Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-26 / 121. szám

1979. május 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 b F11M ÄGYZET a Fehér telefonok partin va­gyunk Ró­mában, va­lamikor a második világhá­ború idején. Frakkos-pocakos bankárok, gyárosok, az olasz fasizmus elaggott csődörei kifent-kikent, roskatag fele­ségeikkel és hervadt szere­tőikkel élvezik a háború „édes életét”. Köztük a tár­saság lelke, a nagy Franco Denza. Igen, ő az, ez a szív­tipró öreglegény a filmvász­nak csillaga, vágyakozó csa­ládanyák, serdülő polgárle­ánykák, révedező szobalá­nyok örök álma, végzetes szerelme. És a nagy Franco (aki zárójelben megjegyezve azért inkább ripacs, mint színész és aki a háborút fo­lyamatos részegséggel pró­bálja átvészelni) apró tréfát eszel ki az úri társaság mu- lattatására. Feltesz egy le­mezt, melyen a Duce állítóla­gos üzenetét olvassák fel a gyárak államosításáról. A halálravált előkelőségek megkönnyebbülten sóhajta­nak, amikor kiderül, játék volt az egész. De egyikük túl gyorlsan cselekedett: nem várta meg a tréfa végét, agyonlőtte magát. Itt a felszabadult nevetés, amott a halál. Franco sem jár jobban (egyébként Vittorio Gass- man alakítja nagyszerűen). Rajta marad a filmforgatás­kor használt fasiszta egyen­ruha és így fogják el a par­tizánok. De megsajnálják, viccet csinálnak a kivégzés­ből: a levegőbe lőnek. Jót nevetnek, közben szegény Franco ijedtében holtan esik össze. Nos, körülbelül ez az a bi­zonyos „gyilkos humor”. En­nek mesterei az olaszok, ez- ziel emelkedik ki napjaümk bárgyú filmvígjáték-özönéből Dino Risi legutóbbi alkotá­sa, a Fehér telefonok. Még akkor is, ha az idézett pél­dák sorát nehéz lenne foly­tatni. Nem vállalja követke­zetesen a film ezt a hideg­vérű muilattatást. a „halálos röhögés” néha olcsó viccek­be csap vagy ártatlan mo­sollyá szelídül. Az egyes jelenetek, jók, szellemesek, de egymást csak mennyiségileg egészítik ki. Esetleges. véletlenszerű epizódokat látunk, olyan, ér­zése van az embernek, mint­ha a Híradó-moziban lenne, ahová tetszés szerint beülhet, bármikor felállhat, mindezt különösebb veszteség nélkül. A jobbnál jobb ötleteket beledobálták valami zsákba, kiizzadtak egy történetet és egy főhőst, amire — akire ezeket — feltehetőleg be­hunyt szemmel ráaggatták. Mert történet persze van. Marcella és Roberto házas­sági kísérletének bonyodal­mad reménytelen igyekezet­tel tartják össze a szertefutó szálakat. Marcella (Agostina Belli), ez a talpraesett és bájos szo­bacica valahogy mindig más­nak az ágyában köt ki. Igaz, egyre előkelőbb partnerekkel osztja meg a szerelem örö­meit, így jut el a nyilvános­ház félhomályából egy gyö­nyörű park árnyas fái, bok­rai közé, ahol — testőrei só- várgó pillantásai közepette — maga a Duce teszi magáé­vá. Innen már egyenes az út a Cinecitta világmegváltó termeibe és Franco Denza karjaiba. Keményebb fek­hely jut szegény Robertonak. Két ágy közül ő mindig a földre huppan, mert ő a tipikus balfácán, akit „ön­ként visznek” a háborúba. Hol az etióp homokban tik- kad, hol meg az orosz tél­ben fagyoskodiik. Közben ha­za-hazatér és megvalósulhat néha a Nagy Találkozás. Ro­berto sántán bebiceg a nyil­vánosházba és megnyerő hátsó formái alapján nagy elképedésére saját menvasz- szonyát választja ki. Máskor piszkosan, rongyosan csikkek után kajtat, miközben Mar­cella nyüzsgő riporterek gyűrűjében, a siker megkö­zelíthetetlen méltóságával el­libben mellette. A vidéki lány Rómában, az ügyefogyott katona a harc­mezőn ... Kevés kiaknázat­lan lehetőséget hordoznak már ezeb a témák. A film humorának forrása az a gro­teszk kettősség, mely a sze­replők viselkedése és vára­kozásaink közt fellép. A Dú­cét ismerjük már. amint a szónoki emelvénynél pöffesz- kedik, de váratlan és mulat­ságos, amint hatalmas. tar fejét permetezi a zuhany alatt vagy idilli édes-kettes­ben félpucénajn ugrabugrál. A pap megszokott áhítattal esketi az ifjú párt. de köz­ben a hátsó sorban beszélge­tőkre üvölt: — Kuss! A di­lettáns slágerszerző a ..Bim- bim-bamba” című számon dolgozva megszállott lelkese­déssel csépeli a zongorát, melyről Beethoven mellszob­ra tekint rá elismerően. valószínű sike­réhez egy másik humorforrás is hozzájárul: a szöveg. Megle­hetősen szabadszájúak a sze­replők. és a magyar mozik­ban szokatlan még ez a fül­nek. A dicséret így inkább a magyar változat munkatár­sait illeti, akik először mer­tek szó szerinti fordítást ad­ni, megőrizve a film eredeti, természeltes ízeit. (Példákat idézni nem tudok, a filmkri­tika bátorsága itt még nem tart.) Tovább segíti ezt a remek szinkron: Bánsági Il­dikó és Sztankay István iga­zi profi műnkét végeztek. Mint ahogy profi munkát végzett a film valamennyi al­kotója. De csak ennyit és nem többet. Jól szórakozunk, aztán elfelejtjük az egészet. Bérezés László Hárman kezdték.... Munkáskórus a T-es Volánnál Áprilisi fellépésük nem aratott viharos sikert, nem méltatta őket a kritika sem, mégis emlékezetes maradt számukra. Huszonnégyen, a Volán 7. számú Vállalatnál alakult „Reneszánsz” kama­rakórus tagjai, ekkor ízlelték meg a közös éneklés és sze­replés izgalmait, a siker — ha még oly piciny is — szívet ' bizsergető érzését. Az év elején alakult a kó­rus. Tapasztalt kórusvezető, Berényi Bogáta kezdte meg a „terepfelmérést”, vajon akadnak-e dalos ajkú. éne­kelni vágyó dolgozók a több ezres nagyvállalatnál? Akad­tak, de első nekifutásra csak hárman. A próbákon ez a trió ízlelgette a zenét, az éneklést. Azután vitték a hírt, szólta^: munkatársak­nak, rokonoknak, ismerősök­nek, és jövögették! lassacs­kán azok, akik mindig sze­rették énekelni, csak éppen nem volt rá lehetőségük. A „hármak” jó hírverőknek, szervezőknek bizonyultak, két hónap múlva kéttucatnyi asszony és leány ismerkedett a kottával, a kórusénekléssel. A vállalat anyagi támoga­tásából futotta egy pianinó- ra és a majdani fellépések­hez „egyenruhára”. Apropó, pianinó! Ennék házhoz szál­lításakor „fűzték meg” az el­ső baritont, azaz az első fér­fit kórustagnak, akit hama­rosan két újabb követett. Is­mét a bűvös hármas szám. Ök is toborzásba fogtak ... Tervek? Remélik, hogy hamarosan nyolcvanan lesz­nek, és minél előbb elérik azt a színvonalat, hogy minősítő fellépésre jelentkezhetnek.' L. J. Népművészeti kiállítás és vásár Vásári komédiázás Hajdúnánáson A nánási vásártéren cím­mel tavaly nagy sikerű ren­dezvénysorozatot tartottak Hajdúnánáson. mellyel a szervezők, a helyi művelődé­si központ munkatársai el­nyerték a Népművelési In­tézet 60 ezer forintos díját. A vidám vásári programot idén is megrendezik, június 3-án, vasárnap reggel 8 órá­tól este 6 óráig. Számos sza­badtéri műsorra kerül sor Hajdúnánás főterén. Míg a szabadtéri színpa­don komédiáznak, a hajdú­nánási kisgalériában kiállí­tás nyílik huszonkét népmű­vész alkotásaiból. A népmű­vészék sátrakban eladásra kínálják portékájukat a vá­ros főterén. Nagyvilági | B film Az MHSZ Győr-Sopron megyei repülő és ejtőernyős klubjában az idén Hetvenöt középiskolás sajátította el a repülés elméleti ‘ alapfogalmait. Negyvenötén vitorlázó repülők lesznek. A napokban kezdik a gyakorlatot'. Először oktatók segítségével gyakorolják a gépek vezetését. Több mint félszáz fel- és leszállás után ülhetnek csak egyedül vitorlázó repülőbe a fiatalok. Világhírű keleti szőnyegek a Szolnoki Galériában A régi keleti szőnyegek kiállítássorozat a szolnoki Damjanich János Múzeum, a budapesti Iparművészeti Múzeum és a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Mú­zeum kezdeményezése során került megrendezésre. Ilyen nagyméretű európai hírű szőnyegtárakat bemutató ki­állítások még egyetlen ma­gyar vidéki városban sem voltak, s az eddigi tapaszta­latok azt bizonyítják, hogy az Iparművészeti Múzeum keleti szőnyeggyűjteményé­nek legszebb darabja# a múzeumlátogató közönség is nagy tetszéssel fogadta. 1976-ban a régi türkmén nyőnyegeket mutatták be, 1978-ban a régi kaukázusi szőnyegeket, és most július közepéig a közei kétszáz da­rabot számláló régi perzsa és anatóliai szőnyegtárral le­het ismerkedni a Szolnoki Galériában. Többek között bemutatásra kerülnek a leg­szebb török imaszőnyegek is. s ez utóbbi egyike a leg­nagyobb európai gyűjtemé­nyeknek. A keleti országokban a szőnyegtakácsság egyike volt a legfontosabb és legelter­jedtebb mesterségeknek, ugyanis a szőnyegek az egyes közel-keleti népek nemzeti jellegű lakásberendezésének szerves részét képezték, amelynek szinte egyetlen bútordarabja a láda volt. A ládában őrizték a ruhákat és a családi értékeket. A szekrény és az ágy ismeret­len volt, míg az asztalokat csak az étkezés idejére vit­ték be a lakásba. így a sző­nyegek a lakberendezés leg­fontosabb tartozékaivá vál­tak. Gyártottak falra, pad­lóra, fekhelyre való szőnye­geket, takarókat és láb alá rakható kisebb szőnyegeket, ülőpárnákat, valamint a fej és a hát támaszául szolgáló apróbb párnákat is. A sző­nyegek különleges csoport­ját képezték az imaszőnye­gek. Az imaszőnyegek használa tát a mohamedán oszJcéták, illetve a szufi dervisek ve­zették be. akik vallási ala­pon foglaltak el ellenzéki ál­láspontot, elítélve a hatalom önkényét a világ és egyházi körök határtalan fényűzését, a merev egyházi dogmákat, a földi javak igazságtalan el­osztását. A világi és egyhá­zi hatalom nyomására idő­vel a szufizmus megszelídült és a vándorló muzulmán szerzetesek az uralkodó osz­tály támaszaivá váltak. Az imaszőnyegek általánossá lett használata így a dervi­sek kelléktárából vonult be az iszlám világ uralkodó kö­reinek vallásos rítusába. A legtöbb imaszőnyeg Angliában — a török biro­dalomban — készült a XVI —XVIII. században. Ebben az időben Magyarország élet­halál harcát vívta az oszmán török hódítókkal szemben, sőt Erdély 1541-ben török gyámság alá is került. Eb­ben az időben igen sok ke­leti szőnyeg került hazánk­ba. Csak a brassói Fekete templomban 119 db szőnye­get őriztek. A protestáns templomokban a keleti sző­nyegek a padokat, karzato­kat ékesítették, míg a kato­likus templomokban az ol­tár előtt helyezték el őket. A szőnyegek használata a főnemeseknél, a főpapságnál és a tehetősebb városi pol­gároknál is szokásossá vált. A XVI—XVII. században a padlóra és a falakra, az ab­lakra vagy ablakok közé, a szákekre, a kerevetre, a pa­dokra, a ládákra és az ágyakra is szőnyegeket rak­tak a főnemesi, főpapi és polgárházakban. Ismerve e szőnyegek kultikus jellegét az esküvőkön, de még in­kább a temetések alkalmá­val is felhasználták őket. Ily módon a keleti szőnye­gek számunkra nemcsak az iszlám országok kultúrájá­nak érfcjkes kincsei, hanem egy bizonyos történelmi idő­szakban a magyar lakáskul­túrában is jelentős helyet foglaltak el. Ahogyan korábban is. az anatóliai és perzsa szőnye­geket bemutató kiállítást szerény, de tartalmas kiad­ványokkal kísérték a rende­zők. Ezek a kiállításismerte­tők nemcsak hazánkban, ha­nem külföldön is elismerést arattak. A kiállítást kísérő rajzok, fényképek és keleti tárgyak növelik a szőnyegkiállítás közérthetőségét és színvona­lát. Az elkövetkező években a megye múzeumlátogató kö­zönsége a fővárosi múzeu­mok jóvoltából megismerheti a Távol-Kelet, majd az eu­rópai szecesszió művésze­tét is. Dr. Selmeczi László Bánlaky Pál — Varga Csaba ZZHzon túl ott a tág világ „Vidéki ország” — írták még a század elején, s hall­juk még ma is a kabaréban. „Bántják Krahácsot”. a Krahács idegesen összerán- dul, ellentámadásba megy át. Nem először teszi ezt. „Ugocsa non coronat” — idézhetjük a történelmet még abból az időből, ami­kor Magyarország nem Bu­dapestből és vidékből állt. Ám akárhonnan, akárho­gyan is közelítsük meg a kérdést, vidék igenis van, mint ahogyan vidékiség is. Sokkal célravezetőbb, ha Bánlaky Pál szociológus pél­dáját követve elemezzük magát a jelenséget és a fo­galmat. S ez nem is olyan könnyű, mint első látásra tűnik. Mert mi az, hogy „vi dék”? Honnan nézve azt? Ha csupán Budapesthez viszo­nyítjuk, akkor csupán a je­lenség egyik oldalát tudjuk megragadni. Félreveztő is, mert számos tünet, amit a szerző csupán vidéki példák alapján elemez, mint pél­dául a szervilizmus kontra úrhatnámság, csoport és klikk-kérdések érvényesíté­se a közösségivel szemben — és a példák még sorol­hatók — jócskán fellelhetők fővárosunkban is.. Igen. de merőben más körülmények között! — figyelmeztet a szerző, s ez a perdöntő kü­lönbség! Budapesten, és a nagyobb városokban lénye­gesen nagyobb az egyén mozgásszabadsága, mert nincs kiszolgáltatva az in­formális kapcsolatoknak. Bánlaky értelmiségi sorsokat követ nyomon, és típusokat figyel meg. Itt csak három változatot említenénk. Az 1. .A markáns egyéniség, aki nem tudja elfogadni a kis­városi hatalmi klikkek „já­tékszabályait”, ízlés- és vi­selkedési normáit, megkísé­relheti hogy fellázad. Sorsa eleve megpecsételtetett. mert egyszerűen kiszívják körü­lötte a levegőt. Két utat vá­laszthat: a) elmenekül, míg egyáltalán tud, és érdemes menekülnie önérzete, szelle­mi kapacitása maradékaival; vagy b) behódol és integrál­ja a vidék, a kisváros „elit­je”. Igazán már sose fo­gadják be, de talán békén hagyják. 2. A második típus az eleve szervilis, aki min­denáréin alkalmazkodni és boldogulni akar. Ha megta­nulja a „járásokat”, a kis­város viszonylag könnyen áttekinthető érdek és érték- viszonyait, hatalmi és em­beri kapcsolatait, akkor a „helyére kerülhet”, befogad­ja a társaság. Mívelheti a kertjét, gondozhatja a sta- tuszszimbólum kocsiját, és a kapcsolatait. 3. A harmadik típus a sodródó, akit be se fogadnak, de nem is bánta­nak, mert idejében felvette a terepszínt, nem számítanak rá. nem is tartanak tőle. Bánlaky példái vérlázítóak a maga nemében, s a vidéken élő csak azért nem nyúl idegcsillapítóért, mert meg­szokta és beletörődött. A másik tanulmány szer­zője: Varga Csaba ha meg­gondoljuk a szocializmus lé­nyegéről beszél „most utó­piájában”. A szocializmus — latin — szótöve: socies tár­saságot, közösséget jelent. Nos, Varga Csaba a kiskö­zösségek mellett tesz hitet, amelyekre a demokrácia épülhet. Az ember közérze­tét ugyanis nem csupán az anyagi helyzetük határozza meg, hanem az is, hogy mi­lyen a viszonyuk, kapcsola­tuk a világgal. Csak akkor tudjuk átélni a község, a megye, ■ ország. emberiség eszméit, ha valahol otthon vagyunk, valahol nekünk is szavunk van. Varga Csaba azt szorgalmazza, hogy a döntés, beleszólás jogát „le” kell vinni a kis közösségek­be, ugyanakkor módszeresen segíteni kell ezeknek a kis, például, üzemi közösségek­nek a kialakulását, megerő­södését. Hogy ez nem új, hogy ezt már kitalálták? De hol vagyunk még a megvaló­sulástól?! Ezért nevezi Var­ga Csaba furcsa kifejezéssel „most utópiának”. Utópia, mert még nincs, de most van rá szükség, most valósítható meg! (Magvető. Gyorsuló idő.) Horpácsi Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents