Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-17 / 165. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 15. Táborrádió Erdei séta Diákfurfangok, furfangos diákok Sistereg a főiskoláink, egyetemeink folyosója. A sokezernyi szenvedő az év végi (pót) szigorlatok, államvizsgák, felvételik lázában ég. Izgalom, derű. bánat, keserűség, mosoly az ajkakon. Esetenként derű, kacaj a számonkéréskor. Az utóbbiak közül váíasztottunk ki néhányat. Államvizsga magyar nyelv és irodalomból. A ritkuló hajú, hatvan év körüli levelező, hallókészülékkel a fülében feszeng a tisztelt bizottság előtt. Ök naiv módon először József Attila szerelmi líráját, majd Németh László drámai munkásságát firtatják. A bácsi figyel, hallgat, majd mindkétszer elkezdi Mikszáth Kálmán jelentőségét ecsetelni. Olyannyira belemélyedt a magyar anekdotafejedelem írásaiba, hogy nem vette észre, amint az egyik vizsgáztató hátulról mögé lopakodott, és elkiáltotta magát: kié ez a fülhallgató? Ekkor összerezzent a „nagyothalló" vizsgázó, és bevallotta, nem volt ideje felkészülni, így a technikában bízott. Vesztére, mert megbukott. Egyik intézetünk alacsonyabb beosztású tanára büszkébb» mint a tanszékvezető professzor. Mármint a saját eszére, okosságára, furfang- jára. Csoportosan vizsgáztatta a hallgatókat, és amikor az egyik levelező rendkívül szerényen „muzsikált”, meg is jegyezte a nagyrahivatott ifjú tanár-titán. — Nos kolléga, ebben a zagyvaságban kevés értelmes gondolat akadt... — Lehet, tanár úr, de okos ember kiszedi belőle a lényeget ... A vizsgáztató elpirult, és beírt a felelőnek egy elégségest. Megbuktatni nem merte, mert az okos ember titulus ekkor már tárgytalanná vált volna. Végül egy mindig, mindenhová ajánlható recept. Ismerősömtől egyetemi vizsgái felől érdeklődöm, hányasra sikeredett. — Attól függ, ki kérdezi. Ha távoli rokon, barát levélben: akkor jeles. Ha a munkahelyi kollektíva: úgy közepes. De ha az indexet is meg szeretnéd nézni, neked bevallom: kettes ... D. Szabó Miklós Pejkó, a P ejkó, a csodaló nyeglén elvágta magát •a széken, szájában hatalmas szivar füstölgőit, s miközben az asztaltársak nadrágjára verte a hamut, vaskos megjegyzéseket tett a bisztró előtt ácsorgó sörös kancára. A barátai hangosan nyerítettek a bemondáson, egyik-másik a hátát is megveregette kedélyesen. Egyszóval Pejkó igazi sztár volt a társaságban. — Ez ám a karrier — súgtak össze a háta mögött a bennfentesek, hiszen emlékeztek rá, hogy nemrég még takarmányos volt a téeszben és a kazalból a szalmát fuvarozta a teheneknek. Aztán egyszer bolond jókedvében átugrotta az öreg Gur- gulyát, a kocsist. Ekkor figyeltek fel különleges képességére. Miután sport-státusza nem volt a téesznek, Pejkót fejőnőként alkalmazták a szövetkezetben. Az utolsó tehenet 1962-ben egy zárszámadáskor bográcsgulyásként mérték ki a tagoknak, így túl sok munkája nem volt. Rudas lett a négyesfogatban, 1 de rövidesen átesett a saját másik oldalára. Sztár-allűröket vett fel, kezdetben még el-eljárt az edzésekre, később csak akR emelem, nem haragszik meg, hogy csak így a szemébe vágom az igazságot, de maga a legjobb ember, akivel valaha is ta- lálkozitam. Sóik bajom vált már a szókimondásból, de nem érdekéi: maga igen nagyszerű ember, jobb ha tőlem tudja. Ezt akár a háta mögött is megmondom. Mert mondhatnám azt is, amit a szomszédok, hogy maga egy utolsó tolvaj, csirkefogó, aki az állatkertben kinyújtotta a nyelvét a sakálra, és letegiezte a krokodilt. Vagy amit a kollégái beszélnék Hogy amíg a kocsmában ivott, három gyereke is éhenhalt. Persze, ha látja őket. bizonyára nem hagyja, hogy éhenhaljanak. De nem látta őket, mert becsukták a kocsmaajtót, hogy ki ne menjen a meleg. És arról már kevesebbet beszélnek a rosszakarói, hogy maga elment az anyja temetésére! Pedig mozijegye volt a délutáni előadásra! S maga erre mit tett? Na, mit? Kicserélte a mozijegyeket az estire, csakhogy ott lehessen a temetésen. Persze, ezt az esetet már ritkábban említik meg az irigyei. Mindezt csak példaként említem. Azért is az asztalra csapok, lesz, ami lesz, kéIgazmondó remalássan. A bátor kritikát bátorítják. Mindössze egy minisztert ismerek közelebbről, mégsem félek megmondani: maga a legnagyszerűbb ember, akivel valaha is találkoztam. S ha valaki mást állít — hát attól függ, 'ki az illető: lehet, hogy neki is igaza van. És akkor neki is megmondom, hadd tudja meg: magának mindig igaza van. Jó, ha ezt megjegyzi magának! Egyszer és mindenkorra! S ha nem akarja meghallani a bátor véleményt, hát a fülébe ordítom : maga nagyon kiváló ember, hallja csak! S ha így sem érti, elmegyek a legvégsőkig: megmondom a háta mögött, lesz ami lesz. Mostanában gyakran verem az asztalt, kettőt már összetörtem. A kárt a szak- szervezet fizeti. Két fő módszerem van. Bátran a szemébe vagy vitézül a háta mögött. Sok kellemetlenségem volt már emiatt, elhiheti. Maga igen kiváló ember, ha még nem mondtam volna. De hol vannak a kitüntetései? S miért lyukas a gomblyuka ? Látja, jár a szám, még- sincs semmi bajom. Mondja meg maga is nyugodtan a véleményét, lesz ami lesz. Persze, nem lesz semmi. Tudja. mikor történt ebben az országban utoljára valami? Fogja be a fülét és a számat, akkor elmondom. Nem kenyerem a cifra beszéd. Ha kell, az asztalra csapok, időnként odahaitók. Két fő módszerem van, magának elárulom: bátran a szemébe és vitézül a háta mögött. Ha megjegyzi, nem felejti el. Föld' S. Péter Jó ismerősök Kis híján torkomon akadt a falat, amikor Barbara névnapi muriján összetalálkoztam Jarek Danczykkal. A fiú éppen heringet falatozott, s vidáman fecsegett. — Helló! — mondta, mintha most látna először. Kieszeltem az alkalmas pillanatot, és Barbara nyomában kiosontam a konyhába. — Hát ezen csodálkozom! — mondtam teljesen őszintén, kertelés nélkül. — Ho- gyan láthatod vendégül ezt az alakot? Hiszen, ha jól emlékszem, faképnél hagyott, amikor a kis Marek még karon ülő csecsemő volt, és ráadásul a lakásból is kidobott! — No, ez régi história — válaszolt Barbara, miközben nyugodtan beöntötte a mártást a tálba. — Meg aztán Marékből remek kölyök lett, elégedett vagyok vele, az a lakás pedig mindig huzatos volt. És végeredményben valakit csak vendégül kell látnom! — Talán mások nincsenek? — Talán vannak, de őket nem ismerem. Az ismerőseimet pedig megszoktam, valamennyi hibájuk ellenére. Például Karola, ez a szőke tündér, akivel pertut ittál, már néhány éve tartotik nekem ötezer zlotyval, Sacki docens annak idején elvette az ösztöndíjamat, Helena pedig, amikor Párizsba utaztam kongresszusra, az irodában azt híresztelte boldogboldogtalannak, hogy bizonyára nem jövök vissza. Nem is beszélve... — Kiről? — kérdeztem, bár a vendégek közül már csak rólam nem esett említés. — Jól van no, hagyjuk. Fogd meg a salátás tálat, és menjünk be, mert még kihűl a máj — mondta Barbara. Csak amikor már az édességnél tartottunk, akkor jutott eszembe, kire célzott. De ez valóban igen régi história volt.., Itt esett el A. turistacsoport hadihajót tekint meg. — Ezen a helyen pedig — mondja az idegenvezető és a fényesre tisztított fedélzeti nyílásra mutat — itt esett el a mi bátor kapitányunk. — Ez egyáltalán nem meglepő — dünnyögi egyidős hölgy—: én is folyton kapaszkodom itt valamibe, és mégis mindig meg- botlom valamiben . . . Két hölgy beszélget — Ügy gondolom, — mondja az egyik —, a házasság sivatagi délibábra emlékeztet: paloták, pálmák, tevék ... Azután a palota eltűnik, majd a pálmák is eltűnnek, s végül az ember kettesben marad a tevével. J. Wilinska- Ez a szegény Sipecz mindig ilyen balszerencsés ember volt... Mikus Sándor rajza csodaló kor volt hajlandó látogatni a tréninget, ha a négy segédhajtó a hátán vitte ki a pályára. Majd arra panaszkodott, hogy a hegyes zab szúrja a száját, így a szövetkezetben nyugdíjasokból létrehoztak egy zabgömbölyítő melléküzemágat. Azután rákapott az italra. Ügy kezdődött, hogy beleszürcsölt egy hordó cefrébe, ettől kezdve a napot a közeli bisztróban kezdte. Edzésen úgy támoly- gott a sörtől, hogy több ízben a kocsirúd tartotta meg. Bár négy lába volt, többször megbotlott, és a pályán végig sűrű muslicafelhö kísérte. Az is előfordult, hogy a segédhajtó állt be helyette a hámba, és húzta végig a fogatot. Többször próbálták sportszerű életmódra nevelni, némi hatással csak az volt rá, amikor látta, hogy a főállattenyésztő egy ízben a virstigyár képviselőjével tárgyalt. Ekkor fogadkozott, hogy soha többet szivar, meg alkohol, de az elhatározás csak a reggeli etetésig tartott. A zabra csillapíthatatlan sör- szomjat érzett, így hát köny- nyedén átugrotta a villanypásztort és a bisztróig meg sem állt. A hajnali műszakból hazafelé tartó állattenyésztők mindig megvendégelték. Különösen Gurgulya Józsi bácsi járt az élen a rendelésben. — Akár a madár úgy repült át fölöttem a Pejkó — mesélte az öreg a munkatársainak elmerengve, és a szép emlékeknek három újabb korsó sörrel adott nyomaté- kot. Pejkó zavaros szemekkel hallgatta az elismerést, bár térdei rogyadoztak, mégis úgy érezte szárnyalni tudna. Kettőt-hármat suhintott a farkával, és hetykén fogadást kötött a csapossal, hogy helyből átugorja a bisztró előtti kerítést. A vendégek kicsődültek a kocsma elé és nagyobb tétekben kötötték a fogadásokat a nem mindennapi attrakcióra. Pejkó kettőt-hármat dobbantott és ugrani próbált, de lábai nem engedelmeskedtek. Az első két patáját még átemelte a magas vasrácson, aztán esetlenül átzuhant a másik oldalra. Az állatorvos a községi hentes- és mészárossal egyszerre érkezett. Munkája az utóbbinak volt, miután a törött lábon már nem lehetett segíteni. A bisztró étlapján napokig csak kétféle étel szerepelt: lecsó virslivel, és virsli lecsóval. Néhány év múlva a honismereti szakkör gyűjteni kezdte a Pejkóról szóló legendákat, majd a község fennállásának 217. évfordulóján kiírták a Pejkó-kupa fogathajtó versenyt. A hely- történeti kutatók azt is kibányászták, hogy a heréit mén több utódot nemzett. G urgulya Józsi bácsi pedig egyik reggel azzal az újsággal állított be a bisztróba, hogy látta amikor az egyik pejkóivadék könnyedén átröppent a kétszintes istállón és elindult a bisztró felé. A hírre a segédhajtó nagyot sóhajtott, és sorsába törődve befogta magát a hámba, hogy edzésre induljon. — pb —
