Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-15 / 111. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. május 15. Könyvtár a „sóházban” Megszépül az öreg, barokk épület Nemcsak Kunhegyes büszkesége Az egykori mesterember 1739-ben véste a dátumot a Kunhegyes főterén álló, barokk stílusú épület egyik gerendájába. A ház azóta dacol az idővel, s csaknem 240 éves története során sokféle célt, sokféle emberi tevékenységet szolgált ki már. A közhiedelem szerint hoszú időn át „sóháznak” használták elődeik, mígnem a kunhegyesiek a felszabadulást követően a művelődés szolgálatába állították. Az épület műemléki restaurálásának gondolata, terve már 1959-ben felvetődött, de az aránylag nem nagy költséggel járó munkákra csaknem 20 év múlva került sor. A nagyközségi tanács 1977- ben még csak a ház felújításáról hozott döntést, költségvetéséből 300 ezer forintot fordított volna erre a célra. Később — jórészt a megyei tanács, a megyei könyvtár s az Országos Műemléki Felügyelőség megyei albizottsága ösztönzésére — a tervek megváltoztak. Határozat született a 18. századi barokk épületet eredeti formába való visszaállítására. A tervek módosításával együtt a költségek 2 millió 900 ezer forintra növekedtek, s bár az összeg előteremtése rengeteg gondot okoz. mégis megéri a „befektetés”, hiszen értékeink mentését, hagyományaink őrzését s nem utolsósorban a közművelődési munka jobbítását szolgálja. A nagyközségi tanács a költségek tetemes hányadát, kétmillió forintot saját pénzügyi forrásból fedezi. A vállalatok, üzemek, termelőszövetkezetek eddig 3—400 ezer forint értékű társadalmi munkát ajánlottak fel, a megyei közművelődési alapból pedig 300 ezer forintot kapott a nagyközség a könyvtár berendezésére. Amennyiben a Könyvtártudományi és Módszertani Központ elfogadja a terveket, amelyek a műemléki felügyelőség előírásai alapján készültek, további anyagi támogatás is várható. A kunhegyesi műemlékházban megvalósuló könyvtár, a megye egyik legimpozánsabb s legkorszerűbb köz- művelődési intézménye lesz. A boltíves belső térben gyermek- és felnőtt, könyvtári részleg, fonotéka, folyóiratolvasó és olvasóterem kap helyet. Az alagsorban klubhelyiségeket, könyvtári rendezvények tartására, szakköri és úttörőfoglalkozásra alkalmas teret alakítanak ki. A berendezés egyedi tervek alapján, belső építész és könyvtári szakemberek bevonásával nyeri- el végleges formáját. A könyvtár átadását az év végére tervezik. T. E. „Megmérettek” az új elsősök — Kérem, az én gyerekem nem hülye. Írják rá a papírra, hogy mehet az iskolába! — utasította egy felbőszült anyuka a gyermekorvost. A vézna kisfiú látva anyja haragját keserves zokogásban tört ki. Az orvos meg azt sem tudta meglepetésében, hogy előbb a gyereket csitítsa-e vagy az anyukát. Ráadásul senki sem állította a kisfiúról, hogy „hülye”, csupán arról van szó, a gyermek még iskolaéretlen. Gyakori ilyen, s ehhez hasonló jelenet játszódik le tavasszal, az orvosi rendelőkben, az iskoláérettségi vizsgálatok alkalmával. Az idén, megyénkben akárcsak tavaly, több mint hatezer leendő első osztályos kisdiák esett át az első „érettségin”. A vizsgálatok tapasztalatairól, az iskolába lépő gyerekek testi, szellemi fejlettségéről beszélgettünk dr. Dósa Béla megyei gyermekgyógyász főorvossal. Hatezer gyermek iskolaérettségi vizsgálatairól lő-e a rá váró új feladatok teljesítésére. — Sokan előre megmérik gyermekeiket, s ha elégedettek a magasságával, a testsúlyával, azt gondolják, máris érettek az iskolára. ,— Az orvosi vizsgálatnak ez csak egy része. Egyébként pontosan meghatározták, hogy mekkorának és milyen súlyosnak kell lennie a gyerekeknek az iskolai tanulmányok megkezdése előtt. A fiúk normál magassága 113,5 a lányoké 111,5 centiméter, a testsúly pedig nem éri el a 15 kilogrammot. . — Hogyan történik a vizsgálat? — Két részből áll. A gyerekek szellemi fejlettségéről az óvónők állítják ki a „kórképet”. Megfigyelések alapján összegzik az ötévesek testi állapotát, mozgáskultúráját, egészségügyi szokásait, a fő tevékenységi formák fejlettségi szintjét, érzelmi, akarati életét, értelmi képességeit, beszédfejlettségét. s végül a családi körülményeket. Az orvos e fontos megállapítások birtokában vizsgálja, hogy a gyermek alkal- mas-e az iskolába lépésre, egészségi állapota megfele— Megfelelnek ennek az új elsősök? — Általában igen. A vizsgálatok szerint az esetek többségében nem testi fejletlenség, hanem szellemi elmaradottság az éretlenség oka, s természetesen egyes betegségek is kizárhatják a gyermeket a normál általános iskolából. Az Egészség- ügyi Minisztérium két évvel ezelőtt kiadott irányelvei meghatározzák, hogy, milyen esetekben alkalmasak. illetve alkalmatlanok az iskolába járásra az ötévesek. Az orvos tehát nem saját belátása szerint ítélkezik — mint az irányelv megjelenése előtt — mégis gyakran kell hallania a szülők fenyegetőzéseit, akik rendszerint tragédiának érzik, ha gyermeküket egy évre felmentik az iskolába járás alól, vagy a nevelési tanácsadó intézetbe küldik felülvizsgálatra. Az utóbbi változat valóban félreértésre adhat okot. Az óvodáskorú gyerekek életkori sajátosságainak egyik jellemzője, hogy látványos gyorsasággal, néhány hét alatt óriásit fejlődhetnek tes ti és szellemi tekintetben. Az orvosi és a nevelési tanácsadóban sorra kerülő vizsgálat közötti nem csekély idő alatt a gyerekek bizony rácáfolhatnak az első megállapításra. 1977-ben például közel négyszáz, az intézetbe küldött ötévesből majdnem százan bizonyultak iskolaérettnek. Tavaly ez az arány 496. illetve 138 volt. S mi lesz a többség sorsa? Egy részük korrekciós osztályban kezdi meg tanulmányait, mások a kisegítő iskolában, vagy egészségügyi intézetben. — Az idén is lesznek olyan ötévesek, akik kétszer „iskolaérettségiznek." — Sajnos, minden évben akadnak olyan elsősök, akik sem óvodába, sem iskolaelőkészítőre nem jártak, ök csak orvosi vizsgálaton vesznek részt a tanévkezdéskor. Az utolsó pillanatokban pedig még nehezebb megnyugtatóan alakítani a sorsát annak a kisdiáknak, amelyikről akkor derül ki. hogy iskolaéretlen. T. G. Hősök és antihősök * Lukács Sándor előadóestje Jól választott, aki szombat esti szórakozásként a Pelikán pódium újabb műsorát nézte végig. A szolnoki szálloda presszójában Lukács Sándor színművész lépett a közönség elé. A műsorban hősökről és antihősölkről mondott verset, prózát az előadó. A megszólaltatott művek többek között Petőfit, Nagy Lászlót, Váci Mihályt idézték. A kiváló fiatal művész emlékezetes alakításaiban már sokszor megcsillogtatta tehetségét. A színházi előadásokban méltó partnere volt a legjobb színészegyéniségek- ndfc. Az előadó estje pedig arról győzött meg, hogy ebben a műfajban is a legjobbak közé tartozik, s mint a műsor összeállítója „szerkesztőként” ugyancsak megállja a helyét. Jó ízlésre, gondolkodó művészre vallott a válogatás szerepeiből s költészetünk legjavából. Akár verset mondott, akár a Vietnamban harcolt amerikai katona monológját adta elő egyformán magas színvona- lúan, gondolkodva és gondolkodtatva szólaltatta meg az alkotásokat. Pihentetőül, könnyed dalokat, sanzonokat, gyermekverseket hallhattunk. Az est záróakkordjaként Váci Mihály Ezt itt. most című szép versét mondta el Lukács Sándor. mint művészi hitvallását, ars poeticáját. A költeménynél — talán nem túlzás ha a Szózat huszadik századi megfogalmazásaként emlegetjük — szebb, nemesebb formában aligha szólhatott volna vállalt művészi feladatairól. — tg — Fotó: K. I. Kiállítás a Damjanich Múzeumban mezőtúri évtizedei A Néprajzi Múzeum válogatott mezőtúri kerámiáit mutatja be az a- nagyszabású kiállítás, melyet dr. Kresz Mária, a. Néprajzi Múzeum tudományos főmunkatársa, a téma legjobb hazai ismerője rendezett a Damjanich Múzeumban. A kiállítás a mezőtúri fazekasság történetét korszakokra bontva mutatja be 1813-tól, a „Czéh Forma Társaság” megalakulásától 1914- ig, amikor a stílusromlás jelei mutatkoznak a túri kerámiában. A XIX. század elején még fekete, úgynevezett füstös edények készültek itt, mint ma Nádudvaron. Nagy, nehézkes gyertyamártók, abá- lótálak, kanták, laskaszedők, a mindennapi élet nélkülözhetetlen használati tárgyai. A fekete edényekre csigavonalas növényi illetve állati eredetű ornamentika került, melyet kezdetleges módon kaviccsal csiszoltak a mesterek. Gyakori a domború díszítmény, a nagyméretű edényeken pedig például a kétfülű fekete kantákon az ujjbenyo- másos körbefutó abroncs. A mezőtúri fazekasok legfőbb készítménye a korsó volt, a mestereket korsósoknak nevezték. A kiállítás egyik legszebb darabja egy karcsú fekete csárdás korsó, mely Győrffy István század- eleji gyűjtőútjáról származik. A mezőtúri fazekasság történetében fordulópontot jelentett a mázas festés meghonosodása, melyet jegyzőkönyvileg is rögzítettek: „Az Korsó Festése békerült Céhünkhöz 1837 dik Esztendőben 22. Július. Szilágyi Sándor úr Céhmester ideje alatt.” Ettől az időtől fokozatosan kialakul a mázas virágozás jellegzetes helyi stílusa, mely az 1880—90-es években érte el tetőpontját. Addig szinte évtizedenként figyelemmel követhetjük a túri fazekasság szín- és formakultúrájának egyes lépcsőfokait. A máz meghonosításában fontos szerepe volt két hódmezővásárhelyi fazekasnak, M. Szabó Péternek és Tóth Mihálynak, akik 1836-ban két zöldmázas boroskancsót ajándékoztak a mezőtúri korsós céhnek, amikor a céhbe vaió felvételüket kérték. Az 1850-es években zöldmázas edényeket készítettek, melyre fekete írókázott díszítés került. A zöldmázas edények csigavonalas díszítő motívumai megegyeznek a fe- kéte kerámia hasonló jellegű díszítményeivel. Legkorábbi egy butykoskorsó, mely 1852- ből származik. A díszítéshez használt fekete festéket a mezőkön szedett borostyánból nyerték. Az 1860—70-es években már sokkal színesebb a túri kerámia. Az edények alapszíne fehér, a díszítés fő színei a zöld és a piros. Ez már sokkal közelebb áll a néhány évtized múlva kivirágzó mezőtúri fazekasstílushoz. E korszak jellegzetes darabjai az emberalakú boroskancsók, miskakancsók, melyet itt „mihók”-nak neveznek. E stílus kialakításában nagy szerepe volt K. Nagy Gábornak, ő a mihók-kancsók mestere. A K. Nagy család egyébként híres fazekasdinasztia volt, a mázas edény szélesebb körű elterjesztésében fontos szerepet játszottak Mezőtúron. A múlt század utolsó harmada a mázas kerámia klasszikus korszaka Mezőtúron. Az edények alapszíne zsemlyesárga, úgynevezett dudi, mely az Arad megyei Dud faluból származó földfestékről kapta a nevét. A kiállítás fénypontja az a hat darab monumentális úrvacsorái cserépedény, melyet 1896-ban az újvárosi részen lakó fazekasmesterek készítettek és ajándékoztak a mezőtúri református egyháznak: ifj. K. Nagy Gábor, Badár Balázs, Szappanos István, Bútor Lajos és Faggyas József munkái. A kiállítás külön teret szentel a mezőtúri korsós céh gazdag emlékanyagának bemutatására. A túri korsósok 1817-ben kapták meg I. Fe- renctől a kiváltságlevelei, a költségekhez 88 fazekas járult hozzá. Az impozáns, festett céhládát, melyben a fontosabb iratokat tartották, 1818-ban rendelték meg Egerben. A korsós céh bélyegzője, zászlaja, a tagok összehívására szolgáló réztábla is fennmaradtak. A céhrendszer e ritka emlékeit féltett ereklyeként őrzi Mezőtúr városa. A mezőtúri fazekasság egyes stíluskorszakainak bemutatása mellett a kiállítás rendezője, dr. Kresz Mária, mesterek szerinti csoportosításban is megismertet bennünket a túri kerámiával és a híresebb fazekasokkal. A múlt század elején az agyagipari tanfolyamok hatására megváltozott a mezőtúri kerámia, a fazekasság hanyatlásnak indult. Az I. világháború is nagy törést okozott. Megérezték ezt maguk a mesterek is, ezért 1904- ben a budapesti Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának régi cserépedényeket ajándékoztak a „tudománynak hazafiasságból”. Ezt a nemes gondolatot dokumentálja az a néhány tárgy, melyet az ajándékozó mesterek nevével együtt a kiállításon láthatunk. Ebben az időben tűnt fel a mezőtúri fazekasság egyik nagy egyénisége, a világhírű Badár Balázs. A kiállítás az ő munkásságának ismertetésével zárul. fazekasság színvonala a két világháború között sokat romlott. A fazekasok száma megfogyatkozott, egyre többen dísztárgyak készítésére tértek át. A kiállítás ezzel az időszakkal már nem foglalkozik. Örvendetes változás volt, amikor 1951-ben 11 fazekas közreműködésével megalakították az Agyagipari Szövetkezetét. Az idős és ifjabb fazekasok érdeklődése ismét a múlt hagyományai felé fordult. Közben felnőtt egy erős karakterű, ifjú fazekas nemzedék, mely a hagyományokat átérezve újítja meg napjainkban a mezőtúri kerámiát. Gulyás Éva fl mezőtúri iRADló hullámhosszán A hónap első hétfőjén vidám estére számíthatott, aki a rádiózást választotta (a tévé rendkívüli adásnapja ellenére). A humor, a szatíra hiánycikknek számít — nemcsak a rádióban —, így hát minden okunk megvolt arra, hogy a Kossuthon előbb a rádió kabarészínházának májusi bemutatóját, majd a Karinthy Színpad humor- és szatíratörténeti összeállítását hallgassuk. „Kék tó, alga tó” címmel ezúttal Siófokról, a délbalatoni művelődési "'központból közvetítették a szokásos havi rádiókabarét. Az alapötlet kiváló: a Ba- laton-parton,' a Balatonról „csinálni” kabarét nagy lehetőségeket hordoz magában, mert hisz a „magyar tenger” napjainkban egyre több, egész társadalmat foglalkoztató kérdés főszereplője, a környezetvédelemtől a szak- szervezeti üdültetésen át, az idegenforgalomig. Ha úgy tetszik: megannyi aktuális kabarétémát is rejt a Balaton egyre zavarosabb vize. Ebben a zavarosban halászva a műsor szerzői, szerkesztői — rá is bukkantak ezekre a lehetőségekre, s ezzel — a rá- találás tényével — mintha meg is elégedtek volna. Mert a megvalósítás rengeteg kívánnivalót hagyott maga után. A megtalált ígéretes témák szatirikus, ironikus kibontakoztatása helyett a rádiókabarék visszatérő hiányossága volt érezhető: az állandó „poénsütögetésre” való törekvés, a mindig nevettetni akarás. Ettől aztán időnként meglehetősen „verejték- szagúnak” hatottak egyes produkciók. Poén nélkül persze nincs kabaré, de nem mindegy hol, milyen töltetű és mennyi patront adagolnak. Az olyasfajta kiszólás, mint például a „hurka érdemrend májas fokozata” legföljebb csiklandozással együtt vált ki nevetést. A poén a mondanivaló sűrítménye — takarékosabban, átgondoltabban kellett volna bánni vele. Sajnálatos, hogy a balatoni kabaréban azok is gyengélkedtek, akik máskor színt, életet leheltek a produkciókba, kivétel Haumann Péter. Az abszurdba, groteszkbe hajló humor egyik legjobb hazai szerzője, Boncz Géza is ezúttal erőtlen, gyenge „leveleket” adott a kabarétársulatnak. Koós János befejező énekes száma — noha az eredeti ötletek hiányoztak ebből is — könnyed, élvezhető volt. „Habsburg Lipót ás Ferenc Rádió Pest-Buda” címet viselte a magyar rádió Karinthy Színpada műsora, amely a felvilágosodás korában kalauzolta vissza a nézőt, kitűnően válogatott, nemes irodalmi és zenei alapanyagok segítségével. Ezen az adáson ugyan nem lehetett térdet csapkodva hahotázni — nem is ezt akarta elérni —, lehetett viszont csöndesen, befelé mosolyogva elgondolkodva körülnézni a kétszáz esztendővel ezelőtti világ furcsaságain, amelyek nem is oly nagyon különböztek a maiaktól. Szerkesztő, rendező, szereplők, — külön a két „időben visszaküldött” munkatárs, Rapcsányi László és Szilágyi János — dicséretére legyen mondva: ez a műsor láttatni is tudott. Röviden A nemzetközi gyermekév idején bőséges, jelentős, és jó gyermekműsorokat hallhatunk hétről hétre. Mesejátékokat, szerkesztett és riportműsorokat, zenés összeállításokat. A Gyermekrádióban vasárnap délután elhangzott „Lólila és Bumbele” című zenés mesejáték a kitűnő színészi teljesítmények jóvoltából kiemelkedett a múlt heti gyermekműsorok közül. — eszjé — A fazekasság
