Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

1979. május 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A tranzisztoros rádiótól a tankönyvírásig A fizikatanárok legutóbbi -országos ankétján Szombat­helyen a közelmúltban ad­ták át Arany Tóth László­nak, a martfűi Cipőipari Szakközépiskola tanárának a Mikola Sándorról elnevezett díjat. A magas kitüntetést azok a fizikaszakos pedagó­gusok vehetik á‘t, akik élen járnak az oktató-nevelő mun­kában, s a tanítás mellett alkotó tevékenységet is foly­tatnak, új módszereket dol­goznak ki, kísérleteznek, ok­tatástechnikai eszközöket ta­lálnak fel vagy újítanak. Arany Tóth László neve nem ismeretlen sem a me­gye. sem az ország nevelői körében. Számos módszerta­ni cikke jelent meg szakla­pokban. A martfűi szakközépiskola fizika szaktantermének ötle­tes berendezése jórészt az ő munkáját dicséri. A sokféle szemléltetési eszköz között az egyik legféltettebb a kol­lektív oktatógép, amely te­levízióból, magnóból, diave­títőkből, írásvetítőből és egy írógépből áll. Az „összeállí­tás” Arany Tóth László újí­tása. S, hogy miért hasznos az oktatógép? Segítségével a tanári irányítás teljesen ki­kapcsolható,. — természete­sen csak az órán, hiszen a „beprogramozás” nem kis időt igényel — egyidejűleg többféle módon lehet szem­léltetni, s a pedagógusnak lehetősége nyílik arra, hogy közben ellenőrizze a diákok munkáját, segítse azokat, akik megakadtak a feladat megoldásában. Ezzel az esz­közzel és a hozzá kapcsoló­dó tanulmánnyal egy pályá­zaton a zsűri különdíját nyerte el, s a televízió „Pe­dagógusok fóruma” című mű­sorában is szerepelt vele. A diákok szívesen dolgoznak ezekkel az eszközökkel, a volt tanítványok is lelkese­déssel beszélnek az egykori A fővárosi Csók István Galériában csütörtökön délután fél hatkor nyitja meg Chiovini Ferenc Mun- kácsi-díjas érdemes mű­vész kiállítását Pogány O. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. A tárlat anyagának össze­állítása közben kerestük fel szolnoki műtermében a mes­tert, hogy megtudjuk, mit is láthat a közönség a Csók Ga­lériában ? — Szűkszavúan csak annyit kellene mondanom — a festő ne legyen a szavak embere, beszéljenek a képei. De mégsem tudom meg­kurtítani a választ, nemcsak azért, mert a közvélemény­nyel szemben ez tisztelet­lenség lenne, hanem azért sem, mert amit az ember sze­ret arról nem tud lakoniku­san beszélni. Márpedig én né­hány képem világrajöttét megbocsájtottam magamnak. De nehogy nagyképűségnek hassék rögtön hozzáteszem: egynémely képem meg sze­rénységre biztat. Dehát így kerek a világ. Nekem is az az elvem hogy nem lehet elég kevésszer kiállítani. Ha en­gem nem löknek bele a víz­be, — nem úszom. Nos, ez a „vízbelökés” egy megtisztelő felkérés formájában megtör­tént, így kiállítok a Csók Ga­lériában. Az ott látható ké­pek túlnyomó többségét, fizikaórákról. A beprogra­mozott 45 percet igen nagy munka előzi meg, másodper­cekre kell kiszámítani min­den mozzanatot. Nem csoda, hogy Arany Tóth László ide­je nagy részét a fizikaszer­tárban tölti. Tanártársai sze­rint ott lakik. Ez persze azért túlzás, hiszen heti tíz órában tanít, s emellett két éve a középiskolák fizi­ka szakfelügyelője. Az utób­bi időben már csak ritkán hallik a szertárból a mando­lin hangja. A kedves hang­szerre nemigen marad idő. Hiába kerestük a napokban mi is a szertárban. Szakfel­ügyelői értekezleten van — mondták kollégái. Örömmel vállalta el a szakfelügyelői munkát, bár rajong a ta­nításért is. Ügy mondja, ak­kor maradt meg végleg a pedagógia, s a fizika mellett, amikor először élte át az al­kotás örömét, összeállította az első tranzisztoros rádiót. Erre már Martfűn került sor. Pedagógusszülők gyermeke, s az érettségi után képesí­tés nélküli nevelőként állt először katedrára szülőhe­lyén, Szabolcs-Szatmár me­gyében. Levelező tagozaton mondhatom 90 százalékát, az elmúlt három évben festet­tem, de — kérésre — ott lesz a Tűz című képem is, a legelsők egyike, s még né­hány régebbi festményem. Hogy miért ezt a tematikai megoldást választottam? Egy­szerű : az elmúlt hatvan év alatt százával készítettem a tanulmányokat az élet moz­galmas változásairól. Mind­nek megvan a maga látvány- és hangulati alapja. De tu­dom, hogy a vizuális igazsá­gok változnak. Ez nagy variá­ciós lehetőséget ad. S ezek­nek a változásoknak végte­lenségét bizonyítja, hogy én is naponta változom. Nem veszítettem még el a kíván­csiságomat, nyolcvanadik életévembe lépve is újat je­lent nekem a természet. Az új felfedezésekhez viszonyít­va néztem végig régebbi váz­lataimat, s festettem meg a ma látott igazságokat. Hogy miért is idegenkedem a ki­állításoktól? Mert úgy ér­zem, minden tárlat valami­nek a lezárása. Nos, én ettől idegenkedem, mert az érde­kel igazán, amit ezután aka­rok csinálni, s ezért izgalma­sabb számomra a jövő. Ugyanakkor megköszönöm azokat az impulzusokat, ame­lyek arra ösztönödnek, hogy legyőzzem önmagam aggá­lyait', s képeimmel a közön­ség elé lépjek. — ti — Fotó: K. L. elvégezte előbb Nyíregyhá­zán a ‘tanítóképzőt, majd az egri főiskolán a matematika, a szegedin a fizika szakot, s végül az Eötvös Loránd Tu­dományegyetemen ugyancsak fizikából szerzett diplomát. Tanult, tanítot't hosszú éve­ken keresz'tül, s szinte ész­re sem vette az idő múlását. Maga is alig hiszi, hogy már több mint másfél évtizede él Martfűn. Fiatalos megjelené­se sem árulkodik koráról. Aki mindig tizenévesek kö­zött van, azon nem látszanak úgy az évek — mondja ma­gyarázatként. A tanévek sem voltak soha egyformák, gyak­ran úgy érezte, hogy még mindig pályakezdő. A szak­munkásképzőben előbb egy­ségesítették a 'tantervet, az­tán részben bevezették az újakat, most meg elkezdő­dik a gimnáziumokban, szak- középiskolákban is az új do­kumentumok alapján törté­nő oktatás-'nevelek, Mindig éppen ott dolgozik, ahol új feladatokat kell megoldani, s mint szakfelügyelőnek sem könnyű a dolga. A pedagó­gusok kérdeznek, vitatkoz­nak. Ez még persze a jobbik eset, sokszor azonban előbb meg kell győzni őket az új oktatási-nevelési 'tervek lét- jogosultságáról, előnyeiről. Közben izgatottan várja könyve premierjét. A közelmúltban fejezte be a szakközépiskolák első év­folyamának egyik fizikai tan­könyvét, jelenleg pedig a le­velező hallgatókén dolgozik. Emellett továbbra is „apró játékokat” — így nevezi újí­tásait — készít a fizika taní­tásához. örömmeH, lblkese- déssel dolgozik, megtalálta azt a munkahelyet, munka­kört, amelyben leginkább hasznosíthatja önmagát. En­nek is bizonyítéka a magas elismerés, a legjobb fizikata­nároknak járó Mikola-díj. * T. G. Pécsett Ötszáz éves műhely A középkori Pécs újabb darabkája került napvilágra: egy ötszáz éves fémöntő mű­hely nyomaira bukkantak a belvárosban, a pincerendszer feltárása közben. A színház mögött, a Perczel utcában, vágathajtás közben bronz-és grafittárgyakat találtak az aknamélyítők. A Janus Pan­nonius Múzeum szakértője megállapította, hogy egy 15— 16. századi fémöntő műhely munkaeszközeiről van szó. Többek között egy húsz centiméter átmérőjű, .fém­öntésre szolgáló grafitkokil- lát, s két grafitbevonatú, bronzbélésű lombikot hoztak fel a föld alól. Előkerült egy túlégetett bronzöntvény is, amely ágyúnak vagy harang­nak lehetett a darabja. A leletek tanúsága szerint egy jól felszerelt, magas technikai színvonalú fémön­tőműhely dolgozott a közép­korban a mecsekaljai város­nak ezen a helyén. Korát pontosan datálják a majoli­kaedények továbbá néhány érme II. Ulászló korából. A közeli ciszternából 'is XV. századi kerámiák kerültek elő. Ezek a díszedények min­den bizonnyal külföldi mű­helyekben készültek. Tiszántúli tudományos napok Mezőtúron rendezik /meg a Tessedik Sámuel tiszántúli tudományos napokat". A má­jus 8—9-én, a DATE^ főisko­lai karon tartandó rendez­vénysorozat idején a Szol­nok megyei AGROKER Vál­lalat bemutatót tart. Ugyan­akkor a szakemberek meg­győződhetnek arról is: mi­ként lehet veszteségmentesen tárolni a műtrágyákat és a növényvédőszereket. Rock minden mennyiségben Szabad egy táncra? negyveneseinek még , n meghatározó élmé- ■fllll® nye volt a táncisko­la. Nem tagadom, jómagám­nak is, csakúgy mint az öt­venes évek megannyi könyö­künkön-jön-már-ki kelléke: a kockás zakó, a lódén felöl­tő, na és a nyersgumi talpú rocsó, hogy csak a szerelést említsem. A Tóthnál, ahová jártam, szombat délutánon­ként háromtól hatig volt az össztánc. Akkoriban kerül­tem fel vidékről, ott láttam először parkettát, csillárt, élő zenekart — hét forintért. Bizony nem volt könnyű összekuporgatni, mígnem az egyik haver kiokosított, hogy tegyem be én is a szomszé­dos Zrínyi mozi ruhatárába a kabátomat, hiszen aki tél­víz idején zakóban jön, ar­ról úgy is azt hiszik, hogy már volt bent. A megspórolt pénzen így bekaphattam a Kukorica csárdában két kor­só sört bátorítónak. Bár raj­tam ez nem sokat segített. Félénk voltam s a tánctudá­som ... Igazán csak kerin­gőzni tudtam, szegény anyám tanított meg útravalóul. Csó­ró kis nasi voltam a kölcsönza- kóban a magam vasalta ing­ben, valósággal ficsúrnak tűntek mellettem a diákfiúk. A zenekar ugyanazokat a nó­tákat húzta hétről hétre. A polkánál még nyugodt vol­tam, gyűjtögethettem a bátor­ságomat. Keringő ötkor — hölgyvá­lasz. A menők előkelőén ki­vonultak, hiszen már rég megdumálták, hogy kit kísér­nek haza. A lányoknak ak­kor még nem derogált a val- cer, sorra kérték fel a falnál lapuló, piroslófülű nyulakat, köztük engemet: heccből, de jószívűségből is ... „Tánciskola? — oda csak a simlisek járnak”. Ez ma az általános értékítélet s külön­ben is jó ha egy-kettő ma­radt mutatóban. „Ciki” — summázzák a fiatalok s köz­ben egyre dühösebben tán­colnak. Vagyis nem a tánc ciki, hanem az iskola ... Pe­dig a legtöbb táncmester el­hagyta rég a csattogtatót, ahogy a „fiataluraknak” sem kötelező viselet a fehér . glasszé kesztyű, sőt — ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna — még a zakó meg a nyakkendő sem, a felkérés­nél azelőtt dukáló kézcsók­ról, a lánykák gardírozásá- ról nem is beszélve. Végig­kérdeztem egy egész diszkó­klubot, senki nem tudta, mi fán terem a koszorúcska, a lányos és fiús házaknál egy­kor annyira várt tánciskolái vizsgabál. A tánciskola így aztán minden különösebb értesítés nélkül, mondhatni észrevét­lenül kimúlt. Akár egy vilá­gát veszített vénember, aki­re évszámra nem nyitja rá senki az ajtót. Nagy vész per­sze nincs, a tánciskolák las­sú elhalása-^ egyben az élet kiteljesedését jelzi, hiszen ifjúsági klubok, diszkók ez­rei léptek a megboldogult örökébe... Nagyobb a vá­laszték, s főleg megszűnt a „macera” mindenki azt csi­nál amit akar. Az új tánc, ha van, futótűzként terjed, a legolcsóbb beruházás s ami a leglényegesebb: szabá­lyos útlevéllel lépi át az or­szághatárt. Így honosult a bumps is, amit néhány éve a Balatonnál lemásoltak, s lett belőle egy strapásabb,- ma­gyaros változat. A lényeg ma­radt — a térd, a váll, a fenék összekoccanása. Művelődési házakban, isko­lákban rendszeresen van tár­sastánckurzus — „a remény­telen esetek számára”. A többség — a gátlástalanab­bak? — egymástól lesi el a módit, s lesz ami lesz alapon kezd praktizálni”. „A csajt nem zavarja — tudtam meg az egyik autodidaktától — ha ott bóklászok körülötte”. Beszélgetni sem kell hiszen a hangzavarban úgysem ér­tenénk meg egymást”. Így aztán — tisztelet a kivétel­nek — tánc ürügyén sokan lassú vagy gyors zenére (gyakran ellenére, rossz rit­musban) mozognak, „visel­kednek”. Következménye ez jórészt — vallják a táncok­tatás megszállottái — az igénytelen zenének is. Négy- negyedes ütemre lehet tán­colni lassút vagy gyorsat — harmadik eset nincs. Igazi zenekar rendre zavarba hoz­za hívei tekintélyes hánya­dát. A Vallás és Közoktatási Minisztérium égisze alatt ha­zánkban egészen 1948-ig volt rendszeres társastánc-peda­gógus képzés. Az ötvenes évek elején ezt elsodorta a népitánc, még a Színművé­szeti Főiskolán is népitánc- oktatók „teremtek”. Minden magára valamit is adó válla­lat, került amibe került, tánccsoportot alakított, míg­nem 1958-ban a Művelődés- ügyi Minisztérium gyorstal­paló tanfolyamokon átképez­te a fokozatosan munkanél­külivé váló népitáncoktató- kat társastáncmesterekké. A táncmestereknek egészen 1974-ig nem volt nyugdíjuk, úgy boldogultak, ahogy tud­tak. Az a mondás járta: „addig táncolunk, amíg össze nem esünk”. Én magam lát­tam olykor különórát adó né­nit, aki már nem tudott fel­állni a karosszékből. Igaz, 200 forintot kért egy óráért. A többiek szerződéssel, al­kalmazottként, telephely nél­küli vagy munkaközösségben keresik meg kisebb-nagyobb kenyerüket, s mi mást tehet­nének: visszasírják a régi szép időket. Csendben, szomorúan szól hát a rekviem a tánciskolák felett. De vajon ugyanez a sors illeti-e meg a társas­tánc-oktatást ? Szeretném hinni, hogy nem, s velem a táncpedagógusok szakszerve­zete. Hiszen bármennyire is szokatlanul hangzik, de a tánctanítás, lehetőségeiben kifejezetten közművelődési tevékenység, s mint ilyen fo­kozottabban élvezhetné a KISZ és az iskolák támoga­tását. Lévén a korrekt tánc­tudás igenis eleme a művelt­ségnek vagy ha úgy tetszik, „a jó ízlésnek”. Arról nem beszélve hogy az időközben gyakorlattá lett, meglehető­sen sematikus mozgással el­lentétben igazi öröm, szóra­kozás forrása lehet. Mindezt azonban csak vala­milyen tánciskolaféleségben lehetne elsajátítani, amit ne­vezhetnénk bárhogyan, s le­hetnének teszem azt ugyan­olyan öntörvényei, mint a ,tlegb: I angabb”' diszkó-klub­nak. ösztönzésül ideírom az egyik budapesti túlélő tánc­iskola tananyagát sorrend­ben: blues, foxtrott, angol keringő, szving, bécsi kerin­gő, beat-rumba, rock minden mennyiségben s újabban twist. Emellett tanítanak úgynevezett party (társasági) táncokat is. A tanárnőt lát­tam rokizni s túlzás nélkül állíthatom, hogy a legtöbb menő elmehetne hozzá ipari­tanulónak. — Kertész — Violin concortos I. S. Bach hegedűversenyei nagylemezen Johann Sebastian Bach a barokk zene nagy mestere halhatatlan remekművekkel ajándékozta meg az utókort. Csodálatos misék, passiók, korálok, nagyszerű orgona­művek fémjelzik művészetét. Bravúros, zenetörténeti je­lentőségű zenekari művei kö­zül azonban csupán két he­gedűversenyt és egy kéthegé- dűs koncertet tart számon az utókor. A Hungaroton leg- újabb»komolyzenei nagyleme­zének anyagát e művekből állíto'tta össze. A megkapó szépségű a- moll hegedűverseny első, al­legro tétele könnyed, csodá­latosan hömpölygő muzsiká­ja magával ragadja a hallga­tót. A hegedű és a zenekar közösen röpteti a dallamot, játszva dobálóznak a motí­vumokkal. Az andante tétel­ben a szólóhangszer átveszi a főszerepet, az együttes „visszahúzódik” a kísérő sze­repébe, a mély zenei tónu­suk hangsúlyozásával a hul­lámzó aláfestéssel ellentétes érzelmek, hangulatok fe­szültsége tárul elénk. A zá­rótételben Visszatér a kezdő hangulat, a könnyed muzsi­ka szinte táncos jelleget ölt. Az E-dúr koncert az elő­zőhöz hasonló felépítésben, hasonló zenei érzelmek feltá­rásával formálódik remek­művé. A rövid allegro assai, zárótétel muzsikája a variá­ciók, a díszítések sokszínűsé­gével felfokozott hangulattal röpíti a dallamokat a meg- nyugvó záróakkordig. A d-mollban íródott két- hegedűs koncert a kamara­zene és a versenyművek elemeinek csodálatos kevere­dése. A szólóhangszerek dal­lamvezetése nem emelkedik az együttes muzsikája fölé, szinte kamarazenélés bonta­kozik ki a partitúra megfor­málásában. A lendületes zá­rótételben a virtuóz futamok ötvözete megkoronázza a versenymű bizakodó hangu­latát. A három Bach-mű méltó to lmácsoló ja Kovács Dénes, Bálint Mária és a budapesti Filharmóniai Társaság zene­kara. Mesteri technikával, csodálatos, sajátos előadás­sal csendülnek fel a barokk mester gyönyörű alkotásai. — vfs — Örök variációk festője Cbiovini Ferenc kiállítása a Csók Galériában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents