Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-08 / 82. szám

1979t április 8.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

*

Mezey Katalin:

Költészet napján, 1979-ben

Ad magára az emberiség. Megrendezi a nők és a gyermekek évét, színházi világnapot tart. A költészet napját ünnepli. így akarja felhívni a figyelmet védtelen, kiszolgáltatott értékeire? Vagy az erős cinizmusával vet egy-egy ünnepet a gyengéknek? Uralkodó énje kegyesen koszorút dob az alárendeltnek? Amikor nincs ennél előbbrevaló, fontosabb teendője. Amikor jut mindarra idő. amit szükség esetén elsőnek söpör el.

Nem az ünneprontó peszszimizmus sorolja elő ezeket a gondolatokat 1979 költészet napján. A köröskörül fellángoló világ, amelyről lassan már a legkiegyensúlyozottabb nyugalomban élők sem tudnak elfeledkezni. Azon gondolkodom, jó-e ez vagy rossz? Vagy mindegy? Változtat-e a dolgok megszokott rendjén valamit is, ha ünnepeinkben sem tudjuk elfeledni a baljós gondolat, a fenyegető esetlegességeket? Annyi-e csak a hatása, hogy nem tudunk önfeledten ünnepelni, hittel ujjongani, kétkedés nélkül bízni? A fenyegetettség tudata felelősebbé teszi-e az emberiséget — erőseket és gyengéket egyaránt — vagy csak nyugtalanabbá ?

Megválaszolatlan kérdések. Mondjam-e, hogy szerencsére? Hogy még?

De szavaim nem a világvég-hangulatot, atom-halál víziókat idézik, nem a „végkifejlet” kérdése foglalkoztat. Enélkül is elég a kín, az értelmetlen szenvedés, oktalan pusztítás. Azon töprengek, mit ünnepeljünk, mindezek tudatában, a költészet napján? A költészet sajátos,

magyar ünnepén, április 11-én, tragikus sorsú, fiatalon vonat alá bukott költőnk, József Attila születése napján? Azt, hogy a legkeserűbb, legkisiklottabb élet is teremhet szépségeket? Hogy a pusztulást néhány papírra vetett költői szó ki tudja forgatni önmagából ? Hogy gyönyörűséget terem a szenvedés?

De kinek? Nem a költőnek. Tudjuk, neki mindez „nagyon fáj”. A széplelkű, érző szívű olvasó hátborzongását megéri-e ez? Vagy nemcsak ő olvassa, hanem a sorstársak is? Akiknek vigaszt, erőt adnak a megbocsáthatatlanul fájó sorok.

Talán ez az egyetlen megnyugtató gondolat. Hogy mint hajdan a népköltészetre, vagy a Bibliára, olyformán szükség lehet a költészetre is. Nemcsak a fájdalom dalaira. Mert ebben az egyben biztos vagyok: teljes kibontakozást a költőnek is a nyugodt, öntörvényű élet ad. Amit nem dúl fel minduntalan — így vagy úgy — a külső világ. Homérosz, Shakespeare. Goethe. Tolsztoj életműve néhány — ha csak pár évtized erejéig és csak viszonylag — békés történelmi kornak köszönhető.

Petőfi hazájában nem ístenkísértés ilyet mondani? Igen, talán eljön- — vagy már el is jött — az az idő, amikor megszületik a teljes élet költői enciklopédiája magyarul is. Mert valljuk be, amire olyan büszkék vagyunk, amit a század egyik legfájdalmasabb életútjának indulópomtjával ünnepelünk: a magyar költészet az elmúlt századokban nagyon egyarcú volt. A fájdalom, a lelkiismeret, a felelősségtudat, a kétségbeesés, a bukás próféciáinak tiszteletreméltó, emelkedett lírája hordja magában történelem, és nemzet-tudatunkat, Nem a költők hibájából.

És mégis, ma, a nyugtalanság, fenyegetettség, szenvedés nyomasztó tudatának korszakában remélem költészetünk derűsebb arcának kibontakozását ?

N em nevetséges, nyilvánvaló ellentmondás ez? Nem ellentmondás, hanem az a két pólus, amely felől egymáshoz közelítenek a magyar költészet és a világlíra útjai. Ma az egész emberiség átéli azt a fenyegetettséget, amit a magyarság történetének annyi századán át érzett és énekelt. És utóbbi néhány békés évtizedében talán megtermetté a magyar poézis is old.otabbá, gondolatibbá, esendőbbé, embertközelibbé gazdagodásának lehetőségeit. Hiszen ehhez nem kellett más, mint belső tartalékainak mélyebb megismerése, vállalása éskiteljesítése, az egész magyar költői hagyomány megbecsülése. (Nem egy jel mutat erre, könyvkiadásunk nem egy szenzációja ilyen vállalkozás.) *

Nagyon mélyen kezdtem, s mintha most nagyon magasra érnék. De ünnepeljük mindenképp a költészetben megnyilatkozó alkotóerőt, ami talán vallásokból és mitológiákból kikopó világunkban az önmagát megismerni vágyó ember támasza lesz.

Csoóri Sándor:

Betegágyon

Itt marad ma is a kéz, a láb,

a kizökkent gerinc,

idenyomorodva az ágyra,

mintha ismeretlen tettesek

baltát vágtak volnakét csigolyám közé —

A havas kórháztető csatornájába belefagyva itt marad minden pillantásom, ingem, cipőm morfiumos mámorban

itt marad,

de lélegzetem

a korareggeli rigókkal megszökik — Madár-postakocsi száguld vele

a zúzos erdőn,

madár-postakocsi, falut és várost kikerülve —

Hihetem magam sóhajnak újra, testetlen hangnak, szónak, a tűz lehelletének, alattam kút és kereszt,

keresztút vaddisznónyom,

nyári szerelmeim eltetvesedett fekhelyei

s föntről, északról Van Gogh tűzvészben álló

arca bámul,

eszelős, zöld szemén át

egy hópehely keres utat,

húzok utána, mintha a Föld téli képzelete

szöktetne magam elől,

röntgen-kék derengésen át,

messzire, ahol a test már

nem emlékezik önmagára,

fájdalmait elúnva

világszerelemre vágyik,

havazó, fojtott őrületre

s ha kiált végül,

vadludak hangján kiált.

Illyés Gyula:

\

Emberevő jövő

Az ősök, kik mögötted álltak, leomlanak.

Mikhez hátad vetetted, ledőlnek a falak.

Állsz — fölnőttél — magadban.

Dagály moraja nő.

Árad az irgalmatlan, emberevő jövő.

Ott, ott elöl — s nem hátul — tombol a pusztulás.

Csibe sír, kanca száguld.

Állsz. Míg nincs mit tenni más.

Nyilasy Balázs:

Robin Hood

A szél néha fülembe zúg még John, édes cimborámnak újra átkarolom derekát.

Hahotázik a pompás barát, s a kölyök Bili teli tüdővel erdöriasztót füttyöget.

Százszor is íjamhoz kapok.

Kigyullad a vessző a láztól.

Fölégeti a sötétet, mielőtt még kialszik.

Szomorú mindég az időjárásról beszélni.

Elvánszorognak napjaim.

Ülök, ülök, nem mossa könny lcifehéredett arcomat.

Fodor András:

Tested kenyerén

Hogy tested fehér kenyerét megosztottad velem, ne legyen adományod, ne legyen érdemem.

Légyen eleve rendelés, a sors bocsánata, amért a pusztulás elől

kitérnünk nincs hova.

Mert nem ott volt a kezdet, hogy megtaláltalak, te nyitottad ki értem magányosságodat.

és nem lopás, nem önzés ha magam rád fonom, bőrömön átparázslik minden tulajdonom.

Míg ujjad fűzfarácsa

tarkóm kosárként óvja meg, a hanyatló erő is

hozzád visz közelebb.

Bár fölsebez a hajnal,

megalvadt csönd az éj, mig testünk kettős vérköre forog, ne félj.

Mit ér a léten-túli hit, a vak remény mit ád?

Utaztunk egymás áramán, — nekünk már nem kell más világ.

Károlyi Amy:

Primavera

Füvecskéim keljetek, nőjetek, újra élni jó lehet.

Füvecskéim, füvecskéim, szentelt gyertyák, kedvesek, gyertyalángról gyertyalángra Primavera lépeget.

Füvecskéim, füvecskéim, templomlépcsőn szőnyegek. Csengővel és kísérettel Primavera közeleg.

Keresztes Ágnes:

Tízemeletes

/

Madárkék függöny örömöt játszik egyformaságtól kifakulásig

i

könnyű szíveddel röpülni hagynak széles szabadság szép nyitott ablak

A költészet napjára megjelent „Szép versek, 1978” című antológiából. (Magvető, 1979.)

Kovács István előjön az istállóból. Kezében a sajtár. A kiskonyha előtti fedett térre lép. Ott sorjáznak a tejeskannák, s az első száján vászon fehérük.

örzse néni cihelődik, s a tejet méricskélő férfihez megy. Görbe botjával megkocogtatja a földet:

— Jól tejelnek? — kérdezi.

— Jól. A fiatalabb hat litert, az öregebb meg hetet adott.

— Az jó. Biztos pénz.

— Az. Meg a fizetés a téeszből.

— Jól forgolódol.

— Maga is tehette volna, ahelyett, hogy koldulászott.

— Ne vesd a szememre! Ha én meghalok, több koldust úgysem látsz. Nyolcvan esztendős vagyok, hosszú szoknyában jártam, amikor anyád világra pottyantott. Inkább azt mondd, növöget-e a Miska bika?

A férfi elneveti magát.

— Maga mindent tud. Még azt is, hogy Miskának hívom a bikát. Szép állat, közel az öt mázsához. Lassacskán leadom azt is.

— Megy a többi után — teszi hozzá az öregasszony, s nevetéskor fogatlan szája elé teszi a kezét.

A férfi a kiskonyhából előhozza a csarnokos könyvet, s a trágyaföltos papucsát durva szíjakból készült szandálra váltja fel.

— Elmennék — mondja zavartan.

— Menj.

— Maga?

— Tegnap ismertél meg? Pihenek egy kicsit.

— Maradjon.

A férfi elmegy.

Az öregasszony utánanéz. A férfiak — gondolja hirtelen. Ugyan hol vannak már a hajdan volt legények, az egykori széptevők? Hol vannak, hová tűntek? Szeme elhomályosul, gondolataiban a múltba réved, ahol a megtörtént és az álmodott, vagy csak hallott történetek összemosódnak, s egymáshoz hasonlókká, már-már átélt élményekké formálódnak.

Valamilyen belső parancsra átlépi a kiskonyha küszöbét. Bemegy. Meglepődik, mert az agglegénységéről, magánakvalóságáról faluszerte ismert férfi konyhájában rendet, tisztaságot talál. A falakon tányérok, a stelázsin lábasok, fazekak.

Mintha kínálná magát: krumpli az asztal alatti fonott kosárban. Krumpli és hagyma vegyesen, itt-ott fokhagymák fehérlő girizdje villan. Jár-kél, mintha örökké itt élt volna, s az első lépések után — nincsen megállás.

Sürög-forog, tesz-'vesz. Az udvarról rozsét hoz. s begyújt a sparheltbe, pedig ott a gáztűzhely is. Hasznosságát, előnyét nem tudja.

Fellobban a tűz.

Hagymát pucol, vízzel felereszti, később zsírt tesz egy piros lábosba, majd paprikát, s fel a kályhára. Később krumplit hámoz, s ezt is beleteszi a piros lébe.

Amikor mindezzel elkészül, kilép a kiskonyhából. Kezében kés, a kamra felé tart. Elfordítja a mindig zárva tartott kamra kulcsát, vár, hogy a sötétben meg tudja különböztetni a tárgyakat. A kamra hátuljában szalonna, sonka, kolbász. Odamegy, s a falhoz támasztott kettes létra fokán fellép egyet, hogy a kolbászból jókorát vágjon.

Visszabiceg a konyhába. Az illatozó kolbászt a krumpli közé teszi. Megterít, a tányérokat, kanalakat, a nagy bögrében friss vizet tesz az asztalra, s nylon-zsákból előveszi a kenyeret.

A tűzhely elé ül, kezében tartja a fakanalat1. A kályhaajtó lyukain kiáramló fény furcsán játszik ráncokkal szabdalt arcán.

Így találja a visszatérő gazda.

— Ez mi? — kérdezi a férfi csodálkozva. ' — Főzök. Mikor vártak téged főtt été1- lel. te?

A férfi tágra nyílt szemmel nézi az öregasszonyt és hirtelen lobbant mérge gyorsan párolog. Az orrát megcsapják a régen érzett illatok.

Szájában összefut a nyál.

— Szereted a krumplipaprikást?

— Attól függ. hogyan főzték.

A férfi a tűzhelyen duruzsoló víz'ből önt a lavórba, s megmossa a kezét. Az öregasszony figyeli, s amint végzett, kezére adja a törölközőt.

— Úgy, mint hajdan nagyanyám. Az volt ilyen. Itt állt készenlétben a törölközővel, s várta, amíg befejeztük a mosdózást.

— Isten nyugtassa szegényt! — így Orzse néni, s kezét mellén összekulcsolva figyel.

Kész a vacsora. Az öregasszony az asztal közepére teszi a gőzölgő lábast.

— Vegyél — adja a merítőkanalat a férfinak.

Kovács István szed magának, majd örzse nénit kínálja.

Eszik.

— Jó mondja később —, ez jó.

Falja az ételt. Az öregasszony nézi. s mint egy madár, csak csipeget, s parányi falatokat rak fogatlan szájába.

Amikor befejezik a vacsorát, a férfi kimegy, s jókora szalonnával, kolbásszal tér vissza.

— Vigye haza. megszolgálta — mondja.

Az öregasszony nemet int a fejével.

— Majd máskor, ha megélem — hárítja el a-kínálást.

Fogja a görbe botját, kifelé indul.

A férfi nem kíséri. A kutyát hívja. Örzse néni maradék ételét a bozontos állat elé

— Egyél, Bundás, ritkán eszel főttet,

teszi.__________________________

összeállította: Rékasi Ildikó

MAKRISZ AGAMEMNON SZOBRAI: Tavaszi tánc — háttérben Emberpár