Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. május 20iztosan sokan elmondhatnák ezt a történetet, de ezúttal, ahogyan ez ilyenkor lenni szokott, egyvalaki meséli, aki lehet útitárs, valami hosszú éjszakai vonatúton, lehet az írói fantáziám leleménye, szolgálva egy hirtelen felébresztő szomorú igazságot, de lehetek én magam is. Mindegy. A saját valóságunkat is könnyebb szerep- kőit eljátszani. Ennek az évnek az elején felhívott egy gyerekhangú nő azzal, hogy Gáli András költővel szeretne beszélni. — Én vagyok. Tessék — mondtam türelmetlenül, mert éppen a feleségemmel vitatkoztunk a mi régen kátyúba jutott életünkön. — Jaj, maga az személyesen?... — mondta a nő nem is zavartan, hapern ijedten. — Én nem is tudom... Egy olvasója vagyok... És nagyon tetszett az a kötete... és különösen az benne, aminek... Izsák a címe, hogy „éppen szeretteinket áldoznánk a magunk Istenéért” ... Nagyon tetszett... Csak eny- nyit akartam mondani. És elhallgatott. Leteszi a telefont, ha nem mondok valamit én is. Kíváncsivá tett a rövid beszélgetés, mert a ha- bókos irodalom- vagy íróbarát nők nem így szoktak telefonálni, azok mindenekelőtt jól érthetően bemutatkoznak, akár a címüket és foglalkozásukat is közlik, hiszen éppen az a fontos, hogy ők rajonganak, ők értenek. — Most otthonról beszél? — kérdeztem. — Igen... Miért? — válaszolta kis tétovázás után. — Mert hallom, hogy kisgyerek gő- gicsél a közelben. — Igen. A kisfiam. Talán még tovább érdeklődtem volna, de ránéztem a feleségemre, aki ott ült a félbehagyott mondatával, ezért köszöntem és letettem a telefont. Különöís telefonáló.. — meséltem a feleségemnek rögtön. — Te nagyapa lettél — mondta ő —, Károly megnősült és a felesége telefonált. Én is erre gondoltam, de kételkedve, mert annyira és olyan régen szerettem volna, hogy egyszer így történjen. Károly négyéves volt, amikor elváltam az anyjától, aki egy évvel később feleségül is ment a hivatali főnökéhez. Olyan szokványos és érthető eset ez, hogy kár is szót vesztegetni rá. A magam szempontjából nézve mi voltam én akkor? Semmi. Még csak készülődtem valamire. Nagyon fiatalon házasodtunk. Egykori feleségem az új férje mellett olyan gyorsan megtalálta saját helyét az úgynevezett életben, hogy hamarosan szükségét érezte az én kitagadásomnak. Nagyon érzelmesen kért, hogy Károlyt — akkor még Károlykát — az új férj nevére írathassák teljesen formális örökbefogadási eljárás segítségével. Mert így lesz harmonikus a család és elsősorban Károlyka élete. Természetesen továbbra is akkor látogathatom a gyereket, amikor akarom'. Ugyanúgy, mint korábban. Én akkor még kevésbé tudtam, hogy ez az úgynevezett élet némelyek számára az adott jogok embertelen kihasználását jelenti, nekem, az ön- és közveszélyes humanistának, vagy együgyű fickónak sok mindent be lehet adni, ezért beleegyeztem a névcserét szolgáló örökbe-1 fogadásba. Amint ez mindenféle papírok segítségével megtörtént, egykori feleségem, az én első szerelmem, akinek én is első szerelme voltam, a következő látogatásom alkalmával tárgyilagosan, akár egy hivatalnok, kezében nyugodtan füstölgő cigarettával azt mondta: — A jövőben ne látogasd a gyereket. Lemondtál róla. Nincs hozzá jogod. ó, drága olvasó, ne keresd most a női lélek romantikus rejtelmeit... Nem a hajdani szerelmesének ragaszkodását próbára tevő és csalódott nő beszélt velem. Kiűzetésem oka mindössze any- nyi volt, hogy Karcsika a közös sétáink után néha azt mondta újonnan került apukájának, hogy: — Nem is te vagy az igazi apukám. Zavartam az ő úgynevezett rendjüket, aminek hazugságok voltak a tartópillérei. önként sétáltam bele az általuk érJ telmezett törvény kihegyezett cölöpökkel megtűzdelt vermébe, amikor engedtem a gyermeke érdekében könnyezve rimánkodó anyának. És ettől kezdve már csak titokban látogattam el Karcsikéhoz, amikor csupán a nagyszüleivel volt otthon. Ezek a nagyszülők még olyanfajták voltak, akikben az emberség szabja a törvényt. Egyszer, amikor Karcsika már befejezte az első osztályt, a Balaton mellett nyaralt nagyszüleivel, és én a közelben utazva, elmentem hozzá. — És tudsz már írná? — kérdeztem, nem a felnőttek szokásos gyermeteg- ségével, hanem valódi, csoda volt, hogy különös tudományokban járatos az a beszélni sem tudó apróság, aki a kabátom gallérja mögé bújt, amikor valamikor szemerkélő esőben karomon vittem az orvoshoz. — Írjál nekem ide — mondtam, és odaadtam neki egy jegyzetfüzetet. — Mit írjak? — kérdezte. —i írd le a nevedet: Szabó Károly — tanácsolta a nagypapa ártatlan természetességgel, hiszen Karcsikét akkor már egy éve Szabónak hívták. Karcsika egy kicsit gondolkodott, aztán csak annyit írt, hogy Károly, és a Balaton menti címüket. Azt hiszem, ma is megvan az a füzet valahol a mindenféle irataim között, de lehet, hogy szándékosan eldobtam, ahogyan eldobálom emlékeimet, a múltamat csak azért, hogy újat és mást teremthessek helyette. Mindig újat és mást, hogy tovább tudjak élni. Aztán egyre ritkábban találkoztam Karcsikéval. Anyja és név szerinti apja eltagadtak előtte, és Karcsika jó gyerekként úgy tett, mintha hinne nekik. Ahogy nagyobb lett, önmagamat megkínozva, de nem akartam a jelenlétemmel még fokozni a rá nehezedő hazugságot. Mert nekem nem mondhatta, hogy apa, én pedig hitványságnak tartottam cinkosságra kényszeríteni egy Császár István: ÉLETEINK gyereket-. Tizenegy éves volt. amikor utoljára láttam. Anyám és apám minden megfontoláson túl ragaszkodtak az első unokájukhoz, és néha meg akarták nézni. Csak nézni, hogy milyen, őket Karcsika anyja egyszerűen szólva kidobta. Őrizték a rendet és a nyugalmat ebben a családban. Negyedóra sem telt le a történetem elején leírt beszélgetés után, amikor csöngött a telefon. Ezúttal ismerős hangsúllyal beszélő kamasz, vagy fiatalember szólt: — Szia. Károly vagyok. — Szia. Hogy vagy? — Tudod, kivel beszélsz? — Persze... — Honnan? — Játékosan jól működik a logikám — mondtam nevetve. — A feleséged hívott az előbb? — Igen. — És van kisfiátok? — Igen. — Akkor én nagyapa lettem ... Olyan régen vártam, hogy ez így megtörtén jent1 Az életet sokszor balga módra végtelen és meglehetősen romantikus regénynek hiszem. Mámorítóak azok a pillanatai, amelyek idején igazán az; azok a lapjai, amelyeken helyreáll az általában kizökkent és széttört valóság. Letéve a telefonkagylót, egyszerre éreztem minden síráson túli meghatottságot, és ugyanakkor ádáz elégtételt afölött, hogy van valami olyan igazságom. ami érvényesül, mert érvényesülni akar, és érvényesülni fog nélkülem is. még akkor is. ha nem leszek. Károly úgy mosolygott, amikor ajtót nyitott, mint gyerekkorában, szégyenlősen és naiv kedvességgel bezárkózva a mosolya mögé, csak úgy ajándékba adva nekem ezt a mosolyt, és én attól félek, hogy neki egyedül maradva semmilyen mosoly nincs az arcán. Edit, a felesége még húszéves sincs, bodorított hajú, őzikeszemű gyermeteg gyerek. Zoli, az unokám szintén mosolyog, és volt feleségemre, az első szerelmemre hasonlít. Gyerekek mind a hárman. Ritka szerencséjüknek köszönhetően ilyen fiatalon szoba-konyhás lakáshoz jutottak egy régi bérház sötét udvarú földszintjén. Albérlőként költöztek ide, a főbérlő kórházban volt, és nem sokkal az ő beköltözésük után meghalt. Károlyék most „jogcím nélküli, jóhiszemű lakók”. És innen kezdve villódzva, egyre gyorsabban peregnek a képek. — Te nem tartod szemétségnek. hogy ■egy gyereket úgy hagynak felnőni, hogy eltitkolják előtte az apját? — kérdezte Edit. Itt mindent a feleség mond ki, Károly mosolyog hozzá és hallgat. Néhány látogatás után úgy éreztem, hogy szükségük van rám, öntudatlanul elszámoltatnak, várnak tőlem valamit, de felelőssé tesznek a sorsukért. Arra gondoltam, hogy örökös elbukásaimnak legalább annyi értelme legyen, hogy a magam példájával megóvjam őket, mert „jaj, nagyon csúnyán éltem”, és most is el kell viselnem a szüntelen gyötrelmét annak, hogy én, Gáli András, a költő sok mindenkinél különb vagyok, de ugyanakkor embie|rként|; /. nyomorult és alávaló. Minden hibám és oktalan tévedésem egy szent mártíromsága lesz, ha arra szolgál, hogy nekik, ennek a két gyereknek, akik most kezdik az életet, ne kelljen elkövetni azokat. Mert én már elkövettem helyettük .. — Anyádéknak nem akarod megmondani, hogy találkozol velem? — kérdeztem Károlytól. — Minek? — Előbb-utóbb úgyis kiderül, és mennél később, annál megalázóbb lesz mindannyiótoknak, hogy hosszú időn át félrevezetted őket. — Majd akkor megmondom nekik, hogy egy-egyre állunk. Ők is hazudtak nekem egész gyermekkoromban — mondja Károly, és ezúttal nem mosolyog. Károly műszaki ellenőr a vízműveknél, egyedül járkál a városban, fél nap alatt elvégzi a munkáját, de nem is keres annyit, amennyiből közepesen megélhetnének, Edit ugyanis otthon van a gyerekkel, általában délig alszik, akkor Károly hazaér, bevásárol, este legtöbbször elmennek Károly anyjához, és ott esznek. Károly, ha csak mólja van rá,; drága külföldi| lemezeket vásárol, de nem klasszikusokat, hanem mindenféle, a fiatalok által kedvelt együtteseket. Könyveket is vesz. Hasonlóan él, mint én, amikor vele egyidős voltam. Hasonló különös nemtörődömséggel, csak engem akkor már összefogott és belülről igazolt valami ismeretlen célú elhivatottságtudat. Hittem abban, hogy ami van, az csak átmenet, készülődés, várakozás arra, hogy rendkívüli tettekkel ejtsem ámulatba az embereket; hogy operaénekes leszek, vagy agysebész, ökölvívóbajnok, hadvezér, költő, az Elnök elleni merénylő vagy isten. Károlynál nem találtam és azóta sem találom a célt, ami miatt érdemes semmibe venni a hétköznapinak nevezett életet. Zoli, az unokám alszik, a szobában ég a villany, szól a lemezjátszó. Károly és Edit éjjel fél kettőig ébren vannak és olvasnak. Mire várnak, mire készülnek így ellazulva? Szeretném megérteni őket... Én vagyok öreg... Én?... öreg, ostoba idegen és más. Károlyt tagadóvá tette, hogy huszonegy éves koráig hazug szerepjátszásra kényszerítették. Edit, ahogy ez várható volt, egy ingerült pillanatában kikotyogta Károly anyjának, hogy találkozni szoktak velem. Másnap az anya és a nevelőapa — akit Károly egyébként szeret, mert ahogy mondja, mindig jó volt hozzá — kettesben lerohanták a gyerekeket. Sza- .bó azt magyarázta Károlynál, hogy a felesége korábban valóban az én feleségem volt, ezért született Károly az ő házasságkötésük előtt, de ő, Szabó volt a nemzője, mert neki az anyjával — az én első szerelmemmel — már akkor viszonya volt. Károly ráhagyta, és feltehetően mosolygott. Közben Szabóné Editet gyúrta. Alig elképzelhető, hogy ezek a derék polgáremberek milyen vak lélekrombolók. Én — a magamat megvetni mindig kész — jóság ürügyén mindig valóban jó voltam, ha pedig gonoszul, vagy ostobán megbántottam valakit, a megbántottnál is fájóbban szenvedtem a gonoszságomtól és ostobaságomtól. Hát így élünk a széttéphetetlen hazugságban mindannyian. Károly mosolyog, az általános iskolában kitűnő tanuló volt, de a derék polgáremberek akarata ellenére nem gimnáziumba ment, hanem szakmunkástanulóinak, mert tagadott; magánzeneiskolában zongorázni taníttatták, néhány év után abbahagyta, pedig szereti a zenét, de tagadott; angoltanárnő járt hozzá, de nem tud angolul. Mosolyog és tagad. Nem tudja, hogy már régóta a saját életét tagadja. zekben a mosolygó gyerekekben pokol rejtőzik. Hallottam, amikor jelentéktelen apróságok miatt olyan szavakat vágtak egymáshoz, amik a magamfajtát örökre megaláznák ... És most, pár nappal ezelőtt azzal jött hozzám Károly, hogy elhagyja Editet. Igen, mert valamikor, talán egy éve is mór, társaságban iszogattak. és ő csókolózotf Edit nővérével, Editnek pedig most jutott eszébe törleszteni. Felszedett egy tizennyolc éves fiút. Nem. Először ő is csókolózott vele, megbújva valahol a konyhában. Károly pedig úgy döntött, hogy ezt nem tudja Editnek megbocsájtani; de nincs hov-í elköltöznie, és ott van a gyerek is, ezért egyezséget kötöttek: egyik nap Károly vigyáz Zolira, és Edit kimenős, a fiújával, vagy akivel akar, a másikon Edit marad otthon, és Károly csatangol a barátnőjével, mert kapásból ő is szerzett egy ráérő lányt. Felnő majd közöttük Zoli, az unokám. Én nem értem őket, nem értem az életüket, megöregedtem, és azt sem tudom, mire való volt olyan ostobán élnem, ha senki nem lett től^ okosabb .,, RÓZSA ENDRE: Dúdolgató Mondhatom-e, hogy szeretem? Hiszen már azelőtt szerettem, mielőtt megszületett volna, mielőtt megszülettem. Elhagyhatom őt, tudom-e? Hisz minden változásban, őbenne is csak mást szerettem, és őt, ha bárki másban! Meddig tarthat a szerelem, ha a legmaradandóbb benne az, ami visszahozhatatlan, mielőtt elérhető lenne? MÁTYÁS FERENC: Bimbók kórusa Parti nádasok, falucsönd, vágy vadkacsái; dallamok, csattogjatok föl a magány vackáról, déli szél dalol. Fekete somogyi erdők, elhányt agancsok, — vén telem, téli köd, oszolj, ne legyek tűz-öledben oly védtelen. Adj hitet, bírjam a lépést, ne inogjanak inaim, elolvadt a hó szívemen sa fű fénylő szuronyain. Előrángat a cinke, a fürj, kakukk vígan rámkiált, — a levélkék hóna alatt látom kimúlni a halált. Jégbörtönböl csapott tavaszt a fényhírt hozó csöpp levél, az égen kottázó fecskeraj szárnyán csillan meg a remény. Letérdelek egy zöld bokor előtt, — látom, megérkezett a bimbók, virágok kórusa, hallom, daluk fülembe zeng. OLÁH JÁNOS: Szavak a szavak bányamélybe szállnak nincsen mód követni őket az üzenet lefoszlik róluk a világ elveszett míg föl nem ismered milyen aztán meg már magad is elveszetté válva holdudvarán bolyongsz a döngölt világos földön kerítéstől kerítésig ott a disznóól horzsolódott palánkja mentén megállsz nem támaszkodsz a falnak salétromízt bocsát le hozzád a tégla az istálló száraz lószar szagát küldi kehegve mért nem tudtál együtt érezni soha és senkivel miért hogy ma is egész másnak talállak mint minek kellett volna lenned Révész Napsugár rajza
