Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-10 / 134. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. június 10. alvin néni anyám nővére férjének — így nem jó, egyszerűsítenem kell a kapcsolatot: Malvin néni anyám sógorának sógornője volt, a férje Tódor bácsi. Én a magam részéről azt sem tudom, volt-e a férjem sógorának sógornője; Malvin nénivel azért létesült szorosabb kapcsolat. mert nagynénémékkel egy házban laktak, még az én ifjúságomban, velünk szemben, a Lápot körúton, s ugyanabban a házban nagy- nénémnek még számos sógora és sógornője. A viszonya velük kisebb sértődések, néhány napos tartózkodó magatartás ellenére jó volt, csak Malvin nénivel nem, akit együtt szapultak, mondták ridegnek, szívtelennek, kegyetlen-démoni lénynek. Tódor bácsi vak volt és süket. Alázatos szerelemmel kapaszkodott a feleségébe, a szócsövének használta és a karónak, amelyre támaszkodik. Malvin néni eleget tett kötelességének, a maga módján. Soha nem szólt a férjéhez, gyöngéden meg nem érintette. Lekísér te a földszinten lakó fivéréhez, felkísérte az emeleten lakó fivéréhez, a családi körben ült szigorúan, szó és mosoly nélkül, s ha eljött az ideje megmarkolva férje karját, kísérte vissza az emeletre. A házaspárnak három fia volt. A legidősebb korán idomtalanra hízott, kisstílű szélhámos, anyagi természetű szabálytalanságok miatt gyakran változtatta munkahelyét, ahová a befolyásos rokonság helyezte. A középső fiú korántsem férfiszépség, de okos, művelt fiatalember, a bankban egészen cégvezetőségig vitte. A legfiatalabb furcsa emberke; nem beszélt, csak néha hallatott valami mormolásfélé* — bamba volt? Idióta? Talán egyik sem. mert szenvedélyesen tanult és a tanultakat, mint olykor kiderült megértette és észben tartotta. A rideg, merev és zárkózott Malvin néni valami módon összebarátkozott az én anyámmal. Időnként látogatták egymást, néha sétáltak a Margitszigeten, s anyám mindig sóhajtva említette; — Szegény Malvin ... Egyszer a szobámban olvastam, s jött Malvin néni. Bevezettem anyámhoz és tovább olvastam. Azután figyeltem. — ... Jöttünk lefelé a lépcsőn. Kopog a botja, gyámoltalanul keresi a lépcsőfokokat- A karomat szorítja, és az érintésétől beteg vágyók. Undorít. Sohasem szerettem. Annak idején összehoztak vele, és nem volt apelláta... Anyám rebeg: — Uramisten. Malvinkám ... hát szerelem nélkül ... — Szerelem! Ne nevettesd ki magad, Gizus. Nézz rám! Anyám most bizonyára ránéz, pillanatnyi szünet. Malvin néni fiatal korában sem lehetett csinos, de a szemében valami nedves csillogás, különös fény, valami a mindennapon túli. Malvin néni tulajdonképpen érdekes jelenség. — ... Ügy akaszkodik rám, mint a végzet. Ahány lépés, bennem fokozódik a düh. A gyűlölet. — Istenem ... — Gyűlölöm, és azt mondom magamban: Hát minek él? Vak és süket. Nincs öröme az életből. Ha most elengedném a karját és zuhanna. Vagy én is vele, már mindegy. És akkor megszólalt. Azt mondta: — Tudod, drágám, valahogy élni mégis jobb, mint meghalni... Anyám érzelmes lélek, halk sírását hallom. Azután beszól nekem: — Járunk egyet Malvinnal. Ekkor már a Naphegyen laktunk két kis szobában. Később Malvin néninek nehezére esett feljönni a hegyi utcán, ritkábban láttuk. Meghalt a férje. Legidősebb fia, a kövér szélhámos is meghalt. A derék középső fiú megnősült, elköltözött. Malvin néni egyedül maradt az okos-bamba fiával, aki egy méter ötven centi magasságnál megállapodott, tor- zonborz. vad külsejével ijesztette az embert. Azután jött a háború, a német megszállás és minden ezzel együtt járó rendelkezés: a zsidók szolgáltassák be a rádiójukat: bocsássák el árja háztartási alkalmazottjukat; tűzzék b ’ mellükre a sárga csillagot — a sorrendre nem emlékszam. Egyik este közölte a rádió, hogy akik kereszténnyel házasodtak. azok zsidó árja- párjának tekintendők, s rájuk nem vonatkoznak a naponta úi és új rendelkezések. A rádió bejelentése után rohantunk anyámhoz — rosszul hallott, s a rádióban csupán a zene érdekelte —. öleltük, ujjongtunk: Nincs mit félnie a jövőtől, anva árjapárja — az ember ebben a kifejezésben valami vidám kópéságot érzett. A zsidókat sárga csillaggal ékesített házakba zsúfolták, s voltak kivételes védettségű házak. A csillagos házakba akkor még minden további nélkül bejutott az ember, ha valaki akadékoskodott, egy húszpengős leszerelte. Családom tagjai sűrűn látogatták ezeket a házakat, anyám csekély élelemmel felszerelve a Margit körúton lakó Malvin nénit — bárgyú fiát akikor már ismeretlen helyre vitték. Azután 1944 októberében Szálasi Ferenc kezéb"1 került az ország, és teremtett teljes pánikhangulatot —, de erről az időszakról én újat mondani nem . tudók, folytatom . ahol abbahagytam. Malvin néninél. Egyik unokabátyámtól hallottuk, hogy Margit körúti lakásába a Visegrádi utca ilyen és ilyen számú házába költöztették, tömegszállásra. A csillagos házak nagy részéből akkor, október közepe táján már elvitték a férfiakat, majd a nőket. Vajon mi van Malvinnal? Anyámat nem hagyta nyugodni a kérdés. Október 20-a lehetett, kora délután, de oly sűrű folyamban zuhogott az eső, hogy szinte alkonyati sötétségnek tűnt. Odakint felhő- szakadás, mi a két kis. jól fűtött szoba védelmében, s egyszerre anyám összehajtogatta a kézimunkáját, .fölállt. — Megyek Malvinhoz — mondta. Tüstént elájulok. Malvinhoz? A csillagos házba? Felhőszakadásban? Nem létezik, nem tűröm! Anyám öltözködött. Tomboltam. Mi jut eszébe? Hát ennyire nincs fogalma a helyzetről? Érveltem. magyaráztam; anyám vette az esernyőjét, s kissé gyáván kérdezte: — Fiam, van valami csekélység. amit vihetnék Malvinnak? Nincs csekélység. Nem engedem elmenni egyedül. Láttam rajta az elszántságot — hiszen akkor vele kelt mennem ! Félek. A lélegzetem akadozik a fizikai szenvedés gondolatára. Én maradok. De anya! Egyedül nem engedhetem! Vívódásomról, kegyetlen félelmemről többet nem mondhatok. Vettem az esőkabátomat, és indultam ki a világba, amely zordonabb volt minden létező világnál. Anyám belém karolt és aggodalmaskodott: nem ázok a fél ernyő alatt? S úgy tartotta. hogy ne rám ömöljön az égi zuhatag. Csevegett, és halkan kacagott a villamoson, mert ha közönsége volt, a beszélgetés és nevetés kissé színészi produkcióvá lett nála. A Visegrádi utcáig eljutottunk villamossal, onnan gyalogoltunk a hosszú utca végéig, ott virított az öreg házon a sárga csillag. Anyám azt mondta: — Sétálj a túloldalon, fölmegyek öt percre, nyugodt lehetsz, engem nem bánt senki. Beleegyeztem, valóban feltűnőbb, ha ketten vagyunk. — öt perc! — követeltem. — Magától értetődik, fiam. öt perc. A kaput őrző fegyveres a szomszéd házmesterrel dis- kurált, igen jóízűen, mert nagyokat nevettek, egymás vállát, hátát csapkodták. Anyám besétált a kapun, s föl a negyedik emeletre. Járkáltam a 'túloldalon oda, vissza, oda, vissza, a szívem rendellenes dobogása mint a Rákóczi-induló: — Tam-tata, tam-tata tarntam- tam ... Szakadt az eső. A nyilas őr rövidesen minden problémáját megbeszéli a házmesterrel, s visszatér a kapujához. Anya! Hol marad? öt perc, tíz perc. istenem, hát segíts! Végre kilépett a kapun anyám — a mellén sárga csillagot viselő Malvin nénivel. A kapuban búcsúzkod- tak, még egy mondat és még egy, ölelés, csók — anya. hát megőrültél ? Ekkor olyan féktelen imádattal féltettem és gyűlöltem, amire ma már csak emlékszem, de az érzést lehetetlen visszaidézni. Az őr még beszélgetett. Anyám átsétált a túloldalra, belém karolt, s az ernyő alatt elindultunk. ária, hogy érdeklődjek. Ismertem arcának minden rezdülését. Láttam, hogy elégedett magával, megtette a kötelességét, szóra sem érdemes, de azért tagadhatatlanul volt a cselekedetében némi hősies elem — ez mind az arcán. S hogy én nem szóltam, sokáig mégsem tartogatta magában a mondanivalót. Malvin egy világítóudvarra néző cselédszobában lakik, a földön alszik, matracán. Eszik, ha éppen ad valaki néhány morzsát. Nincs fehérneműje, nincs ruhája. — Azt mondta, hogy nem panaszkodik, mert legalább egyedül van. Hazafelé már zavaró repülést jeleztek, gyalog mentünk föl a Naphegyre. Az eső rendületlenül zuhogott. Malvin néni éhen halt a Visegrádi utcában. Thury Zsuzsa: Malvin néni SZEPESI ATTILA: Akácfa a part fölött tavaly még állott a vén akácfa lombján a fürge szarkák cserregve billegettek és huholtak a baglyok az ágon föl-le csúszva vidáman kergetőzött a fakusz és a csuszka most az akác kidöntve lombja a vízbe döntve sárguló koronája rongyosan szertefoszlik mindegy neki tavasz jön és tavaszra derűs nyár hol tavaly cinke fészkelt nagybajszú harcsa úszkál a gyökér sárgubanca langyos esőben ázik az odvas törzset ássa férgek rohama és perzseli napsütés málló dereka korhad nem nő tovább az évszám mit késsel beleróttak az óbudai parton írtam akácfa-versem április közeledtén kilencszázhetvenötben harmincharmadik évem küszöbén ácsorogva hazátlan szürkevarjú szárnya alatt vacogva Dessewffy László: KALODABÁN zerettem és utáltam a régimódi vendéglőt rusztikus berendezésével, az öreg kályhákat, a bolthajtások alá függesztett, középkort utánzó csillárokat. Szerettem, mert a férjem tervezte és utáltam, mert végül nem teljesen az ő tervei szerint valósult meg. De még így is figyelmet érdemeltek a múzeumba illő cseréptálak, a rézedények és ónkupák, az ide csalogatott külföldi méltán elbámult, ha csak szikrája is élt benne a sznobizmusnak. Engem azonban mindig zavart, hogy bár külön-külön minden valódi itt, az egész együtt mégis hamis, mert emlékeztem azokra a nem túl régi időkre, mikor a sokszáz évessé patiná- zott étterem még közönséges kiskocsma volt ócska tonett- székekkel, bádoggal borított pulttal és környékbeli házmesterek fröccsöztek a barnára mázolt asztaloknál. Persze, ha meghagyják csapszéknek, most nem itt ülnék Bachmannal, hanem egy másik, előkelősködő vendéglőben. Egy igazi nyugatnémet mérnököt nem kalauzolhatok bárhová. Egymillió dollár rettenetes pénz, és ráadásul nem is mi kapjuk, hanem adjuk. Ennek fejében napokon át hurcoltuk vendéglőről vendéglőre, látnivalótól látnivalóig, mintha fogságunkba esett volna, míg mindenki elunta, és végül teljesen rám maradt. — Boldog ország! — szólalt meg a parfénál Bachman. — Itt mindig ráérnek az emberek? — Igen. — A pincér kezét figyeltem s a borospalack bonyolult bukórepülését, amint a pohár szájához közelít, de egy cseles mozdulat mégis elejét veszi, hogy egyetlen csepp is kifusson a fehér damasztra. Igen? Miért helyeselek? Hiszen nemcsak Bachman nyugtalan, hanen én is, ezer dolgom lenne, és ha végre leráztam a németet, csőstül szakadnak majd nyakamba az udvariasságtól elhalasztott teendők. — Boldog ország... De nekem este indul a gépem haza. Meddig tart még ez a huzavona? — Huzavona? Hiszen mindent rendben elintéztünk! Aláírtuk a megállapodást, átvettük a berendezéseket, átutaltuk a pénzt.., — Vagyis jog szerint már semmi közöm a gépeinkhez? És a jótállás? Mikor küldhetjük a szerelőket? — Kedves kolléga úr! — Azt hiszem, kicsit szokatlan lehetett számára, hogy egy asszony kollégázza. — Kollégám, szeretném megnyugtatni, hogy nincsenek hátsó gondolataink. De ez idő szerint még kicsit korai a szerelésre gondolnia. — Korai? De hiszen az önök kérése szerint szállítottunk. Nem akarják felszereltetni? Akkor a jótállás... — Szeretném megnyugtatni... ha erről egyáltalán szó lehet. De teljesen a saját felelősségemre. Ígérje meg, hogy senkinek sem mondja el, amit látni fog ... — Csak nem katonai titok? — Bachman kényszeredetten nevetett. — Ugyan! Egy könyvtár! De ígérje meg .. . Megígérte. És mert ma rajtam volt a sor, intettem a főpincérnek, és nagyvonalúan táskámba süllyesztettem a szalvéta alatt szervírozott számlát. Tegnap hatan voltunk Bachman vendégei az Irodától, ma egyedül az én vendégem. Megtéríti ezt valaki? Neki otthon becsületszóra elhiszi a cége, hogy költségei merültek fel, de ha én el akarnám számolni ennek az ebédnek a számláját, összeomlana a pénzügyi osztályunk. Negyed órával később a Palota belső udvarán álltunk, a szörnyű drótkerítésnél, amely emberemlékezet óta rondítja a híres díszudvart. A kerítés mögött egy halom repedezett deszka tövén girhes macskák rágódtak az eléjük löttyentett krumplifőzelék* maradékán. Szerettem volna, ha Bachman inká’bb hátranéz, az elkészült épületszárnyak felé és méltányolja a történelmi kulisszákat, de ő csak a korhadó állványzatot látta. — Még mindig befejezetlen? Akkor hová teszik a gépeinket? Válasz helyett belöktem a kaput helyettesítő deszkaalkotmányt. Nagy Szulejmán óta nem volt ilyen könnyű dolga senkinek, ha be akart jutni. Évekkel ezelőtt, mikor Bachman először járt itt, volt ezen a szárnyon némi élet, bizonyára úgy képzelte, hogy most még lázasabb munkát talál, hiszen ők mindig a befejező stádiumban szállítanak. Az éjjeliőr — délután fél négykor — komótosan nyitott előttünk ajtót. Feltárult az elvakolatlan csövek, lera- katlan márványlapok, falból kilógó vezetékkötegek annyiszor látott világa. Hol vannak már azok az emberek, akik valamikor elkezdték ezt a helyreállítást! És hol, akik aztán újra és újrakezdték, mindig elölről. Húsz évem telt el így, és lehet, hogy soha nem fogom készen látni. Ez itt az igazi, szép, magyar fájront! Szerteszét hagyott szerszámok, rozsdás szögön lógó munkaruhák, eldobált zsírpapír, porlepte sörösüvegek, mintha egy képzeletbeli Vezúv kitörése akasztotta volna meg a munkát örökre. Nekem ugyan éppen elégszer volt már részem efféle látványban, de most, hogy a német szemével kellett viszontlátnom, majd elsüllyedtem. Mintha otthon lepett volna meg, mosatlan edények között, koszos pongyolában. A háború után, mikor eldobált fegyverek, bútorroncsok, üszkös gerendák között először jártam itt, nem éreztem annyira, hogy ez a mi szennyesünk. Bachman azonban rezzenéstelen arccal vonult a folyosókon, mintha csak ő gyújtotta volna fel valamikor a Várnak ezt a szárnyát, hogy harminc évvel később legyen hová eladnia elektronikus vezérlésű csodaliftjüket. Aztán rendezettebb folyosóra kanyarodtunk, s egy már bevakolt, beablakozott terembe, jókora ládák közé. De az örökké fűtetlen építkezés pincenyirkossága itt még kellemetlenebb volt. — Itt akarják tartani? — megszámolta a ládákat. — Ki se csomagolták? És ha ócskavasat szállítottunk? •— Kizárt dolog. Csak egy kicsit rángott a szája sarka, egyébként uralkodott magán. Ö uralkodott? És én? Ebben a pillanatban irigyeltem a terroristákat, akik a világ megmagyarázhatatlan gubancait erőszakos tettekkel akarják szétbogozni és kiegyenesíteni. Miféle értelmetlenségek, mulasztások és maga az idő múlása gubancolták ezt az építkezést ennyire? Hiszen én kezdettől itt dolgoztam, szinte az életem ment rá. Milyen szép lehetne itt most minden. Magyarázzam ennek a szikkadt üzletembernek, aki maga is csak alkalmazottja más még szikkadtabbaknak, hogy az ő liftjére van pénzünk, de arra, hogy a saját embereinket megfizessük és rendet csináljunk közöttük, arra nincs. És mivel annyi mindent nem mondhattam el, de nem tagadhattam meg a jogát ahhoz. hogy tisztességes üzletemberként járjon el, hogy megértse, miért nem tartunk igényt keményen megfizetett szolgálataikra a szerelésben, mégis azt hittem, valamiféle magyarázattal tartozom neki. Hogy ne csak ezt lássa. Ne egészen csak ezt. Csak ezt, ami itt van, nézze azt a másik oldalt, ami mégis kész. Mit mondjak? Miért? Hogy átok? Felelőtlenség? Bürokrácia? Hiszen magam sem egészen értem. Bachman a ládáit, a mi ládáinkat tapogatta, nézegette, hogy kiállják-e a rájuk váró viszontagságokat. A ládák, amelyek talán itt fognak feTóthné Varga Ilona rajza
