Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-17 / 140. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. június 17. Ledniczky Gyula: Csónakok Csanády János: Erek Éreztem, a kanyargó Tiszát duzzadó kézfej-ereimben, ahogy lehajoltam az ösvény szélén és egy árva fűszálat téptem. Csak folyt, csak folyt vad erdei között, ki is öntött, ha belevágtam, nádasaiba kócsag költözött, a kezemen öt sebet láttam. Ballagtam, a fűszálat rágtam Nagy-Alföld Sűrű közepében, kukoricásban, hetedhét-határban, mint János-vitéz a mesében; egyedül voltam már két hete, de nem jöttek a sűrű álmok, a Tiszát sejtettem kezemben, partján egy ősöm tán csíkász volt, országolt a holtág-világban laposfenekű ladikjában, aíztán — elunva a vizet — átbotladozott dombos Dunántúlra a földet túrni, amely megigézte — de nem feledte a régi folyót, ha duzzadt-erű, nehéz öklét nézte. Benke László: r íratlan Mindig a versre gondolok, a megírandó egyetlenre, mely nincs sehol, mégis érzem — vérem áramában lapul és lüktet valahol. Öldöklő dalát e néma versnek csak én hallhatom, s a képeket, miket a végtelen lét elém vetít, csak én láthatom. Testemből az erőt ő fogyasztja él s az édes álom miatta kő-nehéz. Miatta ülök a bágyadt délutánba hallgatni homlokom pattogó zománcát, időlakatoknak kattanásait, ö megy el a kulcsok zörgésével, és őt sejdítem űri messzeség kísértő fényében izzani, mintha csontvázamat, ki annyi halálnak és annyi júliusnak ikerpárja itt, ahányan élünk ölünk és szorongunk e roggyant földgolyón. Lövöldözhet a fájdalom, én nem jajdulhatok, kívánom inkább a csontvázamat, az egyetlent, a megíratlant, kibe magamat végleg beleöltem. üggöny! — mondta suttogva az ügyelő a mikrofonba. Va­lamelyik zsinóros összeengedte a füg­gönyt. Tompán csattant a nézők tapsa: Don Juan is a függöny elé lépett a többiek után. O volt a főszereplő, ő lépett ki utolsónak. Vastaps! — Húzás! — mondta az ügyelő a hátuk mögött, mi­kor visszaléptek a függöny mögé. Elsőként Don Juan és sorjában a többiek, Sgana- relle, a szolgája, Don Car­los, az elcsábított lány bátyja és Don Luois, az apja, majd a Parancsnok szobra. — Vas megy! — kiabált az ügyelő. A vasfüggöny halk csikordulással ereszkedett le­felé, az ütemes taps lassan elhalkult. Még egy pillanatig a vasfüggöny (kisajtaja mö­gött hallgatózott az ügyelő, aztán megcsóválta a fejét. Nem nyitotta ki. Az öltözőben Don Juan megkönnyebbülve szedte le izzadt testéről a ruhát. — Az öltöztető szabó ott forgolódott körülötte, elvette az ingét, a székre hajított nadrágját gondosan összehaj­totta. — Holnap tiszta inget adok a művész úrnak — mondta. — Köszönöm. Az öltöztető szabó érezte, ma nem érdemes folytatni a beszélgetést. Don Carlos rá­gyújtott egy cigarettára. Don Luois mosakodott. Hárman voltak az öltözőben, egyikük sem szólalt meg. Amint Don Juan felöltözött, egyik kollé­gája beszólt az ajtón. — Egy lány várja a portán — mondta. — Lány, vagy asszony? — kérdezte Don Carlos és Don Jüanra nézett. — Nő. — Az a jobbik eset — mondta Don Luois a törül­köző mögül, és vörösre dör­zsölte az arcát. Don Juan elbúcsúzott tő­lük, kiment a portára. — Szervusz — mondta a nő, aki várt rá. Középkorú volt, talán valamivel fiata­labb, mint a férfi, aki mel­lette állt. A férfi kicsit meg­hajolt a bemutatkozó kézfo­gásnál. Don Juan zavartan üdvözölte őket. — Már öt éve ide költöz­tünk a férjemmel — mondta és toporgott, mint akinek fá­zik a lába. — Ma este emlí­tettem a férjemnek, meglep­jük egy régi ismerősömet, és eljöttünk megnézni téged. Don Jüannak úgy tűnt, erőlteti a többesszámot. — Parancsoljatok a büfé­be, talán egy kávét... — Nem, nem — tiltakozott a férfi —, inkább mi hívnánk meg téged. Hozzánk, ha nincs programod ma estére.. — Nincs. — Hát akkor menjünk. Fiat kocsi állt a süppedő hóban, a főbejárat előtt. A--------------------------------------“1 G yórffy László: Ferde, fehér fény férfi kedélyeskedve vezetett. Ostorlámpák fénye szóródott a havas új lakótelep négy-öt emeletes házai között, és ahogy megérkeztek az egyik második emeleti lakásba, a feleség rögtön a konyhába ment. A férfi vidéki pálinká­val kínálta Don Jüant, majd bekapcsolta az olajkályhát. — Szóval, ebben az éviben szerződtél ide? — Igen. — Hát akkor egészséged­re! — Ittak Később a férfi túlzott udvariassággal, bo­csánatot kérve kiment. Don Juan maga maradt. Töltött, ivott, aztán a kovácsoltvas könyvespolcot nézegette. Le­ült egy puha, fehér szőrmé­vel borított modern vonalú fotelba, rágyújtott. A férfi visszajött, és megmutatta a másik szobát, a konyhát, á fürdőszobát, még a vécét is. Aztán az asszony behozta a vacsorát. — Neked — mondta Don Jüannak —. délről egy kis maradék húsleves. Ment em­lékszem, hogy szeretted. A férfi egy pillanatra fel­kapta a fejét, rájuk nézett, és gyorsan egy nyikorgó, új demizsonból vörös bort töl­tött. — Szereted a zenét? — kérdezte Don Jüantól vacso­ra után. — Igen. — Van néhány néger le­mezünk — mondta az asz- szony, és a „néger” szót ki­csit megnyomta. — Nem ré­gen vásároltuk őket Pesten. Azokat tedd fél — intett a férjének. Don Juan az asszonyra né­zett, kereste a tekintetét, de az nem fogadta. — A dzsessz nekem, kérlek szépen, a függetlenség zené­je — mondta a férfi, és fel­tette az egyik lemezt. — Szereted? — kérdezte Don Juan. — Mit? — Természetesen a dzsesszt. — Az asszony most elfogad­ta Don Juan szemrebbenését, és elértette a burkolt cél­zást. Magában mosolygott. — Hol laksz? — Nagyszerű albérletem van. — Szeretem a függetlensé­get — folytatta a férfi, és le­húzta a cipőjét. — Megbo­csátasz, kicsit fáj a lábam ebben a cipőben. — Átment a másik szobába. — Te is megházasodtál? — kérdezte az asszony, miköz­ben a férje a másik szobá­ban a kapucsot kereste, és egy új lemez üvöltése lebe­gett közöttük. — Persze, van egy kislá­nyom, két éves — mondta Don Juan. Aztán felugrott, és leállította a lemezjátszót. — Mit csinálsz? Egy pillanatra az asszony­ra nézett, aki értetlenül me­redt rá a fehér szőrmével bo­rított fotelból. — Ne haragudj, késő van, fáradt vagyok. Ekkor jött vissza a férj. Hirtelen, menekülésszerűen búcsúzott tőlük. Odakint té­tova pelyhékben, a lakótelep lámpáinak fényében feketé­nek tűnő pelyhekben hava­zott. Negyedórái gyaloglás után hazaért. őpadlós, egykori kályha meredt a sa- kott. Jéghideg vas­mosókonyhában la- rokban, mellette bá­doglavór. A szegedi kanná­ban, a víz tetején vékony jégréteg fagyott. Betörte, az­tán a lavórba öntött egy kevés vizet és megmosako­dott. Amikor a nyikorgó, re­csegő magas támlájú faágy­ba bújt, a pizsamára felvet­te a hálóköpenyét is. Később beállította az órát, mert másnap kilenckor próbája volt, és arra gondolt, hogy mosnia kell. Már túl sok a szennyes a szekrény aljában — gondolta. Még egy ideig töprengett, hogy jó lenne az a nem létező feleség és a kétéves kislány. Ügy érezte, mint akit lefognak és az or­ra előtt hadonásznak egy bicskával. Nehezen aludt el, sokáig forgolódott. Lengyel Péter: Citroen DS 19 avagy az első novella kocsi zajtalanul futott a végtelennek tetsző pályán. Az átforrósodott betonon surrogva szaladtak a gu­mik, s a nyitott ablakon kellemes hűvösen húzott be a levegő. Mindeddig negyven-ötvennel vezetett, most kezdte csak ízlelgetni a sebesség örömét. Lá­gyan beljebb nyomta a gázpedált. Hatvan. Még beljebb. A kilométerórára nézett. Hatvanöt. Hetven^ A szél halkan fü­tyülni kezdett az ablaküveg élén. Körülnézett, a szeme a Bűvészt kereste. Messze jobbra, az óriási betonkifutó vakító fehérségében fekete bogár má­szott: a Bűvész kocsija. Még távolabb a kísérleti részleg lapos tetejű épületei vibráltak áttetszőn a betonról felpárázó meleg levegőben. Balra, több kilométernyire, szürkén nyúlt el a pálya kerítése. Két perce ültek a volán mellé. Ö a sárga kocsiba, a Bű­vész a feketébe. Sebességváltó-kar egyikben sem volt. (Auto­mata. Citroen DS 19: a forradalmian új autó, amelybe több mint száz találmányt építettek. Királyok, államfők, ékszeré­szek és gengszterek holnapi autója — a géppé sűrűsödött haladás maga. Hidropneumatikus rugózás. Tizenhét év kísér­leteinek eredménye. Karosszériáját még az ötvenes évek ele­jén készítette Bertoni. Kiváló menettulajd.onságokat köszön­het az áramvonalas formának.) Citroen DS 19: a cápa-autó. Ugrásra készülő cápa, ját­szott a szavakkal, amikor először meglátta. Csakugyan szo­katlan volt a formája. Reggelenként, munka előtt lejárt a kísérleti üzem dukkózójába, barátkozott vele, mint egy kezes állattal. Két karral előrefeszülve ránehezedett sorban az épületek árnyékában váró négy-öt próbakocsi hátsó végére. Lenyomta őket a földig, aztán nézte, ahogy az olajrugózás lassan, puhán emeli vissza őket az ered,éti magasságba. Egy­más mellett ülő békák, amint sorban felfújják magukat. Nem is értette, miért hívják cápának a franciák. Igaz ugyan, cápát még nem látott és békát már igen; dehát ezzel nagyjából azok is így voltak. Citroen DS 19. (Egytárcsás, száraz tengely- kapcsoló, automatikus hidraulikus működéssel. A jármű ma­gasságának szabályozása részben automatikus, részben be­állítható. Fűtő- és légkondicionáló berendezés. Végsebesség százötven kilométeróra.) Gyönyörűség volt nézni azt is, amikor a főmérnök be­ült a kocsiba, hogy valami érdeklődőnek megmutassa, né­hány kör után megállt, mély-járatra kapcsait, és a nikkel­betétektől csillogó béka kilencvencentis magasságából lassan, puhán ült le egész a föld -színére. (Magassága terheletlenül ezemégyházhetven milliméter. Állítható szabadmagasság: százhatvan-kétszázhúsz-kétszázötven milliméter.) Buktak is rá kellőképpen. Most valami spanyol jött. Vé­kony, skatulyából előhúzott harmincéves: fekete öltöny, bí­borvörös nyakkendő és díszzsebkendő. Furcsa hangsúllyal, kicsavart spanyol szavakat rakott egymás után, és láthatóan úgy tudta, hogy a francia irodalmi nyelvet használja. Meg­bízásból vásárolt. Ho-ógyne, akár rögtön üljön be, kedveskedett Laurent, a Fő, bemutatjuk a kocsit menet közben, utána kipróbálhatja saját kezűleg is. A gyakorlóterepünk területe másfélszer ak­kora, mint az Orly-repülőtér legnagyobb kifutója, tájékoz­tatott. A sárga kocsit? Igen, a citromsárgát. A citroen-sárgát — még ékelődött is. ö azt látta: a Fő valamiért nagyon akarhatja, hogy sikerüljön ez a bemutató, ha képes ennyire a saját súlycsoportja alatt szerepelni. eszálltak: a Fő a kormányhoz, a spanyol meg mellé, előre. A kocsi zajtalanül indult, aztán eszeveszet­tül felgyorsult az első száz méteren: a Fő le akarja sodorni a lábáról a palit. Nyolcvannal fordult éle­sen kétszer jobbra, úgy, hogy teljes félkört tett meg a jobb oldali két keréken. Csinált egy-két nyolcast, fékezés nélkül. A figura után a kocsi puhán visszaereszkedett a négy kerekére, öt perc múlva gurultak be megint a dukkózó elé. A spanyol alig várta, hogy a kezébe kapja a kormányt. Ami5 kor meg már ott ült a trapézfotel-vezetőülés és a repülőkor - mánv között, az istennek nem akart kiszállni. Rohangált a betonon fel-alá. fordult, fékezett, farolt. aztán nekieresztette az egyenesben és száznegyvennel vágott át előttük. Megpró­bálkozott egy nyolcassal. Nem sikerült úgy,/ mint a Főnek. Laurent nézte, összehúzott szemmel, fehér ujjaival dobolt a fekete gén tetején, és sikeresen erőt vett a türelmetlenségén. A pali meg volt fogva. Egy negyedóra múlva jött vissza, nagv nehezen; elrestellte már, hogy élvezi a játszadozást. A kocsi mellett állva magyarázott valamit a Főnek, akkor Laurent közbevágott: Azzal nem lesz baj! Egy gyerek is el­vezeti. Automata, a kezelése egyszerű, mint a pofon, és ak­kor fordult oda. ahol ő bámészkodott a Bűvésszel. — Maguk! Hé! Jöjjenek csak ide! — a dukkózó minden órában öt percre leállt, s ők gyakran kijöttek az épület elé, nézelődni: úgy voltak szerelmesek a tömény technikába, ahogy csak tizenhét évesele lehetnek. — Tessék, kérem, a két fiatalember dukkózóüzemünkben dolgozik — mutatta be őket a Fő. — Tudnak autót vezetni? Nem! Nagyszerű! Ma­guk magyarok, ugye? Jól van. Tudtam, hogy számíthatok magukra. — Hát kérem, a fiúk még soha életükben! nem ve­zettek autót. Most megkérjük őket és be fogjuk mutatni, hogy mennyi időbe telik, amíg a DS 19-es vezetését elsajá­títja valaki. Nem elveszett idő: meg kell mondanom; engem is érdekel egy ilyen kísérlet. Tessék, figyeljenek — magya­rázta is már. Ez volt három perccel ezelőtt. Beültek, ö a sárga ko­csiba, a Bűvész a feketébe. Nem egyszer megfigyelte már közelről, hogy mit csinál a bemutatókon a Fő. Előmenetre kapcsolt, benyomta az indítót, és ezzel egyidőben finoman, lassan belelépett a gázpedálba, közben a bal lábát a fék fö­lött tartotta. Az autó puhán indult. Jobbra csavarta a kor­mányt, és akkor kinyílt előtte a napfényben reszkető beton. Messze, jobb kéz felől a Bűvész kocsija mászott. Attól kezdve, hogy elétárult a szabad térség, átadta magát a sebesség él­vezetének. A túloldalon a Bűvész már a Fő fordulását pró­bálta, két keréken, de nem ment. Hetvenöt. Erősebben belelépett. Nyolcvanöt. Kilencven. Száztíz. Gázit még! Száznegyven. Az utazósebesség. Surrogtak az átforrósodott betonon a gumik. Mennyi lehet egy ilyen kocsi? A Jaguár egymillió frank. Jobbra fordította lassan a kormányt. Aztán vissza balra. A kezében érezte a nagy ko­csitest fordulását. Nagyszerű érzés volt. Tízéves korában ta­lálkozott az eredetijével otthon, amikor a kerékpár előszói engedelmeskedett a legkisebb kézmozdulatának... Elöl- messze még, feltűnt a gyakorlótér két és fél méter magas betonkerítése. tthon. Hát az tavalyi hó. Bele a gázba. Ki tudja, ülhet-e még életében ilyen kocsira. Száznegyvenöt. Százötven. A mutató a skála legvégén rezgeti. To­vább nincs. Hatalmas félkörben kanyarodott el bal felé, és párhuzamosan futott a betonpálya kerítésé­vel. A kerítés háromméteres szakaszait egy-egy világító fehér betű fedte. PHILIPS TV. TV PHILIPS. Fékezni kezdett, fo­kozatosan leengedte a sebességet harmincig ;— soká tartott. Akkor kis ívben, gyorsan megfordult, és visszafelé kezdte zavarni kegyetlenül a Citroent a kerítés mentén. Megint föl­tornázta a sebességet: volt rá hely. Nyolcvan. Száz. Százhús?. Százötven. A Philips TV feliratot lemezes megoldással ké­szítették. így ebből az irányból is szép sorban mutatta a betűit. TV PHILIPS. PHILIPS TV. A leeresztett kocsi­ablakon bevágott a szél. Fél kézzel fogta a kormányt, a rnási-

Next

/
Thumbnails
Contents