Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
1979. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 13 1 a. ÍK€W iRfiyö :s ■■ ■ ^ előtt Nemcsak egy tévédrámának lehet premierje; egy új ötlet, műsor-módszer bemutatkozása is szülhet premierélményt a képernyőn. Ha mondjuk egy szerkesztőség, mint az elmúlt héten történt, arra vállalkozik, hogy megújítsa önmagát, azaz olyasmivel kísérletezzék, ami kiszélesítheti tevékenységét; ami azt eredményezheti, hogy a maga eszközeivel, lehetőségeivel olyasmit tud nyújtani a nézőnek, ami nemcsak a saját gondolatában új, hanem új élményekkel gazdagíthatja a nézőt is. Igen, a nemzeti válogatottunk szerdai szereplésének televíziós eseményeire gondolok, amikor a mérkőzést követő esti órákban nézők és játékosok meghitt találkozóját hozta tető alá a televízió. Nem a telefonos szavazás izgalmai jelentették az alig húszperces adás újszerűségét — ehhez hasonló véleménynyilvánításra volt már eddig is példa, amikor a képernyőn kitört a „népszavazás” — hanem azokra a mozzanatokra, amikor egy-egy futó pillanat „kiteregetésére” került sor, amikor egy-egy helyzet mélységi kitágítását produkálta Gyulai István okos vezérletével a televízió. Lényeges, fontos ismeretek birtokába jutottunk, olyasmihez. — s ez még döntőbb — amit csak akkor és ott kaphattunk meg: amiről mérkőzés köziben nem tudósíthat a kép: a történések emberi megvilágítását. Nem túlzás, ez a néhány perc a kissé elidegenedett labdarúgás humanizációjának hatott. Új ízek, régi ízek És érte nem kellett várni, a legközelebbi sportmagazin adásáig, frissiben, melegében jutottunk hozzá; a győzelemhez kapcsolt epilógusnak nem volt avas íze. (Nem úgy mint a Vígszínház NDK-beli útjáról készített beszámolónak, amelyet csak hónapok múltán vett elő a televízió, nem is tudom, hol és miért rejtegették oly soká?), ellenkezőleg: vérbeli újság-ízt adott neki a frisseség. A televíziónak az a tulajdonsága ragyogott fel ebben az önmagán túlmutató jelenségben, amely valamennyi tömegközlő szerv, intézmény munkájának leglényegibb sajátja: időben és térben a legszorosabb kapcsolat, idegen kifejezéssel szinkronítás az élettel. Ami aznap este a mérkőzéssel összefüggésben izgalmas volt, az — tekintve, hogy nemcsak a napok, az események is egymás nyakára lépnek — később már nemcsak időszerűségét, színét is elvesztette volna, egyszerűen megfakult volna, Ismétlem, nem a telefonos szavazás révén vált különlegessé a szerdai sportprogram (tartalma egyébként is vitatható, hisz legjobbnak kijáró szavazatot még olyan játékos is kapott benne — aki rá sem lépett a „zöld gyepre”, nyilván volt néző, aki nem a televízióban, hanem a saját víziójában látta az eseményeket!), hanem az új keresésének szellemétől; attól a törekvéstől, hogy a televízió ezúttal nem elégedett meg a mérkőzés gépi eszközökkel történő közvetítésével — bár a színvonalas közvetítés is érdem — hanem a látványt megtoldotta sajátos éményekkel is. Bizony, efféle törekvéseket a televízió más szerkesztőségeinek házatáján is szívesen látnánk! Persze, az újra törekvés csak akkor hozhat eredményt, ha a szándék és megvalósítás, az ötlet és a kibontása kellően átgondolt és szellemileg megalapozott. A televízió színházi rovatának vezetőit is helyes szándék vezette, amikor a színházi világnap alkalmából arra vállalkoztak — hátat fordítva a sablonoknak — hogy a Nemzetibe látogassanak és ízelítőt adjanak — végigbaktatva a kulisszák mögötti > folyosókon és a nézőtéren — az előadás előtti színházi hangulatból. Riporterként még Antal Imrét is megnyerte a szerkesztő, és mégis,amit láttunk: nem tele-, hanem üres vízió lett. Ugyanis kiderült, ezekben a percekben semmi lényeges nem történik a theátrumban. Vagy ha történhetett is, erre fény most nem derült. Helyenként még kiábrándítóan is hatott, amit láttunk és amit hallottunk. Végül is minden forma (megoldás, ötlet) értelme és mértéke: a tartalma. A mindenáron újszerűségre való törekvésnek éppúgy megvannak a veszedelmei — üres formalizmus — mint a langy megszokásnak. A könnyűzenei programokban nemegyszer találkozhatunk öncélú képi mutogatással, de akad olyan kivétel is, mint a Panoptikum — ugyancsak szerda este amelyben a Color együttes mutatkozott be — Szitányi András segítségével. Itt a különböző, dús képi fantázia teremtményei — a vizionárus látvány, a valósnak és álombélinek színes forgatágja, mesés és realisztikus elemeknek kifejező társítása nemcsak illusztrálta a dalokat: tartalmukat kiteljesítetté. A versmondók versenyének közvetítésében más vonatkozásai érvényesülnek a képi formának, például a versmondó jellemzése a közelképek segítségével — vagy a ritmus, amely ellensúlyozhatja a versenyzés körülményeinek monotóniáját — az újszerűségre való törekvés azonban itt is elsőrendű szükséglet. Immár az ötödik országos verseny ez a mostani a képernyőn, de az idők során jóformán — külső megjelenésében — mit sem Változott. Versmondók jönnek, versmondók mennek, a zsűri pedig mondja a magáét. Van valami kényszerűség, enerváltság — unalom — ebben a mostani, azaz V. országos vers- és prózamondó versenyben! Az alkalmi hallgatókból verbuválódott közönség sincs javára a versenynek: ugyanis jelenléte nem inspiráló, ugyanakkor rontja a hangulat bensőségességét. Nem igaz, hogy a televíziós versmondó versenyeknek csak ez a kitaposott útja vezethet a célhoz, hogy-á néző ugyanazt kapja, amit bárhol (egy művelődési házban is) bármikor megkaphat egy hasonló tartalmú rendezvényen. Ez kevés — a televíziótól. Röviden Ahogy közeledünk a Küszöbök végéhez, már csak egy rész van hátra, úgy fogynak el reményeim, hogy valami értelmes dolog sülhet ki belőle. Nem az szomorít el, hogy, a történelmi igazság és a film ábrázolta történelmi kor között egyre nő a távolság — például abban, ahogy felvázolja egy antifasiszta fegyveres ellenállás körülményeit és lehetőségeit — hanem az. hogy még a maga választotta szemléleten belül is-erőtlen, következetlen és felszínes. Némely izgalmasnak szánt jelenete pedig rpég nevetséges is. András Ferenc tévéfilmjét — vasárnap este sugározta a tévé —• egyszerűen elintézhetnénk: élet peremére sodródott egzisztenciák: a becsületes nézőnek mi köze volna hozzá. A vásárosok népéhez, akik — tisztesség a kivételnek — a meggazdagodás olcsó módját választják. Csakhogy a film nemcsak a vásárosokról, még inkább az élet vásári tartalmáról beszélt. Ha a gondolat kifejezésére András Ferenc nem is használt eredetiben új eszközöket, elsősorban azzal, hogy Rozi jól felépített drámájában átélhetővé tette a „vásári” nyomorul tságot — Margittay Ági Rozi figuráját sok-sok hiteles vonással rajzolja meg — az értelmesebb élet utáni vágyat erősíti bennünk. Felmutatja a szennyet, hogy megláthassuk a tisztát: az emberien szépet. V. M. Vastaps a hangversenyen Ránki Dezső zongoraestje Fesztiválok, hangversenyek, kiállítások Kulturális hetek Szolnokon Bényi László festőművész kiállításának megnyitójával, április 7-én kezdődik Szolnokon a kilencedik kulturális hetek rendezvénysorozata, amely változatos közművelődési, képző- és zeneművészeti, tudományos, valamint sportprogramot kínál a város lakóinak. Áprilisban és májusban megyei műszaki heteket rendeznek. A költészet napjáról április 23-án Radnóti-estttel emlékeznek meg, a műsorban a Szigligeti Színház művészei lépnek fel. A kulturális hetek idején ünnepli a városi tanács Bartók Béla Kamarakórusa alakulásának 10. évfordulóját. Ez alkalommal április 23-án az együttes hangversenyt ad, amelyen Sebestyén János csembalóművész is közreműködik. A kulturális hetek idején a város több fesztiválnak is otthont ad. Kiemelkedő rendezvény lesz április 29. és május 1. között az országos Vándor Sándor munkás- és ifjúmunkás énekkari fesztivál, és ugyancsak ebben az időpontban kerül sor Szolnokon a katonai főiskolák fesztiváljára. Az ország népi táncegyüttesei május 18-án találkoznak Szolnokon. A húszadikáig tartó fesztiválprogramban sok kiváló együttes produkciójának tapsolhat a közönség. A VI. országos szimfonikus zenekari fesztivált is a megyeszékhelyen rendezik meg az idén, május 26. és 28. között. Június I6-án és 17-én az ország legjobb szövetkezeti kórusai lesznek a város vendégei, ekkor kerül sor ugyanis a VII. országos szövetkezeti dalostalálkozóra. A zenei programok között szerepel a lipcsei Gewandhaus zenekarának hangversenye május 10-én, valamint a Szegedi szimfonikus zenekar koncertje május 30- án. A nemzetközi gyermekév tiszteletére jó néhány gyermekprogram is helyet kapott a kulturális hetek rendezvényei között. Csupán ízelítőül említjük Pécsi Ildikó műsorát vagy a Damjanich János Múzeum népi gyermekjátékokból nyíló kiállítását. A sportbarátok többek között a Kilián Kupa nemzetközi I. osztályú asztalitenisz versenyét, a Tisza Kupa felnőtt vízilabda tornáját, a Józsa Kupa ifjúsági vívóversenyét szurkolhatják végig. Az Országos Filharmónia utolsó kamárabérleti hangversenyén április 2-án Ránki Dezső nagy sikerű zongoraestet adott a szolnoki Szigligeti Színházban. Aki a megyében figyelemmel kíséri az évről évre színesebb, változatosabb koncertprogramokat, bizonyára annak is nem mindennapi élményt nyújtó „zenei csemegének” számít a fiatal kiváló zongoraművész fellépése városunkban. Az a szerény közvetlenség, mely a művészre épp cűy jellemző mint játékára, képes mindig — • immár másodízben itt is — rabul ejteni hallgatóit a zene bűvöletében. A hallott zeneművek — Mozart B-dúr Szonáta (K. 333), a Bartók Szvit (op. 14), a Hat tánc bolgár ritmusban és nem utolsó sorban Liszt h-moll Szonátájának ilyen magasrendű tolmácsolásához a kivételes tehetség mellett hasonló technikai tudásra, árnyaltan gazdag szín- és ritmusérzésre, elmélyült muzikalitásra van szüksége az előadónak. Nos Ránki fiatal kora ellenére rendelkezik mindazon nagyszerű pianista erényekkel, melyek a jelen pillanatban kétségkívül a legnagyobb előadók sorába emelik őt. Mozart muzsikája ritkán hallható ilyen játékosan könnyed és mégis annyira szuggesztív előadásban. Meggyőző hitelességgel szólalt meg az 1777-ben komponált háromtételes zongoraszonáta. Mozart szellemiségét, zenei világát hűen tükröző interpretáció volt. Különösen tetszett a harmadik Allegretto grazioso tételben a kecsesen hajlékony játékos rondó téma visszatérése a szabadon előadott „ad libitum” rész lélegzet-visszafojtó pianissimója után. A hangverseny zenei csúcspontjának éreztem Bartók op. 14-es Szvitjének, a Hat tánc bolgár ritmusban darabjainak fergetegesen dinamikus előadását. Bartók továbbá Mozart zenéjében ragadott meg legintenzívebben a szólista egyéniségének szinte tökéletesen teljes azonosulása az elhangzó művekkel. A szvit szikrázó Scherzo és Allegro molto tételei robbanásig feszítették az /idegeket, s talán nem véletlen, hogy a művet záró lassú, rövidebb Sostenuto után néma csendben várta mindenki a folytatást — a bolgár ritmusok előadását, melynek végén méltán zengett a vastaps. A koncert második felében a zeneirodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása, Liszt 1852—53-ban komponált monumentális h-moll Szonátája hangzott el. A hallatlanul koncentrált, egyetlen tételből álló zongoramű óriási feladat elé állítja mind zeneileg mind technikailag az előadót. Igen differenciált élő dinamizmussal, megkapóan szép színérzékkel szólalt meg e csodálatos mű a zongora valamennyi regiszterében. Külön említést érdemel a gyönyörű melléktéma és általában a puha, meleg, lágy dinamikát igénylő zenei gondolatok megformálása. Ránki Dezső játékát mindvégig tudatos, magabiztos, a zene örömét és diadalát sugárzó kifejező erő hatja át, mely nemesen egyszerű eleganciával szorongásmentes könnyedséggel párosult a technikailag legnehezebb részekben is. Felfrissült, újjászületett a hallgató a szép muzsikától, valamennyien gazdagabbak lettünk a maradandó zenei élménnyel. A megérdemelt tapsot két ráadás-számmal köszönte meg a művész. Egyed Ferenc Onedin „civilben” Heteken ke-resztül követhetik szárazon és vízen Onedin kapitány kalandjait a tévénézők. A tapasztalt „tengeri medve” egyaránt állta a viharokat — kinn az óceán hullámain, s odahaza, érzelmi életében. Ennyi epizód után, — még ha nem is a teljes, hetyen epizódból álló filmet láthattunk, a közönség alaposan megismerhette nemcsak a kapitányt, hanem életrekeltőjét, Peter Gilmore-t is, aki nemrég egy külföldi lapnak nyilatkozott pályafutásáról, s kiderült, hogy a látszat csal, — bizony még sok mindent nem tudunk róla. Peter Gilmore ugyanis nemcsak a tengerészkarrierre, de mégcsak a színészi pályára sem gondolt soha. Egyik nagyapja halászattal kereste kenyerét, de az unoka a film forgatásának megkezdéséig tulajdonképpen soha sem szállt tengerre, mégcsak az oly népszerű vitorlássportnak sem hódolt... Katonai szolgálatának teljesítése után kezdett megélhetés után nézni. Kémikus vagy éppen mezőgazdász szeretett volna lenni, de sajnos, az életben nem mindig azt csinálhatja az ember, amit szeretne, bele kellett nyugodnia, hogy egyetemi tanulmányok nélkül — álma sohasem teljesedhet, erre pedig nem volt pénze, így kötött aztán ki a színészetnél, ugyanis Angliában ehhez nem szükséges semmiféle diploma, bárki felcsaphat színésznek. Az ötvenöt londoni, a háromszáz repertoárszínház és a kétszáz amatőr társulat között rendszerint akad egy, ahol ilyen-olyan szerepre keresnek jelentkezőket. Természetesen, mint pályakezdő, ő is főleg a zenés színpadokon próbálta ki tehetségét, énekelt, táncolt, míg aztán megérkezett címére a meghívás az első prózai együttesből, kis epizódszerepre. Üjabb és újabb színházak következtek Peter Gilmore életében, olyannyira, hogy olyan esztendő is volt, amikor csaknem félszáz darabban kellett játszania. Nagyon rövid idő alatt — hatalmas tapasztalatot szerzett, de másokkal ellentétben, Gilmore azt tartja, hogy nem a gyakorlat, a túl nagy gyakorlat teszi a mestert. Amikor szerződése lejárt, más színházak címére írt, új ajánlatra várva. Aztán minden elölről kezdődött. De hamarosan arra a felfedezésre jutott, hogy ez kevés a dicsőséghez. Így próbálkozott meg a filmmel, a rádióval, a tévével... Húsz év telt el megfeszített munkával, hogy aztán a hetvenes évek elején bekopogtasson a siker, Onedin kapitány szerepében. Minden egyes epizód felvétele tíz napot vett igénybe, ezt két napnyi utószinkron követte. A közreműködő művészek a hajó személyzetével együtt keltek útra, a matrózok mutatták meg nekik, mikor mit kell csinálniuk. Így aztán az egész együttest beavatták a szakma titkaiba. Ezzel vált átélhetővé, érthetővé Gilmore és kollégái számára egy addig alig-alig ismert világ, így született meg a BBC produkciójának talán egyik legfőbb erőssége, a kitűnő színészi játék. A főhősről ' — Gilmore elmondta, hogy kezdetben alig hasonlított hozzá, csak akkor szólhatott bele kollégáival a mese irányításába, az epizódok megírásába, amikor a forgatókönyvírók kezdtek kifáradni, egyre kevesebb ötletük volt és kénytelenek voltak „ráfanyalodni” a színészek véleményére, javaslataira. így történhetett meg, hogy Onedin és társai egyszerre mind jobban kezdtek megszemélyesítőikhez „hasonlítani”.-— „Nem hinném, hogy a színészet intellektuális foglalkozás — vallja Gilmore. Kegyetlen munka, amihez sok erőfeszítésre, koncentrálásra és sok gyakorlatra van szükség. Számomra mindig vonzó volt a szerepek megkövetelte fizikai követelmény, főleg Onedin megformálásakor.” Arra a kérdésre, miért közkedveltek az angol tévésorozatok — a népszerű színész azt válaszolta, hogy hazájában a filmipar a második világháború után szinte teljesen megszűnt a beözönlő nagyszámú amerikai film konkurenciája következtében. Csak a nagy hagyományokkal rendelkező tévé biztosított lehetőséget a valóban művészi igényű munkára. Akárhogyis nézzük — ez a művész véleménye — a televízió kevesebbet hazudik, mint a mozi. Persze ez nem azt jelenti, hogy a háború utáni időszakban nem született néhány olyan méltán klasszikus erejű filmalkotás, mint a III. Richard, az V. Henrik vagy az Egy ember az örökkévalóságnak . . . Lényegében most ezt a tradíciót folytatja Keith Michel VIII. Henrik című hatrészes történelmi sorozata is. Terveiről szólva, Gilmore elmesélte, hogy a legújabb, a gyerekek számára készülő kalózfilmben ismét tengerre száll, és szerepet kapott — a változatosság kedvéért — a Titanic katasztrófájáról forgatott szuperprodukcióban is. Nemlaha György