Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
1979.'július 22. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 9 Károlyi Amy: Példák könyve Már semmi felesleges, már minden maradandó a haj, a bőr, a vér, az erek nem romolnak elmegyek csontnak Itt minden elevenné válik elásott szögek, drótok a jácinthagymáknak köszönnek elmegyek földnek Az ágak között fuvalmak találkoznak ölelkeznek, beszélnek elmegyek szélnek Aztán az örök repülés kicsiny pihenő szoborfejen míg észak és dél tovább sodornak elmegyek pornak A láng A láng se kérdezi, hogy ki melegszik mellé guggolva vagy összegömbörödve, kinek festi arcát rózsává s szép kezét, a láng se kérdezi. Nézők nélkül is szilva-kéken ég vagy narancs-csíkos sárga lobbanással egy tigris-szemben önmagára villog, míg el nem alszik hamu-ágyba tér. Zolk Zoltán: Gazdagabbnál gazdagabban Van-e multimilliárdos, kinek annyi a kötvénye, mint amennyi zöld bankója ennek a nyúlánk nyírfának? De ha majd az őszi tőzsdén ama sárga zuhanásban oda minden vagyona? Ha bankóit üzér szelek orgazda tócsáknak hordják, ha rejtik hólébe, sárba, ^ ha sikkanó jég alá? Ne féltsétek! Fehér fővel áll a tájban, hiszen tudja: ha messzi is, úton a perc, amit csak a fák ismernek, mi egyetlen kulcsforgással kinccsel rakott, láthatatlan kazettáikat kinyitja! Oláh János: A kertben a meggyfa és cseresznye lombok mögött a fal az egész kert a forró morgó nyári város hasában lélegzetünknek épp elég sziget kútból fölrémlő álmok ahonnan semmi fény nem jő elő semmi hang neve folyosó kongatásban nemismert hangfutás hullámütőin fönnakadva táncoló zavart jelek sok száz találkozásunk összerémlik ez vagyunk az elcsuklás idilli krétarajza a jóidő roncsolt kényére hagyva A tél mindvégig enyhe volt, akárcsak az előzőek mind. A hó hamar letakarodott — szinte füstölve párállott a napsütésben. A csődörök össze-összerúgtak állásaikban, és harapdálták a lóápolók kezét. Aztán a láncra kötött bikák kezdtek rekedten, elfulladva bömbölni a tenyésztőtelepen, és rázták a jászlak tölgyfa peremét. Az erdőszéleken már fuvo- láztak a rigók, esthajnalokon fütyörésztek a szénfekete seregélyek, bódítóan illatozva kivirágzott a zelnicemeggy a vízmosásokban. A télen szemérmetlenül meztelenre vetkőzött falu titokban hozzáfogott, hogy befedje magát ki rügyezett berkenyével, nyírfákkal meg a kerítések mentén sorakozó orgonával. És már zöld köd borult a mezőkre, poros lett az út, már beköszöntött a száraz nyár, amikor Hja Sznyegir- jov megint Szibériába készült. Régen, még februárban elhatározta, hogy oda utazik. Este volt, amikor Hja az erdőipari gazdaság irodájából, a sok fuvartól elgyötrődve, a csonka gallyakkal tele- potyogtatott nyiladékra, teherautójához indult. — Az autó csakúgy, mint lélekme- legítője, vattanadrágja, sap.- kája és keze — benzinbűzt árasztott. Sznyegirjov soha nem is tudott megkülönböztetni semmilyen más szagot,, csak a porét nyáron meg a fagyét télen. De azon a februári estén éppen olvadt. Az ég zöld volt fent barnásvörös az erdőn túl, a fák meg feketéllettek és megduzzadtak. A levegőben annyira tisztán lebegett ott a tavasz illata, hogy Ilja megérezte, beszívta; aztán kifújta az orrát, és a kihűlt fülkébe felkapaszkodva, azon nyomban elhatározta, hogy Szibériába utazik. Nem először csalogatja el a tavasz erről a helyről. Járt Szibériában is — tavaly ott kínlódta végig az egész nyarat, ősszel meg kiábrándulva, dühösen tért haza. Nem tetszett neki a ,barakkélet; meggyűlölte Szibériát a mus- licás tajgával, az utakon száguldó MAZ-ok erőlködő, vékony berregésével együtt. Fekete-fehér volt a hó csíkozta föld, amikor Sznyegirjov hazatért. Az erdő csupaszon élettelenül állt, a fű elfonnyadt, a dudvaszálak remegtek a szélben, éjszakánként pedig darát sodort a talaj menti szél. Aztán sűrű hó esett, hol fagyott, hol olvadt — és Sznyegirjov boldogan zökkent vissza a rendes kerékvágásba. Éjjel-nappal hajtott — az állomásra, az erdőbe, sőt a szomszédos kerületekbe is, ott háltr ahol utolérte az éjszaka, aztán, még sötéttel, vizet melegített, betöltötte a hűtőbe, megindította a motort, sebtében teát ivott, közben valami jelentéktelen dologról beszélgetett a házigazdával, és élvezettel hallgatta, ahogyan lágyan mormol az autó. Szeretett éjjel hajtani kihalt utakon, amikor úgy tetszik, hogy csak ő nem alszik a világon; amikor a kocsi ide-oda himbálódzik és bóbiskol, a vakító fényfolt meg a kerekektől csaknem egészen a látóhatárig szökdel ott elől. Éjszakánként a magányos fordulókon könnyen el lehetett tűnődni a múlton; lassan elfelejtette, hogy haragszik Szibériára, elhalványult minden, ami rossz, mintha nem is lett volna soha, és csak a hegyvonulatok, a tomboló idegen folyók, a nehézkes körvonalú betongátak szépsége, hatalmas ereje maradt meg ... Így hát Sznyegirjov, mivel februárban egyszer elhatározta, hogy oda utazik, májusban, indulás előtt egy héttel kilépett a munkahelyéről. 2 Ilja későn jár haza, csizmáját már a pitvarban leveti: azt hiszi, hogy alszik az anyja. Miután az egy hét alatt jól kibúcsúzkodta, kimulatta magát, az utolsó estét az útra készülődve, otthon tölti, és először veszi észre anyja kisírt szemét meg a bánatos gyöngédséget az arcán. Reggel pedig, de nem túl korán, elindul hazulról. Senki sem kíséri ki, nem szereti a kísérést. Csak az anyja megy' veié. A kertek alatt, ott, ahol az út élesen jobbra kanyarodik, és a pagonyokat elhagyva a sík mezőn húzódik tovább, teherautó fut szembe velük — téglát hoz az állomásról. Sznyegirjovék félrehúzódnak; könnyű tavaszi por csapja meg őket. Miska kiált valamit menet közben, aztán fékez, kiugrik a kabinból, és visszamegy Iljá- hoz. — így hát, elmégy? — kérdezi, és odanyújtja kezét. — El — válaszolt Ilja. — Vigyázz, hátha megint nem fog tetszeni! — Ne félj, tetszeni fog ... — dörmögi Ilja, és feszülten néz a távolba. Hallja, ahogy anyja szaggatottan kezd lélegezni mögötte. — Hát Tamarkával hogy s mint? — jut eszébe Miskának. — Minden rendben?— Mit törődök én Tamarkával ! — feleli hanyagul Ilja. — Ha akar, majd utánam jön. — Úgy ... No, csak gyür- kőzz neki, úgy általában! — Jó — szól Ilja. Szeretnének összeölelkezni, de valahogy restellnék, így hát csak kezet szorítanak. Miska visszaszalad a kocsijához, Ilja meg továbbmegy' anyjával. Egy perc múlva hallják, ahogy Miska gázt ad, és nehézkesen elindul. A mama sokáig hallgat; kendőjét a szemére húzta, hogy arcát eltakarja a naptól. — Én mondom neked — szólal meg végre szórakozottan —, Tamara maga a tökéletesség a többi lányhoz képest. — Gondosan igyekszik kiejteni a „tökéletességet”, és láthatólag elégedett, hogy kifogástalanul sikerült. — Meg aztán Tamara igazán szeret is téged, nem úgy mint azok, mind csak hízelegnek ... Ilja hallgat, de az anyja sürgető szükségét érzi, hogy beszéljen. És beszél is — Tamaráról, arról hogy a nyáron újrafedeti a házat; hogy mikor kerül rá a sor: mikor szántják fel a háztáji veteményesét, majd megint Tamaráról. Ilja az órájára néz, és megszaporázza a lépést. Anyja is sietni, tipegni kezd. Gondolatai összekuszálód- nak. — No, fiacskám... — mondja és megáll. Ilja is megáll, magán kapja anyjának rövidlátó, fakó, de szerető tekintetét, és dörzsölni kezdi az orra tövét. A szája félrehúzódik, majd megdermed egész belseje, de előreszegi az állát, felhúzza szemöldökét, és nyugodt arcot ölt. — Hadd vessek rád... — mondja az anyja, és apró keresztet vet rá. — Menj, menj, neked fürgébben kell menni, én meg ... még én is ... megyek, csak lassabban. — Majd írok, mama! — mondja jó hangosan Ilja, és esetlenül megcsókolja. — Ne betegeskedjen! — Te meg ne verekedj ott, és öltözz minél melegebben ... Ott, abban a Szibériában tán még most is hideg van — szól az öregasz- szony, és igyekszik visszafojtani a sírást. — Hagyja már, mama! — feleli túlságosan is élénken Ilja. — Hát először megyek oda, vagy mi? Magára ügyeljen, és írjon nekem, hogy s mint. Pénzt pedig küldök magának mindjárt az első fizetéstől kezdve. Még egyszer átkarolja anyját, aztán megfordul, és sebesen folytatja útját. Szuszog, a szemét csípi valami, a torka meg kapar. Vagy kétszáz lépés után lassan megnyugszik, mind egyenletesebben lélegzik, már nem dörzsöli az orra tövét, az arca meg felölti azt az el- mélyülten-ábrándos kifejezést, amely az egész utolsó héten rajta volt. Újabb kétszáz lépésnyivel odább hátrafordult. Anyja, tenyeréből ellenzőt formálva, csendeskén ballag utána. Ilja megáll, előveszi zsebkendőjét, és integet. De anyja nem viszonozza. „Nem látja” — gondolja meghatottan Ilja, felsóhajt és továbbindul. Messze a mezőn kicsiny pont gurul a mezsgyén, — egy kislány fut az erdő felé. „Hát pedig valamikor az én anyám is így szaladt!” — gondolja Ilja szeretettel, és szomorúan tekint vissza. A»yja már olyan messzire van, hogy nem lehet tudni, megállt-e, vagy még mindig baktat. De a mama csak megy, sehogy se tud visszafordulni. Szeme könnybe borul; keszkenőjének csücskével tö- rölgeti. Most már nem kell türtőztetnie magát: egyedül van a mezőn ... „Uramistenem! — gondolja. — Nem kell nekik a szülői ház! Mennek innét elfelé, az egész környék felkerekedett — ilyen idők járnak máma! Pendelybe ... szaladgált, mezítláb, szöszke hajjal, ó, mennyeknek királynéja! Most meg, lám csak — kirepült!...” Meg-megáll, és szipogva néz tenyere alól a messzeségbe. Ilja már rég eltűnt, beleolvadt á látóhatár hullámzó kékségébe, de édesanyjának még mindig úgy tetszik, hogy látja: ő is hátrafordult, búcsút int neki. Szaggatottan, mélyen felsóhajt, és bágyadtan visszainteget. (Makai Imre fordítása) JuríJ Kazakov: AZ ÚTON Majomfestő Örök nyugati szenzáció a majomfestő. (Nálunk ilyen nincs: mivel foglalkozhatnak mifelénk a csimpánzok szabad idejükben?) A majomfestő szükségképpen absztrakt. Műveit becsempészik egy kiállításra, óriási siker, kormánykitüntetés, zokogó polgármester, szerelmi ajánlatok. Aztán mit tesz isten, egy szép napon kiderül, hogy a művész egy — amúgy normális életvitelű, közvetlen modorú — pávián. Netán cerkóf vagy gorilla. Ez kínos, de esztétikai szempontból tanulságos helyzetet teremt, s a sajtó mindig levonja ezt a tanulságot. (Az újságírók ti. szenvedélyes esztéták.) A majom műve egyenértékű az absztraktokéval, illetőleg fordítva. Most azonban kellemetlen helyzet állt elő. Felbukkant a legújabb majomfestő. Ez a művész figurális képeket fest. Görögdinnyét, fát, lombot, emberfélét, hegyet, vizet. Naturalista. Ebből mi az elvi tanulság? Engedelmükkel: nem vontam le. Aria Hallana Gondosan formatervezett fehér konzervdoboz, zöld betűkkel, elférne a zakóm zsebében. Főként Rómában árusítják, trafikokban, söntésekben. Ára: ötszáz líra. (Két pár jobb harisnya vagy egy operatörténeti szakkönyv, fél kiló bivalytúró, három jegy harmadhetes moziba, tíz pohár kókuszlé.) Rajta: Aria Italiana. Magyarul: olasz levegő. Nem hiszek a szememnek: Mi van benne? — Aria Italiana. — Levegő? Abody Béla: Jó utat fiatalok! című kötetéből (Kozmosz könyvek, 1978.) Abody Béla: Megint csavarogtam — Igen, uram, levegő. Semmi. Niente. — Veszik? — Sokan. Parancsol? — Majd legközelebb. Tegyen félre. Élelmes emberek az olaszok. Még csak bosszankodásra sincs ok: azt árulják. amit ígérnek. No persze nemcsak az olaszok élelmesek. Óhatatlan irodalmi párhuzam tolul az agyamba. Szép doboz, plombáivá, benne semmi. Niente. Miért ne? Ha egyszer veszik. Ki az elnök ? Udvariasnak szánt kérdésem Svájcban: ki az elnök? Kínos feszengés. Nem tudják. (Mind értelmiségi.) Vagy egy tucat embert kérdezek végig. Az egyik megígéri, hogy másnapra kinyomozza. Örömmel újságolja: valami Schaffer, ha igaz. Azt mondom, amit hallottam tőle. Nem vállalhatok érte felelősséget. Az antisznob Bécsi penzió. Fogytán a deviza, he- tedmagammal lakom egy szobában, pótágyon. A többi hat is magyar, turistaútlevéllel.. Most csak egy van otthon. Komoran ül. — Bécs büdös és sötét — panaszolja. — Nem Bécs, csak ez a szoba. Üljön ki a Várkertbe. — Nem érek rá — hárítja el javaslatomat. Érdeklődöm, hogy mit látott eddig. A dómot? Azt nem. Operaház, Schön- brunn. Prater? Nem. Művészettörténeti Múzeum? Nem. Kezd nekem tetszeni ez az ember. Utálom a sznob turistát. A repró rendszerint szebb az eredetinél, az osztrák barokk fárasztó és nyögvenyelős. Aki a gótot is, a románt is bámulja, Böscht is, Tiziant is egyformán méltányolja, hazudik. Mindent nem bír el a gyomor, válogatni kell. Egyáltalában: a műalkotás erős vegyszer, könnyen csaphat orvosságból méregbe. Külföldön élni kell, kiskocsmákban üldögélni, fürödni, napozni , politizálni. (Egyébként: itthon is.) Normálisan, emberszerűen kell viselkedni, Ez az én emberem! — Mióta van Bécsben? — Egy hete. — Hol járt már? — Magyar Divatcsarnok. Szabó bácsi. Monika. Tökéletes tájékoztatót tart arról, hogy Szabó bácsi csak holnap kap árut. Mónikánál most 45-ös ingek is vannak, Frédi ingyen ad egy golyóstollat, de csak ha külön kérik. — Nekem jobb üzletem van — mondom. — Mit vesz? — csillan fel a szeme. — Paradicsomlekvárt. Rengeteg paradicsomlekvárt. — Aztán? — Adok belőle otthon a tömbbizalminak. a postásnak, filmszínész barátomnak, a plébánosnak. Amj megmarad. szétkenem a kisszobában. — Miért? — Nem is tudom. Bámuljuk egymást. Összeállította: Rékasy Ildikó Fernand Leger: Két fej
