hogy te mindig olyan nemlétezik történeteket írsz.

— Ki az a Maul?

— Velem jár oviba, tudod, akinek az apukája olyan kacskaringósan néz.

— Görbén.

— Jó, akkor görbén ... Ugye a Maul egy nagy buta?

— Hát... nem is tudom ...

— Én nagyon örülök neki, hogy te nemlétezik történeteket írsz.

— Nagyszerű! Akkor meg vagyok mentve.

— Most nagyon meg vagy mentve.

— Nagyon? Miért?

— Mert hoztam neked valamit.

— Mit?

— Egy nemlétezik történetet.

— Na erre kíváncsi vagyok. Mondd el.

— Nem elmondós. Itt van a kezemben.

— Akkor mutasd.

— Na, mi ez?

— Ez? Egy katicabogár.

— Nézd meg jobban!

— Akárhogy nézem, katicabogár.

— Számold meg a pöty- tyeit.

— Kettő.

— Na látod! Akkor ez öt pöttyét elvesztette. Vagy ellopták tőle. Ha pedig se nem ellopták, se nem elvesztette, akkor ez egy nemlétezik katicabogár.

— Sajnos, kislányom, ez egy létezik katica.

— Nem látod, hogy két pöttye van?

— Dehogynem.- De teljesen szabályosan van neki két pöttye.

— Két pöttyel született?

— Igen.

— És mégis katica?

— Persze. Úgy hívják, változékony katica. Latinul coc- cinella bipunctata.

— Micsoda?

— Coccinella bipunctata.

— És amelyiknek rendesen hét pöttye van, az is punk- tata?

— Az is, csak éppen sep- tempunctata.

— És hogyha látok egy olyan katicát, amelyiknek tíz pöttye van, az is létezik katica?

— Hát az én fejem sem káptalan. De várjál, mindjárt megnézem. Valamelyik könyvben biztosan benne van.

— Micsoda nem a te fejed?

— Káptalan.

— Az mit jelent?

— Hogy én se tudhatok mindent.

— És akinek a feje káptalan. az mindent tud?

— Majdnem mindent.

— A tízpöttyös katicát is?

— Azt is.

— De te nem tudod.

— Én nem.

— Akkor a te fejed kápos.

— Hát bizony, elég kápos.

— De én se tudom a tízpettyes katicát.

— Nem baj az.

— Akkor az én fejem is kápos.

— A tied is.

— De a Maulé. ugye, ká- posabb?

— Nem tudom, nem ismerem a Mault. Itt a könyv.

— Ha megtudjuk a tízpettyes katicát, akkor káptalan lesz a fejünk?

— Akkor még nem.

— De már nem lesz any- nyira kápos?

— Annyira már nem.

— Benne van?

— Benne. Tízpettyes katica, coccinella decempunc- tata.

— És tizenegypöttyös?

— Az is van. Concinella undecimpunctata.

— És olyan is van. amelyiknek egy pöttye sincs?

— Nr„ nézzük csak,!., olyan is van. Ügy hívják, bogáncs katica.

— Szegény ... mondj egyet, amelyiknek sok pöttye van.

— Sok pötty... sok pötty... na nézd csak! Ennék huszonnégy van. Ügy hívják, lucernaböde. És nagyon kártékony bogár.

— Ö is punktata?

— De még mennyire! Subcoccinella vigintiquator

punctata.

— És ha egyszer katicabogár. miért hívják .. . hogy is mondtad a nevét?

— Lucernaböde.

— Na annak!

— Az van ideírva, hogy katicabogarak. És várj... megszámolom ... negyvenhét féle van belőlük. De a neve nem mindnek katica.

— Hát?

— Van itt böde, bödice, félböde, füsskata, szerecsen- atka, sőt feketesárga katóka is van.

— És százpettyes katica?

— Százpettyes? Az nincs.

— Nincs benne a könyvben?!

— Nincs. Sem a könyvben, sem a valóságban.

— De amikor én láttam!

— Százpettyes katicát?

— Azt. Aranylottak, meg eaüstlöttek a pöttyei, és szárnya nem volt, nem szárnnyal repült, hanem olyan forgóval, ami a helikopternek van.

— Ne mondd! Akkor az egy helitica. Vagy katikop- ter.

— Az bizony. Helitica és katikopter. Amikor láttam, éppen azzal a bácsival beszélgetett, akit annyit emlegettél.

— Én? Mikor emlegettem?

—• Most.

— Most? Milyen bácsit?

— Hát a Punk tatát!

— Na nézd csak, tényleg! Tehát a százpettyes helitica, vagyis katikopter beszélgetett a jó, .öreg Punk tatával.

— Igen. És nagyokat nevettek ... Nem hiszed?

— Dehogynem. Nem azért írok én nemlétezik történeteket, hogy ne higgyem.

— De ez nem nemlétezik történet, ez létezik történet — fölemelte az ujját —, figyelj csak!

Figyeltem. Tűhegynyi zúgás a nyitott ajtó felől. És már benn is volt. Aranylott és ezüstlött a száz pöttye. A légcsavarja elmosódó, szivárványszínű kör a pöttyök fölött. A helitica leszállt az íróasztalomra. Illegett-bille- gett, meg-megforgatta a légcsavarját.

— Na, ugye! — mondta a lányom, de nem tudtam neki felelni, igaz, nem is lett volna "-út, mert kopogtak.

— Tessék — mondtam.

Kitárult az ajtó és egy

nagvszakállú apóka lépett a szobába.

— Jónapot. Punk tata vagyok. Nem látták a heliticá- mat? Azaz katikopteremet?

— De. itt van — mondtuk egyszerre nagy boldogan.

— Na végre — sóhajtott fel Punk tata és lehuppant egy karosszékbe. — Mindig elcsavarog.

A lányom rám ragyogott.

— Látod, mégis hoztam neked egy nemlétezik-létezik történetet.

— Nagyon rendes vagy — mondtam, a szemem hol a heliticán, hol meg Punk tatán

— Megírod?

— Meg.

— A Maul úgyse fogja elhinni.

Azt akartam mondani, hogy mit csináljak, nem tudok a Maulon segíteni, de Punk tata közbevágott.

— A Mául nem számít — mondta —, nagyon kápos a feje.

i e beszélj. olyan hangosan, felébred Encsi... — Bocsáss meg — mondta a I férfi.

Az asszony hallgatott.

— Sohasem múlik el az el- 1 enségeskedésed ?

— Elég volt? Ugye megállapodtunk, hogy ebből elég volt?

— Azt hittem, néha eltölt- hetek itt egy nyugodt estét.

— Ne higgyél ilyesmiben.

— Kezded?

— Mit?

— A hisztériát.

— Te kezded, pedig már nincs hozzá jogod.

— Igazad van. Már nincs jogom a hisztériádhoz.

— Emlékszem, mindig úgy védekeztél, hogy támadtál.

— Miért védekeznék? — kérdezte a férfi.

— Ellenség vagyok, nem? Az előbb mondtad.

— Legszívesebben megölnél.

— Néha volt ilyen gondolatom is. Régen.

— És most?

— Szeretnék t öled véglegesen megszabadulni.

— Hogyan?

— Hogy ne lássalak, ne halljalak. Néha se.

— Jogom van hozzá.

— Mihez?

— Encsihez.

— Miért kilenckor jöttél?

— Nem tudtam, hogy már alszik.

— Hétkor fektetem le. Emlékezhetsz.

— Nehezen alszik el.

— Kilenckor azért már mégis...

— És ha - alva akartam látni a gyerekemet?

— Lásd.

— Néha én is szeretnélek megölni.

— Nézd Encsit. Alszik. Ilyenkor a legszebb.

— Szép.

— Ha eleget nézted, szólj. Álmos vagyok.

— Megfogadtam már, többet nem jövök.

— Be is tarthatnád.

— Végleg elidegenítenéd tőlem.

— Már nem kell.

— Hazudsz. Encsi szeret.

— Igen. Mint a szomszéd- asszonyt vagy a boltost. Azokat is ismeri. Kedvesek hozzá.

— Ugyanúgy az én gyerekem, mint a tiéd.

— Ez kétségtelen.

— Sajnos, semmit se változtál.

Csohány Kálmán: a Cigánydalok sorozatból

— Nem.

— Kár.

— Kár, kár ... mint a holló .. . pedig nyílnak a tulipánok. Nem figyelted meg a tulipánjaimat a kertben?

— Nem érdekelnek a tulipánok. Gondoltam, megnézem Encsit. És beszélgetek veled.

Pál Rita:

Semmi

— Beszélgetsz velem?

— Miért ne? A barátod maradtam azért...

— Ugye, nem akarod, hogy kiabáljak?

— De...

— Valamikor a válás előtt ilyesmit is mondtunk egymásnak: utállak! Tudod, nálam mi váltotta ki ezt az utálatot?

— Sok minden.

— És ez is: „Azért ió barátok maradunk. Elvégre kultúremberek vagyunk”.

• — Azt felelted, utálsz és ebben nem vagy kultúrem- ber.

— Meg ilyesmit is mondtál: „Vége hát ennek is. Mondd már .. . Azért a föld tovább forog, a műholdak,.'.”

— Ettől mindig kiborultál.

— Jól emlékszel.

— Néha mégis szeretnék valamit mondani, aminek örülsz.

— Nem tudsz.

— Három hété nem láttalak benneteket. Encsi megnőtt.

— Ennek örüljek?

— Megszépültél.

— Ne folytasd.

— Encsi szépült meg. Túl ritkán látom.

— Túl gyakran.

— Három hete ...

— Évente egyszer is sok Tenne.

— Zavarlak?

— Anyuka ...

Az asszony a gyerekre nézett; félrebiílent fejjel aludt, az oroszlános zsebkendő csücskét gyömöszölve halkabban. bizonytalanul ismételte: „anyuka...”

Ébren anyunak hívta, mindig csak anyunak — néha komiszkodó hangon — álmában kisziollgáltatott volt, őszinte.

— No ... kiscica ...

Encsi felült, hirtelen éberséggel, élesen panaszolta:

— Anyu megvert.

Már nem mondta, hogy „anyuka”, szemében sértődöttség villant.

— Megverted?

— Meg.

— Nagyon?

— Nagyon.

— Mit csinált?

— Csavargóit. Sokáig kerestem.

Encsi világoskék pizsamájában a szőnyegre huppant, fontoskodva magyarázta, nem is csavargóit messzire, és nem is volt egészen sötét, amikor hazaért...

— Jobban kellene vigyáznod a gyerekre.

— Bízd rám.

— Hogyan lehetek így nyugodt?

— Te mindenhogyan nyugodt vagy.

— Persze, csak te vagy a...

— Nem rólam van szó. Encsiről. Miatta jöttél, nem?

A férfi bizonytalanul bólintott.

Nem tudok rá veléggé vigyázni. Nincs időm sétálgatni vele. így hát megy a szomszédba, a barátnőihez, bámészkodik az utcán, lehetetlen a lakásban tartani. Ősszel iskolás lesz, oda se

kísérgethetem, kevés az idő...

— A szigorlatod sikerült?

— Igen.

— Jeles?

— Encsiről beszéltünk.

— Csak kértelek, vigyázz rá.

A gyerek az apjához bújt, hízelkedve simogatta az arcát: „Ugye. borzasztó sokáig maradsz?”

— Anyu elküldött. Azt mondta, álmos.

— Én nem vagyok álmos.

— Szereted apádat? — mormolta a férfi.

— Nagyon. Nagyon-na- gyon.

— Te kis macska. Hízelegsz?

— Anyu, mi az, hogy hízelegni ?

— Olyan, mint amikor hazudsz.

— De én nem hazudok. Úgyis észreveszed.

— Bújj vissza az ágyba.

— Nem akarok. Apa, borzasztó sikáig maradsz, igaz?

A férfi ráhagyta. Encsi makacsul ismételgette: „Nem mész el. itt alszol, nem mész el, itt alszol.”

— Mondtam valamikor, hogy ha apád jön. ne engedd el?

— Mondtad.

Az asszonynak eszébe se jutott védekezni.

— Aludj most már. Igazán aludj.

— Biztos, hogy apa nem megy el nagyon-nagyon hamar?

— Biztos.

— Beszélgessünk — kérte a férfi.

— Miről akarsz beszélgetni?

— Encsiről.

— Mondtad, megszépült. És észrevehetted: hazudik. Sőt, lop is. Néha hazahoz az óvodából egy koszos, idegen zsebkendőt. Mert tetszik neki.

— Sok bajod lehet...

— Velem ne törődj...

— Encsivel kapcsolatban...

Az asszony nevetett. Kisimult az arca, úgy nevetett.

— Nem értelek.

— Tudod, mi vagy?

— Gazember ...

— A. mi már régen nem vagyunk ilyen durvák.

— Mi vagyok?

— Játékapa.

— Játékapa?

— Az. Végre megtaláltam a helyedet.

— Hol?

— Játékországban. Tündérországban, az elvarázsolt kastélyban, a jóságos szellem birodalmában . ..

— Megőrültél?

— Komolyan beszélek. Encsi komolyan hisz ezekben. Benned is komolyan hisz, és komolyan vár, és komolyan örül, ha itt vagy, de ha nem jönnél, éppen úgy meglenne nélküled, mint ahogy Játékország játéktündérét se ...

— Nincs igazad, ha még mindig gyűlölsz.

— Időm se jutna a gyűlöletre.

— Mit szeretnél? Hogy mindennap eljöjjek? Erre is hajlandó vagyok.

— Hogy sohase gyere.

— Nem te mondtad — kiabált most már a férfi, — hogy csak addig van értelme, csak addig élhet együtt két ember, amíg igazán akarják?

— Én mindig igazán akartam.

gén. Te most is szeretsz engem. Azért nem akarsz látni. Mert olyankor fáj a szíved. A te szíved... hányszor mondtad, hogy gyűlölsz, és hányszor ...

— Hagyd abba.

— Először azt hittem, barátok maradunk, a gyerek észre se veszi...

— Játékapa. Nem lehetsz más. Nehéz beletörődni?

— Őrültség!

— Igaz! Ezen nem segít a jóindulat, a becsület az akarat se.

— Ha mindennap ..

— Az se. Semmi.

Összeállította: Itekasy Ildikó