Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-05 / 103. szám

1979. május 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 A Mecseki Szénbányák külfejtési üzemének 1979. évi terve tiz százalékkal magasabb az elmúlt évinél. Segíti a munkát az is, hogy a géppark nagyobb teljesítményű kotrógépekkel gazdagodott A képen a karolinai külfejtés VIGYÁZAT, GÁZSZIVÁRGÁS! Hívásra házhoz | Az az átkozott parapet | Dudorodó szappanhab — Gázszolgáltató, tessék? Igen, írom ... Holnap mikor tartózkodnak otthon? Rend­ben, viszonthallásra! A TIGÁZ Szolnok megyei kirendeltségének úgynevezett készültségi szobájában nagy a sürgés-forgás, türkizkék mellényes férfiak adják egy­másnak a kilincset, az ügye­letes telefonja percenként csörög. Forgács Imre kirendeltség- vezető igyekszik hangerővel túltenni a zsivajon. — A szerelők megkapják a munkalapokat, amelyekre az ügyeletes rávezeti a hiba- bejelentő nevét, címét, és a hiba fajtáját. Egyébként min­den telefonbeszélgetést mag­nóra vesznek, azonkívül egy naplóba valamennyit beje­gyezzük. Nem bürokráciából, hanem biztonságból van szükség arra, hogy a hibabe­jelentés szalagon is és írás­ban is meglegyen. A gáz körül nem árt az óvatosság. A kirendeltségvezetőtől megtudom még, hogy a ké­szenléti csoport egyik, a II. ftákóczi Ferenc nevét vi­selő szocialista brigádja har­madszor szerezte meg a Vál­lalat kiváló brigádja címet. A másik, a Vosztok pedig az Üzemegység kiváló brigádja lelt.. A „rákóczisak” kezde­ményezésére indult el az Add a neved! mozgalom, 1974-ben. Azóta kiterjedt az egész vállalatra. A mozgalom lényege, hogy minden szere­lőnek van egy névjegykár­tyája, és az általa kijavított hibáért hathavi személyes ga­ranciát vállal. Csinos szabású, TIGÁZ- emblémás, sárga mellénybe bújtotnak. („Ne látsszon rög­tön, hogy nem közülük va­ló”.) Néhány órára ideiglenes főnököt is kapok. Kolláth László jól megter­mett, szakállas fiatalember. Egy a „rákóczisok” közül. A szerelőkocsi vezetőfülké­jében „főnököm” sorba rak­ja a telefonbejelentések alap­ján kiállított munkalapokat. Közben a szakállába dör- mög. — Ide délután kell men­ni, ide is ... Na, ez délelőt­ti program. Biztosan nyug­díjas ... Egy, kettő, három ... tíz munkalap. Hát akkor, in­duljunk! * * * A Jókai út kettőt csak nagy nehezen találjuk meg, a házszámtáblát a kapualjba szögezték. Riadt tekintetű nénike nyi't ajtót, nem kérdez semmit, a mellényünkre biggyesztett embléma magáért beszél. — Erre, kérem, a nagyszo­bába ... — igazít útba re­megő hangon. A szobában kiderül, hogy nem -riadt, hanem dühös a néni. — Na, itt van ez az átko­zott parapet! Egyszerűen ki­aludt. Az idén télen már vagy háromszor voltak kint maguktól. Rengeteg bajunk van. Ezt az egy szobát hasz­náljuk, a többiben be se kapcsoljuk a parapetet. A fürdőszobai bojlert se hasz­náljuk, mégis mindig ezer forintnál több a gázszám­lánk. Csinálják már meg ‘ végre rendesen! Kolláth gyakorlott mozdu­latokkal leszedi a fűtőtest fémhálóját, a megkopasztott parapet mellé térdel, és fe­neketlen táskájából csavar­húzókat, fogókat szed elő. — Bizony, öreg masina már ez. Lehe't tízéves is — morogja a csőlabirintusba. A néni nem nagyon figyel rá talán nem is hallja a szere­lő szavait. Hozzám beszél. — Sűrűn kell javíttatni, a nyugdíj meg kevés. A múlt­kor is kétszer fizettünk har­minc forintot. — Sajnos, most ‘többe ke­rül — egyenesedik fel Kol­láth. A néni szeméből villá­mok cikáznak. — Miért kerül többe, mi baja van? — Ki kell cserélni a ter- mószálat, de lehet, hogy új mágnesbetét is kell bele. Lesz vagy ötszáz forint, munkadíjjal együtt. — Próbálja már meg va­lahogy beállítani, csak az ünnepekre legyen egy kis meleg . . . — Nem tudom, drága né­ni. csak ha alkatrészt cseré­lek. Bemegyünk a központ­ba, mert nincs nálam NDK- term ószál. A szerelő már a gépkocsi­ban mondja: — Látod? Teljesítményre dolgozunk, most visszame­gyünk alkatrészért. Vagy lesz, vagy nem, az idő pe­dig halad. Félórája dolgo­zom, és még semmit se ke­restem. A bosszantó az, hogy mire visszaérünk, a néni meggondolja magát. Ebben akár fogadnék is. — Nyert. A néni nem kéri az új al­katrészeket, minkét szapul, hogy nem tudjuk harminc forintért megjavítani a para­petet, pedig akik előttünk itt jártak, csak ennyi’t kértek. Szinte menekülve távo­zunk. megyünk — Egy óra alatt kerestem három forintot — csapja be mérgesen maga után a kocsi­ajtót Kolláth. * * * A következő munkalapon a Magyar utca hat szám sze­repel. A fürdőszobában a gázbojlerrel van baj. — Tudják, gyanúsan dü­börög, ha begyújtjuk — ve­zet készségesen a „beteg­hez” a háziasszony. A „fő­nök” gyorsan szétszedi a bojlert', bekapcsolja, kikap­csolja. Halk sustorgás. Dübörgés nincs. De ha már itt. vagyunk, Kolláth Laci új gumitömítést, kóc- csíkot 'tesz a szabályzók alá. Számlatömb, indigók. — Hatvan forintot tetszik fizetni, és ha baj van, nyu­godtan tessék telefonálni. A háziasszony hetven fo­rintot ad. Kaptunk tíz forint borra­valót. Alig ülünk be a kocsiba, a fejünk fölött felsikít az URH-készülék. — Kolláth Laci, te vagy? A járási hivatal pincéjében gázszivárgást észleltek. — Vettem, indulunk. Porta, pince-útvesztő, gáz­óra. Gázszag nincs. — Most volt itt az órale- . olvasó, ő szólt, hogy gázszag van a pincében az óra kö­rül — tárja szét a kezét a portás. Kolláth táskájából előke­rül egy műanyagdoboz, ben­ne kiszáradt szappanhasáb. — Egy kis víz kellene, hogy habozzon — néz rám a szerelőtárs. Felcaplatok vízért, vala­mit nekem is dolgozni kell. A habba mártott ecset nyomán egy ideig semmi jel nem árulja el a szivárgást. Végül, egészen az óra köze­lében kidudorodik a hab. Csavarhúzó, fogó, fürge moz­dulatok. — Lehet továbbra is hasz­nálni a gázt, az órát kiiktat­tam, majd ki kell cserélni — mondja Kolláth a portás­nak. A vezetőfülkében felveszi az URH mikrofonját. — Itt a tizennégyes. A já­rási hivatal pincéjében a gázmérő, húszköbös óra szi­várog. Kerülőre állítottam, írd be a munkalapomba, hogy a szivárgás elhárítva. Egyébként új óra kell. .. A következő cím: Ságvári körút 9. Beköltözők, a sze­relő feladata, hogy kioktas­sa az új lakókat a gázkészü­lékek használatára. — Jó napot kívánok, gáz­szolgáltatás . . . Bendó János A JÁSZALSÓSZENTGYÖRGYI SZÖVETKEZETBEN Saját gyártmány nélkül is gazdaságosan MEGRENDELŐJÜK A VEGYIPAR A jászalsószentgyörgyi központ! asztalosmühelyben 8 millió forint értékű munkát végeznek az idén a szövetkezeti aszta­losok. Képünkön egy Ungváron épülő új szállodába kerülő, beépítetendő szekrényeken dolgoznak a műhelybeliek A megye azon két ipari szövetkezetének egyike a jászalsószentgyörgyi — a másik a mezőtúri Asztalos- ipari Szövetkezet —, ame­lyik kizárólag kooperációs tevékenységet folytat. A termelés 50 százalékát vég­ző lakatosipari részlegek dolgozói két nagy vállalat­nak, a budapesti Kohászati Gyárépítőnek és a Dunai Vasműnek gyártanak vas­szerkezeteket, kohók felújí­tásához szükséges elemeket. A szövetkezet termelésének másik felét — leszámítva a lakossági szolgáltatást vég­zők évi 1 millió forintos munkáját — a faipari rész­legek bérmunkái adják. Biztonságos is? A korszerűnek legjobb in­dulattal sem nevezhető fa- megmunikáló-műhelyekben negyvennél többféle bútor­alkatrészt készítenek a bu­dapesti Bútoripari Vállalat megrendelésére és a kocsé­ri Petőfi Tsz bútorüzemé­nek. A Szolnok megyei és a Csongrád megyei " Állami Építőipari Vállalattal koo­perálva egyedi tervek alap­ján gyártanak különböző belsőépítészeti berendezése­ket. A vegyesipari szövetkezet gazdálkodási mutatói azt bi­zonyítják, hogy a népgaz- daságilag is hasznos koope­rációs tevékenységük ered­ményes. Vajon — saját gyártmányuk nem lévén .— biztonságos is? A foglalkoz­tatott szakemberek számá­hoz és a termelés volume­néhez viszonyítva igen cse­kély létszámú, mindössze ötfős műszaki kollektíva nem kis erőfeszítésének eredmé­nye, hogy igennel válaszol­hatunk a kérdésre. A meg­rendelő partnerek termék­szerkezet-módosításaihoz. a népgazdaságban beálló vál­tozásokhoz jól, gyorsan al­kalmazkodó rugalmasságok révén tudtak tavaly az 1975. évi 26 milllióval szemben 41 milliós termelést elérni, és a három év előtti nyereségü­ket másfélszeresére növelni. Csak néhány példát arra, hogyan használják ki a kis­üzem rugalmasságából ere­dő lehetőségeit: id,ei első 12 milliós megrendelését 6 mil­lióra módosította a Kohá­szati Gyárépítő Vállalat. A felszabadult kapacitás le­kötésére és természetesen az esetleg kieső árbevétel pót­lására rövid időn belül új munkát „kerestek”. A laka­tosok egy része átállt er­kélykorlátok készítésére — egy fővárosi építőipari szö­vetkezet részére —. a Kő­bányai Sörgyárnak pedig el­vállalták a karbantartási eszközök gyártását. A szol­noki Tisza Bútorgyár im­portanyag hiánya miatt más­fél millió forint értékű asz­talláb megrendeléstől estek el a iászalsószentgyörgyiek. Helyette a kocséri téesznek végzett bérmunkát bővítet­ték. Saját erőből Megrendelő partnereik többségével már az; 1980—82. évi kapacitásuk lekötéséről tárgyalnak. Ez is kooperá­ciós tevékenységük bizton­sága mellett szól, de semmi­képpen nem indokolja — vallják ezt a szövetkezetbe­liek is —, hogy ne fejlesz- szenek ki mielőbb bizton­sággal, gazdaságosan érté­kesíthető saját gyártmányt. Az ehhez szükséges fejlesz­tésnek azonban sem az anya­gi, sem a műszaki-techni­kai feltételei nem biztosítot­tak. Eddigi eredményeik alapjait is saját erőből te­remtették meg. Huszonnyolc évi fennállásuk alatt mind­össze 300 ezer forint tanácsi és KISZÖV-támogatást kap­tak. Eredményes intézkedések Nagyon szerényen tervez­tek erre az évre, az 1979. évi termelési irányszámok csaknem megegyeznek a ta­valyi gazdálkodásról készült mérleg tényszámaival, Az idén — így mondják a szö­vetkezet vezetői — a meny- nyiségi növelés mellett in­kább a gazdaságosabb, ha­tékonyabb termelésre töre­kednek. Ezért is költöttek majd 300 ezer forintot az élőmunka-megtakarí társon túl a munkakörülmények jelentős javulását is elősegí­tő fűrészpor- és forgácsel­szívó berendezésekre. A 800 ezer forintos költséggel kor­szerűsített jánoshidai asz­talosrészleg tíz dolgozója a tavalyi 700 ezerrel szemben az idén 3 millió forint érté­kű munkáit végez. Az említett intézkedések­nek megmutatkozott az ered­ménye. Az első negyedévben leszállított termékeik 12,1 milliós értéke 24 százalékkal több volt az időarányosan tervezettnél, és az előirány­zottnál 2 millió forinttal több árbevételt hozott a sok irányú, a nagyipart jól ki­egészítő kooperációs tevé­kenység a jászalsószentgyör­gyi Vegyesipari Szövetkezet­nek. T. F. Jobb időket látott, mű­bőrrel vont kispadön üldö­gélünk^ a Móricz Zsigmond utcai, mestergerendás kis ház konyhájában!. Köszön- getjük a szíves fogadtatást, dicsérjük a jóleső meleget. A házigazda békétlen a kin­ti világgal. — Bolondos egy tavasz. Tegnap még jólesett óra­szám üldögélni az eresz alatt, a napos házold,álon. Most meg elkel a tűzhely enyhe. Oszt könnyen ránk találtak-e? Mondjuk, hogy más irány­ba küldtek először a kunhe- gyesiek, akiket megkérdez­tünk. A fiatalabb Szabóék- hoz. Akkor kaptunk csak helyes útbaigazítást, amikor az öreg Tyukodi Szabó Sán­dor felől érdeklődtünk. De már erre megrándul az arasznyi nagy, deres bajusz. — öreg ám az országút, de nem én! Meg esetleg ez a kis házunk. Mert hogy el­hányja már ugyancsak a vakolatot, roggyant is kicsit. Nem költünk már rá az utóbbi időben, csak úgy magunk tódozgatjuk-fódoz- gatjuk. A fehér haji, meg a sok ránc? Az csak attól van, hogy eljárt az idp, meg a sok munkától. Mert abban volt részem mindig, bőven. De öregnek még nem ér­zem magam. Rákérdezünk mégiscsak: mennyi is az annyi? Mond­ja, hogy 1898-ban született. Mindjárt cáfolja is a korát, a friss emlékezéssel, ahogy magáról, nyolc évtizednyi életéről beszél. — Földet szerető ember voltam mindig. Valamikor, egyéni gazdaként rizst ve­tettem, árasztottam, arat­tam. Amikor megszervezték a közöst, én fogatos lettem az akkori Vörös Október Téeszben. Tíz évig bántam lóval,-kocsival, de a beteges- kedés könnyebb foglalatos­ságra szorított. Egy ideig még bírtam m gyalogmunkát, azután mégis a nyugdíjat kellett választani. Hatvanhét éves volt ak­kor, rászolgált már a pihe­nésre. Csakhogy öregnek még nem érezte magát, ott­honülő fajta sohase volt, kért hát munkát a téeszben a nyugdíjas napokra. Hallgatnánk még — szí­ves a marasztalás is — az ízes kun-magyar beszédet a terebélyes bajusz alól, de menni kell. A kiskapun a sapka ellenzőjéhez emeli bütykös ujját Tyukodi Sza­bó Sándor bátyám A bic­centés még nekünk szól, de huncut tekintete már a túl­só járdán kerékpározó me­nyecskéken. De hiszen ő ma­ga mondta: öreg ember nem vén ember. T. F. Öreg ember, nem vén ember A

Next

/
Thumbnails
Contents