Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
1979. július 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1 Látogatóban Toka Zsigmond hangszerkészítőnél Gondosan ápolt kert, takaros udvar fogadja a vendéget. Körös-körül minden a gazda alaposságáról árulkodik. Munka közben leptük meg Tuka Zsigmondot tószegi otthonában. — A feleségem folyton zsörtölődik, hogy fúrok-fa- ragok, de ő ennek kevés hasznát látja, hát most neki dolgozom — mutat a félig kész virágmintás fűszertartóra. —- Néhány motívumot faragok rá, így szebb. A falon rengeteg hangszer. Látni itt balalajkát, tambu- rát, citerákat, a pásztorfurulyák díszes változatait. Valamennyi Zsiga bácsi keze- munkáját dicséri. — Hogyan kezdődött barátsága a hangszerekkel? — Nyolc éves voltam, amikor három testvéremmel édesapámra maradtunk. Nem volt könnyű dolga velünk. Télen iskola után nem tudtunk mit csinálni — még rádió sem volt — futottunk a jégre csúszkálni, az pedig „elette” a cipő talpát. Ezért csinált édesapám egy cite- rát, hogy ha megkedveljük a hangszert, otthon is több hasznunkat veszi, a cipő sem kopik. Három nap múlva már eljátszottam a Most jöttem én Gyuláról kezdetű dalt. Attól kezdve nehezen tudtak elcsábítani a citera mellől. — Ki tanította? — Édesapám is játszott a hangszeren, így az első fogásokat tőle lestem el, de azután magam kerestem ki a dallamokat. Ahogy mondják, „hallás után”. Az első citera nem volt ugyan tökéletes hangszer, de kezdetben megtette. Később a bátyám készített jobbat. Azzal már gyakran muzsikáltam esténként az ismerősöknél. Páran „összestímoltunk” a többiek meg daloltak, táncoltak. Ekkor már nemcsak a citerán játszottam, hanem hegedűn, furulyán és okarinán is. Nem tudtak olyan hangszert adni a kezembe, amelyiken ne leltem volna meg a dallamot. — Zsiga bácsi Kisújszálláson született, sokáig ott is élt. Ehhez a városhoz fűződik első fellépése is. — Feleségemmel elmentünk a művelődési házba, meghallgatni a citeraver- senyt. A műsor előtt rábeszélt egy idősebb bácsi — akinek hangolni segítettem — lépjek fel én is. Rászántam magam, és végül én lettem az első. Ezután megalakítottam a városban a népi együttest, s ekkor — 1952-ben — készítettem el az első citerámat is. — A zenekar három év után felbomlott, de vezetőjük ezután sem hagyta abba a muzsikálást. — Gyakran hallgattam a rádióban a népzenei műsorokat. Nagyon szerettem volna egyszer saját játékomat is visszahallani. Kölcsön kértem egy Mambo magnót, és felvettem egy népdalcsokrot, elküldtem Budapestre. Jó pár hónap múlva jött a reagálás, illetve Halkovics János a népzenei osztálytól és készített egy jó minőségű felvételt. Az adás után esőstől jöttek a hangszerekre a megrendelések, alig győztem. — Mostanában is előkerül a citera? — Néha meghívnak egy- egy fellépésre, de az is előfordul, hogy népzenei beA kunsági citerajáték technikáját mutatja Zsiga bácsi mutatón kapok helyet a zsűriben. Nézegetjük a szép népi motívumokkal díszített hangszereket. Pontos, aprólékos munka valamennyi, s nem csupán szépek, a hangjuk is kifogástalan. Közben különleges hangszerek is előkerülnek: a bodzafurulya, a bürökfuvola. Az egyik hangszert egy törött sí-botból készítette. — Hány hangszer készült már Tuka Zsigmond műhelyében? —■ Nehéz lenne összeszámolni. Körülbelül 20 tam- bura, 70 furulya és fuvola. Még hangvillát is készítettem. A citerák számát pontosan tudom, mert a megrendelők nevét mindig feljegyzem. (A füzetben lapozva Benkő Dániel neve mellett japán, amerikai, svéd, és még ki tudja hány nemzet megrendelőjének neve szerepel.) Most készítem a kilencszáznegyvenegyediket. — Jövőre? —1 Remélem, meglesz az ezredik. Fekete Sándor Bolyai Kocsis István monodrámája Pénteken este a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban Lengyel Istvánt, a Békés megyei Jókai Színház tagját láthattuk Bolyai szerepében. A Romániában élő magyar író drámája a felismerések és tévesztéseik éllentéitének lehetőségéből meríti konfliktusát. A szerző a zseniális matematikus élete és munkássága mély ismeretében állít feá téziséket az egyén és a társadalom viszonyáról, az érvényesülés hasznos, s haszontalan útjairól, a felelősségvállalásról. A Kocsis István írta monodráma Bolyai végső életszakaszában szólal meg, a zseni teljes lelki és testi összetörtségé- nek beteljesedése előtt néhány hónappal, így a szerző szabad kezet kapott arra is — hűen persze Bolyaihoz — hogy az egzaltált állapotban felállított téziseket rögvest antitézisekkel támadja. Katalitikus erejű meditáció kerül így a megszólaltató szít nész révén színpadra. A Bolyai-geometria a tudós megfogalmazása szerint — út a csillagokhoz. Tudomány, amely összeköti az embert a csillagokkal. Bolyai ugyanis elvetette a párhuzamosok euklediszi axiómáját, egy új párhuzamos- sági axióma alapján előbb a hiperbolikus geometriát vázolta fel, majd az általa abszolútnak nevezett geometriát dolgozta ki. Ez utóbbinak speciális esete az euk- lidészi geometria. Az elméletből kifejlődött nem euk- lidészi geometriákhoz kapcsolódik a fizika általános relativitás elmélete. Bolyai munkásságát — Gauss kivételével — kortársai nem értették meg, nem méltányolták. A lángelme viszont tudta, hagy felfed,ezései alkalmazásával kijuthat majd az ember a világűrbe. Évtizedekig gyötrődött tudományos felismerései közepette, míg eljutott tételei pontos megfogalmazásáig. Ekkor a „végtelen terekben” mór köny- nyen boldogult, de sehogy a földön, szűkebb környezetében, ahol élnie kellett. Jól felismert igazságokat hordoz ezeken a pontokon a monodráma: a zsenit könnyebben elpusztíthatja az értelmetlen környezet, mint aki az életben csupán a kenyér és a szalonna igényléséig jutott. Bolyai a csillagközi terek világából zuhan a földre, s sorsa innen mára lassú pusztulás. A tudós, aki az emberiség legnagyobb felfedezése egyikét ajándékozza az utókornak — még éhenhalhat, ha környezete nem ismeri fel értékeit, a humánum nem ad a kezéhez táplálékot, megélhetést. A mai kor számára is megszívlelendő igazságokat mond ki Kocsis István. Bolyai vajúdása, hogy ki jár jobban, aki az emberekből él, vagy az emberekért,, ma is aktuális kérdés. Társadalmunkban erre csak egy válasz lehetséges: az emberekért élni, dolgozni, kinek- kinek legjobb tudása, ereje szerint. Bolyai gondolkodása ezeken a területeken elkalandozott a szükséges dialektikától — kísért az Üdvtan című utópisztikus társadalomtudományi műve emléke — szerencsétlenül élt, elhagyatva halt meg. A mű színpadi megszólaltatásával különös gondjaink vannak. Örülünk, hogy láttuk — Lovas Edit rendező és a Bolyait megszemélyesítő színész. Lengyel István vállalkozása tiszteletre méltóan jó szándékú és értő — ám szívesebben hallgattuk volna. Pontosabban: ha valami, akkor Kocsis István drámája elsősorban rádióba kívánkozik. Az a megközelítés, ahogyan a rendező és színész pódiumra hozta Bolyait, nem segítheti — sőt egyes teatrális jelenetekben inkább gátolja — a belső monológok kiteljesedését. Bolyait ugyanis nem kell „eljátszani”, idegbeteg kríziseit a mondanivaló örökös vibrálása, a tartalmi ellenpontozás, a valószerű és a lehetetlen állandó ütközése már eleve teljessé teszi. A színpadi értelmezéssel szem- ben van tehát némi ellenérzésünk, de ugyanakkor méltatni kívánjuk Lengyel István érdemeit, aki a hatalmas vállalkozásnak — a színpad és a monodráma közötti feloldatlanságok miatt — ugyan nem tud maradéktalanul megfelelni, de ideális hangadottságaival csaknem hibátlanul szólaltatja meg Kocsis István gyönyörű nyelvezetű, veretes drámáját. Hozzátesszük még: amikor a „Bolyai” színpadi megjelenítésének gyengeségeire gondolunk, csak biztatni tudjuk Lengyel Istvánt pódiumművészete továbbfejlesztésére, hiszen oly ritka — sajnos — hogy színészeink ilyen súlyú és mélységű vállalkozással lépnek közönség elé. Tisztelet ezért kifogásaink ellenére a rendezőnek is, de elsősorban a színészmesterség útjain jó irányba elindult Lengyel Istvánnak. Tiszai Lajos Innen, s túl a nosztalgián I Piros dáliNéhány tünet. ók. kréta_________________r fehér -kalap. Megbomló harangszoknyáik, füstként szétkúszó zöld borostyán. Fiatal fotóművészünk álmaink lányait minden huszadik századra utaló mozzanat tudatos mellőzésével fotózza a pesti Galéria évéleji kiállításán. Kihívó csend, szemérmetlen ártatlanság — az álom üveg- búrája alatt. (A 19. század bórája alatt.) Divat a marabutoll — olvasom. Vásárolható a Divatáru-boltokban. Nézem a kiállítást. A Krúdy-kiállítást. Kezemben napilapunk eligazító kommentárja. A kiállításon: kiskocsma. Kiállított kiskocsma. (Amire várok: a kiállított kávéház.) A kommentárból: „Cégérén az aranykéz, asztala akkurátus módon megterítve, a söröshordó csapolásra kész, szinte várjuk, mikor hozzák a kényes vendégnek az aranyszínű húslevest, s a varázslatos velőscsontot.” Húsleves, velőscsont. Aranyszín, varázslat. Fennforog még Szindbád szobája. Benne dohányzóasztal, utazótáska. Valamint: két formás női láb makettje. (Krúdy, 1979. Evés, sami még fölvállalható? A nő-reláció?) Látjuk Majmunka szobáját. Biedermeier a garnitúra, szomorúszín brokát az állólámpán, öregedő férfikén a falon. Kalitkáiba zárt kismadár oldja a magányt. A kiállítás berendezői —olvasom s. látom — sikerrel „kiszűrték az érzelmes nosztalgiát.” No lám! Hogyan? Megtudom. „Humor és groteszk oldja a kiállítás hangulatát.” Vagyis: táblák. Rajtuk:"'„hitel nincs”, „Padlóra .köpni tilos”. Ez hát a groteszk’, — meditálok. Végül: „Nem sablonos ez a kiállítás” — olvasom —, mert „Krúdy szelleme és emléke ellen is állt volna holmi szabványnak, vitrinek mögé rejtett pedáns relikviának”. Amiből itt —1 ugye — mi sem található. Szemem becsap. A szellem ellenállt. Bár csakugyan: nosztalgia-zúzan- dó, oldalt nyomörfaták. Pálról ifjú pár megy héja-nászban fai-iránt az avaron. Tábla, rajta idézet: a magyar irodaiamnak ott kell folytatnia, ahol 18 előtt abbahagyta. (Dehát mikor írta ezt Krúdy?) A kiállítás valóban nem sablonos. Csak éppen 19. századi. Álam, csend, üvegbúra. Kökénykék szódásüveg. Viszem haza a hanglemezt. Címe: Promenade — sétány, sétatér. Rajta a Herkulesfür- dői emlék, a Könnyű lovasság, a Falusi fecskék. Pazel- ler, Suppé, Joseph Strauss. Veszem a másikat. Rajta Bródi János gyermekversei. Szörényi Levente gyermekvers-megzenésítései. Tíz éve még: „Ne gondold azt. ne, hogy tied, a világ”. A témaváltás legalábbis feltűnő. (Netán, miért tiéd lett közben a világ?) Észlelem a kötött formák reneszánszát, A diszkót konkurrenciára kihívó népi táncházak mellé felzárkózni kezdő tánciskolák —■ és táncversenyek — argentin tangójának sikerét. Slow flox a sikk! (Várom a nagylemezt. Rajta a Bolyongok a város peremén, s kartársai. Tömegsiker —lesz. Bárhogy lesz.) Maradjunk a lemeznél. S Krúdynál. Viszem, felteszem. Latinovits mondja. Hihető. A nemesi kúria horizontja. A lóvasút. A budai utcák, a földszintes kocsmaház. a bor s az emberek pirosló arca. A vidéki udvarház bolthajtása. Láthatatlan al- konyi muzsikusok. Kőpárkány, mire templom mentén könyökölni lehet. A Verho- vina hava. A Duna gyümölcs-szaga. Piros Flórián Fácánosbeli zenekara. Majálisa szoknyakészítő varrógépek zúgása. Térdeken párá- zó paradicsomi bűn. Tabáni és vízivárosi tornyok litániái harangszava Tájat elhagyó vadlud,ak vijjongása. „Álomvárossá lett Budapest áldozócsütörtök napján, amely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart.” Evezzünk át Szent Margit szigetére. disszonáns! akkord. Sehol, hogy ebben a világban — Krúdy! — jelen voltak a véresszemű tántorgók, az árokparton sírva összeesők, a dúltszívű késszorongatók, a kutak mélyében feltűnő tükrökbe ordítozok, a városok országútján keresztbe- fekvők, az asszony hajzat- marcangolók, a gyilkosságért remegő kezűek, az élet- unalommal foglalkozók, az elhagyott és összeomló kúriák lakói, kik már csak a testrészeikkel beszélgetnek és; a látományailknak adnak jelet, az asztalra hanyatló fejűek, kiknek csak a bor Világít, aztán a grasszáló csendlegények, a tarkanad- rágos hintások, a fagyottlá- bú patkányok. Ez — sehol. Pedig ez is a magyar 19. század. Ez is Krúdy. S talán leginkább Krúdy. Ám — ezt a „dimenziót” kevéssé visszük lemezre. Filmre, írópapírra. 1979. Ügy tűnik, valamiből elegünk van. Az öntiprásből. önutálatból. A kocsmába lépők velőscsonthoz és aranyszínű húsleveshez készülődnek. Falhoz támasztott keresztjükig nem ér el a lámpafény. Ássunk mélyebbre. Mi van — túl a nosztalgián? Felsorolásszerűen. Csoóri és Sára a hetvenes évek végére készítik el 80 huszár című filmjüket. Mondandója egyértelmű. Hazádnak rendületlenül. Az életed árán is. A Gyöngyössi—Kábái szerzőpáros ekkor készíti Két elhatározás című filmjét. Aligha tévedés: mondandója egy maradvány- számba menő ;— paraszti, — erkölcs és helytállás megin- gathatatlansága. Őseinkkel szembesülünk a Legato-ban. Ősök és utódok generációs szervességét szimbolizálja a Tolna megyei székelyek játéka a televízió Páva műsorában. Szabó Magda önmaga „második hullámában” megírja azt a századvég előtti patrícius-protestáns nagy- fesszonyt. akinek sorskonf- liktus-vállaló s vívó helytállása mintaértékű. Balázs József önmaga első s máig legjobb hullámában megírja a Magyarok című kisregényét, ahol a magyarok világidegen értetlensége — vitathatóan bár, de — mintaértékű. Gál István bemutatja a Ménesgazdában, hogy a sorsfordulónkkal áthozott szakértelem egy típusát sajnálatosan nem sikerült szier- vesítenünk. Féja- és Kodolányi- visszaemlékezések. Andorka- napló. Talpassy Tibor Baj- csy-Zsilánszky helytállását, Kádár Gyula kötete a hor- thista tisztikar egy részének antifasizmusát hozza. Másfél—két éve próbál számot vetni az ömlő memoárirodalommal a hazai író—kritikus közvélemény.. Az olvasó viszont dönt. Széchenyi naplója órák alatt hiánycikk. A Kortársat kortársaimmal Vas István és Illyés visszaemlékezései miatt vásárolom. Az Üj írást jeles íróink s költőink múltbeli beágyazódásának — írásos s fotós ! — dokumentálásáért. Ifjú — legifjabb — íróink megújuló kapcsolatfelvételben állnak apjuk, de mit, dédapjuk gyermekkorával Fusson, akinek nincs egyvalamire való ükje. Egymást érik a család-történetek, család-filmek, család-színdarabok. Kevéssé leleplező, kevéssé bűnbak-kereső funkcióban? Dehogy. (Miközben az évad színházi sikerdarabja a napjainkat feltárni kívánó szociológust mint sérült s kiszolgáltatott ámokfutót teszi harsány derű tárgyává.) Túl a nosztalgián? A fenti példákban alighanem: igen. Bennük valami közös. A történeti, kulturális, hagyomány-adta azonosulás keresése. E produktumok — s számuk egyre nő — történelmünknek azokat a mozzanatait emelik ki, amelyekre a mából is igent lehet mondani. Történeti mintákat mutatnak fel: a helytállás különféle bizonyságait, máig vállalásra érdemesíthetőket. A repedésekből is megpróbálják kikotomi a tisztességet és a morális tartást. Aminek már semmi köze valamilyen köznapi nosztalgiához. Válasz ez arra, hogy közelmúltunk történetében túlontúl hosszúra nyúlt a történeti önvádnlás. a dezil- lúzionálás időszaka. a forradalmak és az előremutató, zászlóvivő nevek mellett ,— a történeti tényekről nem is beszélve — majdnem mindent , elfelejtettünk. S elfelejtkeztünk arról, hogy ad,ott egy ifjú generáció, amely — történelmünkről mint a merőben re- voluciók történetéről értesülve tanulmányaiban — kilép az evolúciós mindennapokba. Jó hát, ha arról is értesülnek, hogy ennek az országnak a hétköznapi országépítése a korábbi korokban is folyamatban volt. S hogy a forradalmak és ellenforradalmak között országépítés sem, járt kevés gonddal, s esetenként kitermelte a koruk színvonalán álló „hétköznapi országépítőket.” Akiktől tanulnunk máig lehet— még ha nem is ők nosztalgiánk tárgyai. Papp Zsolt Sehol egy Miközben A Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum Japánban „vendégszerepeit” hatvankilenc hazai és külföldi festményét július 18-ától kiállításon mutatja be a Szépművészeti Múzeum Cipő helyett citera
