Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 8. CHILÉVEL EGY VOLT A SORSA Pablo Neruda emlékezete Hetvenöt éve született Pablo Neruda, a latin-amerikai kontinens egyik legnagyobb hatású költője. Két héttel sem élte túl a népi egységkormányt megdöntő fasiszta puccsot, barátjának, Salvador Allende elnöknek a meggyilkolását; 1973. szeptember 24- én hatvankilenc éves korában meghalt egy santiagói kórházban. Halála után a junta barbár katonái otthonát feldúlták, kirabolták, könyveit elégették. Halála egyéves évfordulóján minden megemlékezést könyörtelenül betiltottak. Miért fél a fasiszta erőgépezet egy halott költőtől? Van oka rá. Pablo Neruda neve egyet jelent a haladással, a forradalommal, nemcsak szűkebb hazájában, Chilében, hanem az egész világon is. Forradalmár költő volt — költő-forradalmár. Politikusként költő volt: a latin-amerikai kultúra nagykövete nemcsak képletesen, de ténylegesen is, hazája konzuljaként távol-keleti és európai országokban. Utoljára az Al- lende-kormány nagykövete volt Párizsban. S költőként politikus volt. Bár egyik nyilatkozatában azt mondta, hogy közvetlen politikai témájú verset alig írt, költészete egészében azonban nagy politikai mozgósító erőt jelentett. A hódítókkal szemben az őslakossággal és Latin- Amerika szegényeivel vállalt közösséget a költő, poémáiban és ódáiban az egész földrész forradalmi hagyományait, múltját, jelenét hatalmas költői látomásokba foglalta. A Nobel-díj odaítélését 1971- ben a Svéd Akadémia ezzel indokolta: „költészete elemi erővel fejezi ki egy világrész sorsát és álmait”. Szemléletére döntő hatással a spanyol polgárháború volt. Lelkesedéssel töltötte el az az elszántság, amellyel a kis nép — a nemzetközi baloldal támogatásával — szembeszállt a világhódításra készülő fasizmussal. Diplomáciai küldetéséből hazatérve 1945-ben belépett a Chilei Kommunista Pártba, és pártja jelöltjeként szenátorrá választották. Az 1948-as jobboldali fordulat után emigrációba, majd száműzetésbe kényszerült. Bejárta az egész világot, többször járt Magyarországon is. A' Béke Világtanács tagjaként aktívan küzdött a félgyarmati sorban élő dél-amerikai népek gazdasági és szellemi felszabadításáért. Ahogy költészetében is a teljességre törekedett — eszményképe mindenfajta izmus vagy iskola félretolásával az eleven líra volt —, egyénisége is a teljes élet jelképe lehetne. Nem állt tőle távol a költői magány és az élet sűrűje sem. Szenvedélyesen szerette az életet, nem vetette meg a gasztronómiai örömöket sem. Költőbarátjával, Asturias-szal közösen könyvet írt Megkóstoltuk Magyar- országot címmel, amely azt bizonyítja, hogy az ételek, az' étkezési szokások megismerésén keresztül is közelebb lehet jutni egy más nép kultúrájának megértéséhez. Élete utolsó éveit Isla Neg- rán, tengerparti otthonában töltötte. A politika azonban ismét kiszólította békés magányából. önéletrajzában így vall erről: „A politikai élet, mint egy mennydörgés szakított ki a munkámból. Ismét visszatértem az emberi sokaságba. Az emberi sokaság volt számomra az élet leckéje. Lehet, hogy amikor közelítek hozzá, bennem van a költő vele született félénksége, a félénkség riadalma, de ha egyszer már belemerültem, úgy érzem, átalakultam. Része vagyok a lényegi többségnek, egy levél vagyok én is a hatalmas emberi faóriáson. A magány és a sokaság továbbra is elemi kötelesség korunk költője számára. A magányban életem a chilei tengerpart hullámcsatáitól gazdagodott. Kíváncsiságomat izgatták és szenvedélyemet tüzelték a harcos vizek és a megtámadott sziklabércek, az óceáni élet megsokszorozódása, a költöző madarak tökéletes alakzata, a tengeri tajték tündöklése. Ám sokkal többet tanultam az életek nagy árapályából, az egyszerre rám tekintő szemek ezreiben látott gyöngédségből. Lehet, hogy ez az üzenet nem jut osztályrészül minden költőnek, de aki egyszer is érezte, őrizni fogja szívében és kibontakoztatja a műveiben. Emlékezetes és szívet tépő a költőnek, hogy ha csak egyetlen percre is, sok ember számára ő testesítette meg a reményt”. Az 1969-i chilei választásokon elvállalta a kommunista párt jelöltjének szerepét, s szavazatszerzésével a baloldal megerősítésére törekedett. A népi egység érdekében örömmel mondott le az elnökjelöltségről Salvador Allende javára, akit teljes költői és politikusi tekintélyével támogatott. Élete utolsó évében betegen írt emlékiratainak (magyarul is megjelent Bevallom, életem címmel) utolsó sorai a nagy államférfit siratják el. Pablo Neruda könyveit elégették, de utolsó műve, önéletírása számtalan nyelven kinyomtatva szenvedélyes vádirat a fasiszta junta ellen, és életműve továbbra is éltető reménye a demokratikus Chiléért, a független Lafin- Amerikáért harcolóknak. Angyal János Pablo Neruda : Emberi sors Mögöttem lent a Délen a tenger törte-zúzta nagy jeges pörölyével a végső partvidéket,- a zsugori magányban hirtelen szigettengerré változott a csönd, s zöld szigetek övezték körül hazám határát, mint egy tengeri rózsa hímpora, szirmai, s milyen mélyek is voltak a szentjánosbogártól fellángoló nagy erdők, foszforeszkált a sár, hosszú, száraz liánok csüggtek alá a fákról, mint valami cirkuszban, és a fény szökdelt [cseppről cseppre] mintha a sűrűségnek zöld táncosnője volna. Egy néma, hallgatag faj között nőttem fel én, fadöntő fejszék átható zajában, föld, tőgy és bor rejtélyes illatában, vonatok közt megbúvó, nagy pince volt a lelkem, ahol ottfejlődtek az alvók és a hordók, drótok, zab és búza, deszkák és moszatok, és a tél, minden sötét portékáival. A testem így kitágult, hóból volt a karom, ha jött az éjjel, a lábaim orkánseperte földek? dagadtam, mint záporban a folyó, és megtermékenyültem mindentől, ami belém hullt: csíráktól, két lomb közti daltól, a párzó rovaroktól, a harmat felé tülekvő új gyökerektől, a borostyán tornyait is ledöntő viharoktól, a mogyoróbokor vörös fürtjeitől, szent türelmétől a nagy vörösfenyőknek, és így lett ifjúságom egész földdé, amelyen szigetek, csönd, hegy és növekedés volt, tűzhányók fénye, sara az utaknak, égett fatörzsek vad, keserű füstje. Visszatérek Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő, akkor, ha már nem élek, itt keress, itt keress csak engem, a kő s az óceán közt, a tajték viharzó ragyogásán. Itt keress, itt keress csak engem, mert ide térek vissza, szót se ejtve, hang nélkül, száj nélkül, ragyogva, ide térek majd vissza, hogy a hullám szilaj szívének dobogása legyek, itt leszek elveszendő s itt találsz rám: itt leszek tán majd kővé s néma csönddé. Somlyó György fordítása em segített semmi, már csak istenhez fohászkodhatott. Aadi utoljára hagyta istent, mert nem hitt benne. De most, kétségbeesésében elhatározta, hogy hinni fog. A szállóban a szobájuk ateisták gyülekezőhelye, ott nem lehet imádkozni, így Aadi elindult, hogy alkalmas helyet keressen. Elment a szálló mögötti fenyőfasorig, de itt még hangokat, magnetofonzenét hallott, messzebb kellett hát mennie. Az élősövény árnyékában régi fürdőház állt. Aadi besurrant félig nyitott ajtaján. Hűvös félhomály volt odabent, későre is járt már — az alacsony ablakok előtt sűrű csalánbokrok nőttek. A fürdőben kátrányszappan illata terjengett, a gerendafalak átitatódtak füsttel. Aadi leült a lépcső alsó fokára, és gondolkodni kezdett, vajon hogyan kell imádkozni- Nem volt határozott elképzelése, hát gépiesen térdre ereszkedett, s karjait összefonta a mellén. — Uramisten — suttogta — szabadíts meg a bűntől, mentsd meg a lelkemet a kínzó ocsmányságtól! Ügy érezte, jól indul a dolog, most már bátrabban folytatta. — Hisz nem azért nevelt, gondozott az anyám, nem azért engedett ilyen messzire dolgozni, hogy egy szajha csapdájába essem. Aadi megkönnyebbülten sóhajtott: a legfontosabbat kimondta. Újra leült a lépcsőre, rágyújtott, és arra gondolt, hogy istennek segítenie kell rajta. Hiszen valóban kelepcébe került. Leili Luksepp állította neki a kelepcét. Eleinte a kíváncsiság hajtotta bele Aadit, de most már torkig volt Leilivel. A munkatársai már régen nevettek rajta, mások hívták, hogy velük menjen, ö azonban már nem röp- labdázhatott esténként a brigádbeli fiúkkal, a könyvtárba sem mehetett, Leili felkutatta mindenütt, és magával cipelte. Borral itatta, Aadi fizette a számlát. Éjjelenként nála aludt, reggel gyakran késve, éhesen ment be dolgozni- Még arra sem maradt ideje, hogy levelet írjon a hazaiaknak. Aadinak minden nap el kellett kísérnie Leilit a telepen túlra — a lány a tőzeggödrökben szeretett fürödni. ö csak ült, őrizte _a lány ruháit, nem volt kedve megmártózni a zavaros vízben. Eleinte vágyakozva, később azonban már tökéleJÉ Jaan UUSVi mm Könyörgés tes közönnyel nézte, amint Leili kiskacsa módjára lubickol a gödörben, barna testére békalencsék tapadtak. Utána hazamentek, Leili becipelte az ágyba, Ő meg eloltotta a villanyt. Néha, munka után, Aadinak sikerült elkerülnie a lányt, ilyenkor kicsit egyedül maradhatott. De mire sötétedéskor a szállóhoz ért, Leili már a bejáratnál várta, átölelte, és vitte magával. Aadi legyőzötten követte, s fekhelye a szállóban ismét üresen maradt. S íme, most istent hívta segítségül. — Jóságos isten — mondta Aadi, s ujjai közt jelzőfényként világított a cigarettavég — segíts, hogy visszatérhessek a rendes emberek közé, add, hogy Leili békén hagyjon, különben végem! Elutaznék innen, akár holnap, de a szerződés októberig szól, szabadíts hát meg ettől az ostoba nőszemélytől. aki idő előtt tönkreteszi az életemet, a fiatalságomat ! Ismét szünetet tartott. Mély lélegzetet vett, azután folytatta: — Jóságos istenem •.. Ekkor megnyikordult a fürdőház ajtaja, s egy alak jelent meg a küszöbön. Aadi eltaposta a csikket. — Mit csinálsz itt, te kis csacsi? — kérdezte valaki kedvesen aggódó hangon. Aadi figyelmesen odanézett, s összeszorította a fogát, Leili lépett be, a szeretője, ez a könnyelmű és telhetetlen boszorkány. — Mit csinálsz itt, te kis csacsi? — kérdezte újra, s leült Aadi mellé a lépcsőre. Kezét a fiú vállára tette, azután megsimogatta az arcát. — Kelj fel, menjünk! — suttogta. — Egész este vártalak. Gyere! — Megcsókolta a száját, de Aadi elfordult. A lány behunyta a szemét, fázósan megborzongott, a fiú az arcán érezte a leheletét. Majd Leili kinyitotta a szemét, s reszketve mondta: — Hideg van,, vigyél el innen! ölelj át! — Megfogta a fiú kezét, és a derekára szorította- — Gyerünk, miért fagyoskodsz itt, fél tizenkettő van. Hazamegyünk, iszunk teát... Adj egy cigit, — mondta, már hangosabban, mert Aadi konokul hallgatott. Valóban hideg volt a fürdőben: köd ereszkedett le odakint, harmatos lett a föld. Leili vékony karton- ruhát viselt. Keze lába libabőrös volt. — Ez az utolsó, az utolsó — dörmögte Aadi. Az utolsó eset. — Felállt, érezte, hogy a lány hozzásimul a vállával. I gész úton az járt a fejében, hogy mégsem megy Leilivel, visszatér a szállóba, de i lány kézenfogva vezette, ihogy a részegeket szokták- lem kellett sokáig menni a' íarmatos füvön. Az abla- :on másztak be, nehogy a alépcsők nyikorgása felver- e a háziakat. Leili pana- zosan azt mondta, hogy az lyen hideg éjszakákon na- ’yon könnyen náthát kaptat az ember, s hogy máris ilyanformán szipog, mintha — ördög! -— szitkozódott magában Aadi, s lerúgta a tornacipőjét. Rájött, hogy isten nem segített. Fordította: Pethő Eszter Pablo Neruda portréja Kovács Imre: Változatok egy Picassó-képre
