Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. június 3. K ati a parányi mosdófülke nyirkos menedékében álldogált. Két tenyere kes- kenyke öblét a csap alá tartotta, hogy forrón tüzelő csuklóit is bőséggel árassza el az irgalmas hűvösség. S amikor karján már didergősen futott össze a bőr, arcát újra megmerítette az engedelmesen, hidegen folydogáló vízben. Valamelyest megnyugodott, de megint csak másodpercekre. Nyomasztotta a hatalmas épület ridegsége, hogy egyetlen zugot nem ismer ftt — ez a kicsinyke fülke igen, ez ismerős, ha bezárkózhatna legalább, de hát éppen azt nem lehet — az elkövetkező megpróbáltatástól pedig eszeveszetten félt. S hogy a törölköző után tapogatva felnézett, a csorba tükör síkján a magáé mögött a Főnök arcát is megpillantotta. Az egészségtelenül sárga volt, mint rendesen, barna szeplők pöttyözték be szórtan, akár az érett banán héját. Csontozata finom vol,t pedig, félárnyékban, no meg fényképen ellenállhatatlanul vonzónak tűnt — a kislány azonban így is, most is nehezen tudta levenni róla tekintetét. Érezte magán a másik kutakodó szemét, a leskődést. akár ha egy kinyújtott ujj bö- ködte volna végig, ma is éppúgy, mint a műhelybéli második héttől kezdve minden napon. Észre se vette, högy megborzong. — Félsz? — A hang tárgyilagos volt, részvétlen, ám ellenséges indulatokról sem árulkodott. — Nem, dehogy — suttogta a lány. — Látom. — Talán ... megszédültem egy kicsit. — Hm. Kati egyenest a Főnök szemébe nézett most már. — Ez lesz az első vizsgám a szakmában. Az első vizsgán mindenki... mások is — kapkodott, azután elhallgatott hirtelen. A mosdókagylónak dőlt gyámoltalanul. Megint. ostoba volt. Mentegetőzni, dadogni — annál még a szótlanság is jobb. A csökönyös hallgatás. Bármi. — Ha nem érzed jól magad ... — Semmi bajom. — Vagy ha éppen ma nincs kedved ... elhalaszthatjuk — únszolta a Főnök. Hangja most lágy volt, kellemetes, jóindulatú. Kati gyanakodva pillantott a révetegen mosolygó ajkakra. — No! — biztatta a Főnök. — Csak szólnod kell... — Jobb túllenni rajta — válaszolta ő tétován. — De azért köszönöm. A Főnök ujjai a lány vállához értek, s beletévedtek a hátaközepéig érő haj tömegébe. — Te vagy a legügyesebb tanítványom, magad is tudod. Ez a haj pedig a legjobb reklámunk. Ügyelek én rád, ne félj. Csak bátran. Éppen, mint máskor. A kislány tenyerét sós pára futotta be, köpenye érdes vásznához tapasztotta hát mind a két tenyerét. — Köszönöm, Főnök úr. — Na, jó. — A hang távolodni készült, azután megint közeledett, suttogóra váltott. — A teremben csak engem figyelsz, érted? Körbejárod a fejet, rám pillantasz. Intek majd, ha jól csinálod. Később is... minden műveletnél. Nagy a tükör... én úgy ülök, hogy láthass. Baj nem lehet. — Igen. Köszönöm. — Nna. Hát akkor... — hátrált előzékenyen a férfi. A kislány keskeny szalagot húzott elő a zsebéből, s a hosszú, nehéz hullámokban aláfolyó haját kapkodó, gyors mozdulatokkal kötötte össze a tarkója fölött, csak azután indult a terembe. Hallotta mama mögött a Főnök furnérlemez lépteit: finoman herse- gett az új cipőtalp a szőnyeg- telen parketten, de nem dongott — a Főnök elegánsan vékony volt, járása könnyed, épp, mint a női hajakkal elbánni tudó, varázslatosan gyengéd ujjai. Kati barátnőjét és műhelybéli munkatársát lelte az előkészített székben. A másik fodrásztanulót. A legjobb hajanyag — könnyebbült meg, míg a tartályt a mosáshoz odacipelte. Akár egy hatalmas liften süllyedt volna alá az összeszokott, félévente újra és újra ítélkező, időszakos vizsgáztató bizottság, vagy ők ketten emelkedtek volna magasba ugyanúgy, valami különleges szerkezettel megemelhető színpadon, máris elszakadtak a többiektől. Kati csak a fejét látta, meg Anicska szorongó arcát — ők ketten egymást figyelték csupán. A kislány ujjai alatt felverődött a hab langyosan, puhán, parányi szivárványos hólyagocskákká fúvódott, s azok játszódtak egy keveset, felduzzasztották a fejformát is. Jó ideig semmi nem történt, s ők valóban kitaláltak valamit. Buzgólkodtak, sür- gülődtek, készséggel rohantak vásárolni, új és új kérelmekkel csünggtefc a Főnök nyakán: hadd maradjanak beint még egy kicsit, csak a második széken ülő vendég haját szeretnék látni készen, kifésülten — s a Főnök finoman mosolygott ilyenkor is, ajka szögletesem rándult félre árulkodón. Hetek múltak el nagy- nagy békességben. S azután egy pénteki napon, alkonyat- tájt, új vendég lépett be az ajtón. Feltűnően jól öltözött, Raffai Sarolta: Királyi kegyből A lányok most már össze- összemosolyogtak, megmerültek egymás felderülő tekintetében, mintha hosszú rabság után az újjászületettek örömével nem tudnának betelni. Kár volt rettegniük: a Főnök mégse rossz ember. Mert most igazán az ő kezében vannak mind a ketten, s úgy kiszolgáltatva, mint még soha. Mint ahogyan a félév folyamán egyszerse — gondolta Kati. A Főnöknek tudnia kell, hogy ő akkor se akart rosszat. Semmit nem sejtett még a szakmáról, a szabályokról, a tilalmakról, jogairól meg főképpen semmit — a tanárnőnek kellett volna óvatosabbnak lennie... de hát az is tapasztalatlan volt még. Kezdő. Mert ő megírta — volt olyan ostoba —, megírta abban a legelső nyomorult iskolai dolgozatban, hogy mivel tölt egy napot a műhelyben. S hogy rpennyi időt. A mesternél. Azután gyanútlanul végezte a dolgát hosszú napokig még. Anicska már korábban megsejtette, hogy baj lesz. Tudta attól a perctől, hogy a dolgozatokat kijavították. A tanárnő fehér arcán csalogató. édeskés mosoly játszódott, amint faggatni kezdte őket. De Anicska megkövültén hallgatott, s lapult az egész osztály. Mindenki lesunyta a fejét, csak ő állt közöttük egymagában, elveszetten, vékonyan. Kati a csontszínűre festett falat nézte, a pohos, kövérre hízott őszi legyet, amint a nagy, világos térségen sétált, megállt, mosdott kényelmesen, zavartalanul. — Ülj már le — sisteregte —, ülj le! — zúgta az osztály, de ő csak akkor tért magához, amikor szomszédja megrántotta szoknyája alját. A tanárnő fejcsóválva és tanácstalanul figyelte még egy ideig, azután végre békén hagyta őt. — Liba — vetette oda foghegyről a legcsinosabban öltözködő leányzó, hogy mindenki kedveskéje. amint kicsöngettek, a többiek pedig elkerülték. Csak Anicska nem. — Szamár vagy — mondta ingerülten. Ez a nő elmegy a KIOSZ-ba, meglátod. Csak rá kell nézni. — Hova? — A Kisiparosok Országos Szövetsége a KIOSZ, ha nem tudnád. — Kati mélyeiket lélegzett. — Ugyan már! — vigasztalta magát. — Elmegy, elmegy. Elutazik Pestre, csak ezért? Anicska megállt. Kati arcába meredt. — Pestre! A helyi kirendeltséghez, kiisanyám. Az elnökhöz. — És? — faggatózott ő ijedten. — És? — És, és! Beírtál vagy tizenkét órát, a házimunkáról nem beszélve. A Főnököt elkapják érte, úgy éljek. Kati elhűlt. — Te ezt... ezeket honnan tudod? — Az apám férfiszabó, onnan. Nem téeszparaszt — mosolygott Anicska fanyarul, majd könnyedén belekarolt. — Mindegy most már, csak be ne rezelj. Ha megkérdeznek, mondd azt, hogy élénk a fantáziád. Hogy szeretsz fogalmazni... mit tudom én. Majd kitalálunk valamit. meghatározatlan korú asz- szony volt. Kati még sohasem látta. De Anicska felgyorsult, ideges mozdulatai, no meg, mert a jövevény csak éppen nekitámaszkodott az ajtó belső lapjának hanyagul, várt, ráérősen nézelődve, s főként, mert nem tartotta kötelezőnek a köszönést — mindez mégis megrémítette a kislányt. A műhelyben hirtelen csend támadt, s a Főnök elegánsan, könnyed kézcsókja láttán még inkább elhűlt Katiban a vér. A vendég ajkát biggyesztette, kényeskedőn, ám a helyiség minden zugában tökéletesen érthető, erőteljes hangon kérdezte: — Atyámuram! Itt meg mi történt? — Drága Matildkám — hajolt még egyszer a tenyerében felejtett kéz fölé a Főnök. — Mi történhetett volna? Nálunk?! Az asszony felemelte a férfi fejét gyöngéden, mégpedig a férfiál! alá csúsztatott puha tenyerével, s úgy mosolyogtak egymás szemébe hosszan ők ketten. — Csoda történt, Ferikém — szólalt meg végre a vendég kedveskedve, kurtákat sóhajtva... — Csoda! Hogy ezek a lányok itt se mosnak, se mosogatnak ... — Matildkám drága ... Az asszony megint körbepillogott. — Hiszen itt a szakmát tanulják a fiatalok! Még ilyet! Nagy kópé lett magából az- idők folyamán ;.. . kaccantott néhányat halkan, visszafogottan. — Ej, micsoda kópé! Kati egyszerre szájüregé- ben-torkában érezte az estig levágott hajszálak gubancos tömegét — fuldoklott. Azok ketten pedig egymásba karolva vonultak át a helyiségen, hogy néhány másodperc múlva már két nő tüntetőén hangos és boldog visítozását hallja az üzlet közönsége, s hogy a banánhéjas arc széles mosollyal kukkantson be még egy pillanatra: „A feleségem legjobb barátnőié. Bocsánat, hölgyeim” — s ezzel hosszú időre eltűnt. A KlOSZ-elnök-feleség után nem sokkal megjelent maga a KlOSZ-elnök, s ellenőrzött bizonyos bejelentést. S amikor Kati már ott állt előttük a poharakból és tálakból áradó aromák fülledt gőzeiben tetemre hívta és megszégyenültem dadogni tudott csupán. — Nem. Nem itt. — Miért? Nem tudom. Nem tudom! — Fogalmam sincs. Nem akartam! Olvastam ... valahol. Igen. Talán Gorkijtól. Igen. Szeretek olvasni. Sokat olvasok, sokat. Sokat! — sikoltozott végül eszelősen. Az arcok eggyémosódtak, a szempárok, az ajkak, a szíjas félmondatok s a figurák is — mintha egyetlen, soha nem ismert, mesebeli, hatalmas fenyegető szörny készült volna összeroppanta- ni őt. Hát sikoltozott. Azóta retteg és várakozik. Várakozik és retteg. — Kevés nyírást, inkább kiigazítást kérünk — irányította a százas égők fényébe s a vizsgateremben az elnök hangja újra. Anicska. már a búra alatt ült, amikor Kati először fordult szembe a vizsgáztatókkal, a Bizottsággal. A Főnök elégedetten mosolygott, finoman bólintott is, alig észrevehetően, s ő szeretett volna elébe borulni, hálásan és alázatosan ereszkedni térdre, mint a királyi kegyből lovaggá ütöttek. Azután ő ült a tükör előtt, s Anicska kissé sápadtan állt mögötte. Barátnője keze hirtelenebb volt, kevésbé érzékeny, de gyorsabb az övénél. — Magának valamivel nehezebb dolga lesz — hallották az elnököt. — No csak valamicskével... ne ijedjen meg. Mosáshoz, vágáshoz készüljön. Anicska sebesen dolgozott, és most biztosan is. Kati szinte lebegett, míg a hab toronnyá magasodott a fején. A szabványmozdulatok egymásutánja jólesően bágyasztotta el, fejbőre bizsergő, tarkója láthatatlan fordulatokkal segített a vizsgázónak. A tükörben megcsillant az olló két szára — két ezüst ága. a legtündéribb ékszer: a legengedelmesebb. — Fiús fejet kérek, jobb oldali választékkal — mondta az elnök szenvtelen ül. A teremben senki fel nem szisszent. Anicska megdermedt, sokáig nem mozdult. A tükörben a két szempár, a világra igazában még rá sem nyílt két fiatal szempár egymásba kapaszkodott, s mind a kettő ugyanazt látta. A nehéz, nagy hajat, a tíz év alatt burjánzó hullámtengerré, eleven csodává növesztettek — Megértette a feladatot, kérem? — az elnöki hang személytelenül váll türelmetlenné, begyakorlott hivatalnoki hanghordozásra emlékeztetett. A Főnök atyai mosolya mit sem változott. — Megértette — mondta nyugodtan. Anicska ékszeres két ujja lassan hántotta le magáról a gyűrűfogókat. — Vágj bele — súgta Kati alig hallhatóan. Majd szinte kiabált: — Anicska! Vágd! — S tarkóját tenyerével megtámasztva magasra tartotta a nedves hajkö- teget. Huh István: Fuvalom Megszületett a fuvalom A fekete-hátú ugaron Piciri szúnyog-zizzenés A sárkány alá is kevés Ez fütyörész a dombokon Susogó nyári lombokon Ez háborog a tengeren Ez táncol a dübörgő egen Ez a pöttömke fuvallat Hisz elfér a kalapom alatt! Csanády János: Villog az ásó Villog az ásó, forgatja a meszes, fekete földet, fáradhatatlan, aki forgatja, a fekete földnek kölyke, bolondos kutya ugrálja körül, az ásó nyeléhez odakap jókedvű, villogó fogakkal ásó és kutyafog összenevet, forgatja az ásó a földet, az ásónyomok rendben sorakoznak, egész táblányi már a fölásott föld: maga alá forgat szemetet, sárga faleveleket, fényes, porhanyós-fekete, az ásó csak nyomakszik egyre, nyomra-nyom, mélyed a földbe, az elhanyagolt, gazos kert, melyet az ősz kirabolt, mint friss, nyomdaszagú könyv, új nyomokkal íródik tele, nyomdafesték a friss teteje, lapoz az ásó, új s új lapot nyit, s beíródik a kert a termő nyár ígéretével — ropog az ásó, csusszan nyele a két fényes tenyérben. Borsos Miklós: Kantár nélkül László Gyula: Pillantás a jövőbe LhLi (Egy régész gondolatai jövőnkről) ogyan beszélhetnék én, aki ismeretlen ha fótiakkal foglalkozom, kiknek csak csontjuk maradt, házakat, falukat, gödröket ások, kiknek gazdáit nem ismertem, hogyan beszélhetnék azoknak a nevében, akik ma születtek, vagy húsz—harminc évesek, hogy milyen lesz az ő jövőjük? Van talán valami az emberen, ami nem változik, vagy csak olyan lassan, hogy huszonöt év még szempillantásnyi idő sem e színeváltozás drámájában? Igen, van, s én nem arról szeretnék beszélni, ami 2000- re megváltozik. . hanem éppen arról, ami 2000-re nem változik meg, ami a mi életünket folytatja, mint ahogyan mi is elődeink láncolatában élünk, s tudva-tu- datlan azt csináljuk, amit ők. Fiam most harmincéves, lányom egy—két évvei több. Huszonöt év múlva jó ötvenesek lesznek, s nyilván dereng majd már bennük az elmúlás sejtelme. Unokáim hat—kilencévesek, ők akkor lesznek életani erejük teljében, s a család, a gyermek vágya hatja át minden sejtjüket, hiszen mindkettő kislány. Igen, jól sejtették, elérkeztünk abba a létérzésbe, amikor átéljük, hogy az élet megtörténik bennünk, s ennek nincsenek korszak- határai : huszonöt év múlva is ugyanúgy rajong, lelkesedik vagy búsul a férfi, s asszonynépe, "itagy játszik a gyermeksereg, mint most. Nyilván körülményei másak lesznek. Hogyan lesz ez másként? — ki tudná? — Mindenesetre egy dolog fél- nivalóan rajzolódik elénk: ahogyan emberszabásúra alakítottuk magunk körül a természetet, úgy. hogy közben megváltoztattuk egészségét, miféle fa az, amelynek ágai saját gyümölcsüktől leszakadnak, vagy borjú, amelyik még édesanyját sem ismeri, mert kazán alakú, gumiszopókás műanyából kapja az életet ' adó tejet, úgy félő, hogy magunkat is egy irányba elneveljük, s életképtelenekké válunk, akárcsak környezetünk, amely gondozásunk nélkül visszavadulna, elpusztulna. Ma ezekről a kérdésekről szakemberek, orvosok, lélekbúvárok tárgyalnak, mert folyamatai ijesztő módon meggyorsultak. Mert jó, hogy a hideg—meleg ellen nem tudunk saját testünkkel védekezni, mint az állatok. Jó, hogy lakásokat építettünk, s ezek mint tárgyiasult, kővé, téglává vált öltözék óvnak bennünket eső, szél és ingadozó hőmérséklettel szemben, de az utóbbi időben a gépek már testünk alapépítményét támadják meg, teszik a gépek élősdijévé, s ebből baj lehet. Nemrégen terveztem — s talán egyszer meg is írom — egy dolgozatot, amelynek címe: „Eltűnt mozdulataink nyomában”, és a magvetőről írtam volna benne: nemcsak a mozdulat a kiművelt ütemrendjét írtam volna meg, s támogattam volna fényképekkel, hanem a művészi alkotásokat is felsorakoztattam volna, meg eszméletün-
