Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 30. Somlyó Zoltán: Májusi kalapács A vörös május rőtszínű sugara benyilalt minden ajtón s ablakon, S elér a fénye elvtárs, a szívedbe, ha bárhol is lakói. Légy bányász, ki a föld méhibe turkál, vagy, miként Jézus vala egykor, ács: nem hallod-e, hogy dalol a sarokban a kalapács?! Nincs hátra út, csak egyenest előre! A föld kiadta legszebb májusát! A hant körül a megfogant vetésen bömböl a kórus át. Nincs rés közöttünk, eggyé lett a lelkünk, nem különít el rang, e tömlöcrács... Halljátok-e, hogy dalol a sarokban a kalapács?! A nagy folyók a szennyüket kihányják, a föld is így tett, szennyes volt nagyon. Ma tisztaságban áll minden virága e májusi napon. A munkás tette ezt kérges kezével, egy mozdulata: világroppanás... Hallgassátok, hogy dalol a sarokban a kalapács!... (1919.) őrön te Imre egy áprilisi délelőtt ismerte meg a halálfélelmet és önmagát. A nap kíméletlenül indult, mint mindig. Négy órakor, amikor még alig derengett, az anyja betaszította a sufni nyikorgó ajtaját, nem lépett be, csak karját dugta be a résen, felkattintotta az ajtó melletti villanykapcsolót, s hangosan, szemrehányóan beszólt: — Jó reggelt! A fiú megmozdult, s védekezésül villámgyorsan fejére húzta a takarót. De már ébren volt, s tudta, hogy csak percei vannak. Az anyja rögtön újra bekiált neki, aztán lelket ver az urába, aki véletlenül éppen másnapos, kitárja az ablakokat, tüzet gyújt, vizet húz, reggelit készít — egyáltalán, beindítja azt a gépezetet, ami az életük s körülöttük minden parasztcsaládnak az élete. Imre az alacsony ágy szélén ülve cigarettát sodor, rágyújt, s higanynehéz mozdulatokkal felöltözik. így is elkészül pillanatok alatt. Egy ócska cejgnadrág, kapca, bakancs s az egyhetes, gyűrött pargeting fölé barna bársonykabát. Kimegy a kúthoz, s a tűzrendészeti cementkorsó vizében megmártja kezét, arcát, s kész a napi robotra. Első az istálló. Két tehén, négy borjú, egy öreg ló — a másikat besorozták — s mindegyik minden reggel háromszor enni és egyszer inni akar. Mire felhúz a kútból harminc vödör vizet, rövid alvásban megdermedt izmai fellazulnak, visszatalálnak a helyükre — már hét óra, s Imre frissnek és erősnek érzi magát: túl van a nap nehezén. Hét óra körül — egy kicsit mindig kéistőbb. mint ahogy várják, mindig a reggeli végén — befut a nővére a két gyerekkel. Zolika négyéves, Ági másfél, az anyjuk huszonöt, s az apjuk két éve a fronton. A segélyből, amit Julika kap, a tejet sem tudná megvenni a gyerekeinek. Hazajár az anyjához dolgozni, akár egy napszámos. Kosztot kap hármuk részére, s majd télire gabonát, s talán egy malacot. A bér nincsen kialkudva. Julika restell erről beszélni — Böröntééknéi a családtag pedig ingyen munkaerő. Éppen csak nem éreztetik, hogy ők tesznek neki szívességet. Pedig moccanni sem tudnának a munkája nélkül — az idősebbik fiú, Marci, tőlük is a fronton van. Amíg Julika megeteti gyerekeit, s maga is bekap valamit, Imre az apja segítségével előkészíti a szekeret a mai krumplivetésre. Aznap a vasútállomástól nem messze, a Királyszékben dolgoztak. Felhőtlen volt az égbolt, s egyre, melegebben sütött a nap. Szép időnk lesz — gondolta Imre elégedetten, mert ha már elkezdett dolgozni, szerette a munkát tenni is, befejezni is. Szép időnk lesz — gondolta, s hirtelen furcsa, alattomos zümmögésre figyelt fel. Mi ez? Méhzúgás...? Darázsdöngés? Traktor a Lippaymajorban...? Ekkor a fenti géprengetegből valami meredeken zuhanni kezdett lefelé. Eleinte csak fénylő csíknak látszott, aztán felvette egy villámgyors, kéttörzsű vadászgép alakját. Dübörgése előtte járt, s a környező dombok félelmetesen felerősítették. Imre egy pillanatig azt hitte, találatot kapott, s zuhan a gép, de az, a fák koronájánál alig magasabban vízszintesre rándult, s vonítva rávetette magát a mező közepén ácsorgó alakra. A fiút földre vágta az életösztön, arcát a puha, lanOelgóczi Erzsébet: Valami megváltozott Ez a tompa, lüktető s lassan, alig érzékelhetően erősödő zúgás semmilyen ismert hangra nem emlékeztette. Egyáltalán, honnan ered? A föld alól? Az égből? A messzeségből? Egyszerre minden irányból. Megállította a lovat a tábla közepén, s tanácstalanul körülnézett. Nem látott semmit, csak azt. hogy a mezőn mindenki abbahagyja a hajladozást, s éppolyan tanácstalanul bámészkodik, mint ő. Julika is felállt a fasorban, s. riadtan kijjebb lépett. Bent a faluban félreverték a harangot. A kongatás, amelytől minden parasztban évszázadok óta megdermed a vér, mert tűzvészt vagy árvizet jelez, csak pillanatokig hallatszott, elnyomta a dübörgéssé erősödő zúgás. Már semmi nem volt a mindenségijén, csak ez a hang, remegett tőle a levegő, a fák, a föld, s a civilizáció vékony máza alatt nyüszíteni kezdett az ősember, aki először pillantott meg egy erdőtüzet. Fönt az égen, valószerűtlen magasságban ezüstösen fénylő keresztek roppant tömege úszott ráérősen északkelet felé. Bombázógépek! — ismerte fel Imre, annyit hallott már róluk a leventében. önkéntelenül belefeledkezett az ismeretlen és veszélytelenül gyönyörű látványba. Győr környékén felugatták a Boforzok, pamacsaik azonban szánalmasan alacsonyan pöttyözték tele az eget. Ha Győrt bombázzák — villant át Imre fején — bár a város légvonalban öt-hat kilométer, itt a Királyszékben, a mező közepén akkor sincs veszély. gyos barázdába fúrta, s a géppuskaropogás úgy hangzott fülében, mint amikor diónagyságú jégeső veri a palatetőt. Egy másodpercig ha tartott a támadás, tulajdonképpen megrémülni sem volt ideje, meghallotta, hogy a gép búgása távolodik, felemelte fejét a barázdából. A gép távolodott, már a dombok fölött járt. Hirtelen függőlegesre vágta szárnyait, leírt egy éles kanyart, s mint egy megszállott, eszeveszett őskori szörny, újra a fiú fölé vetette magát. Imre szeretett volna a földbe bújni, de a föld kemény volt, csak arcát, szemét, fülét tudta beletemetni. Volt valami iszonyúan igazságtalan abban, ami történik vele. Ez a tökéletes szörny, amit nem tudom, hány millió dollárért építettek, ide repül nem tudom, hány ezer kilométerről, csak azért, hogy engem megöljön. Megéri neki? ... A gönc, ami rajtam van, nem ér tíz pengőt. A bakancsot három évig viselte a Marci, aztán megfejeltettük, s az ősz óta én viselem. Áz jngem kimustrált kincstári holmi, egygéhás őrmester sózta rá anyámra, az őrmester pedig bizonyára lopta. A cejgnadrágom vékony, mint a szita, arra se lenne jó, hogy ocsút rostáljanak benne. A bársonykabátom előkelő darab, a Rongyosközben vette anyám, azelőtt egy gazdászgyakornok parádézhatott benne, amikor a disznóólakat ment ellenőrizni... Megéri ennek a csodálatos gépnek, amin feltalálók, mérnökök, technikusok és szerelők hadserege dolgozott? Megéri neki...? Vagy az életem? Ki vagyok én? Mi az én életem? Tizennyolc éves vagyok, reggel négykor kelek, és este kilencig robotolok, mint egy gyapotszedő rabszolga. Hogy az én hátamon meg lábszáramon nem csattog az ostor? De csattog! Csak ez a korbács nem szíjból van. Ügy hívják: szükség. A bordáim kiállnak, mint egy gebének, és horpaszom van, mint a farkasnak. Esténként úgy zuhanok az ágyba, mint egy cementzsák, és éjjel nem tudok aludni, mert szép lányok hajolnak fölérh a sötétből. olyanok, akik hétköznap sem járnak mezítláb, és akiknek a hajából vasárnap délutánra sem lóg ki a szombat este becsavart hullám. És vasárnap délután kapok az anyámtól egy pengőt, hogy elmehessek a Hangyába táncolni, s a kocsma porában olyan lányokkal táncolok, akiknek a hajából már kilógott a hullám ... Ez az élet kell nekik? Megéri nekik? Hát öljenek meg! Gyűlölöm az életemet! — s a gyűlölet forró gomolyaggá állt össze a fiú mellében, felbukott a torkán, s elveszetten zokogni kezdett. Arra tért magához, hogy durván belemarkolnak a hajába, feltépik fejét a földről, s egy távoli hang sikolt ja: Imre! Imre! Élsz? Felnézett. Julika térdelt mellette a barázdában, kerek, szép arca halálsápadt, álla vonaglik, s szeméből ömlenek a könnyek. Egyébként csend volt. Csend. Imre bizonytalanul felült a barázdában, alig volt ura a testének, keze, lába remegett. Szeméből, füléből kicsit kirázta a homokot, sértetlenül boldogtalanul bámulta a nővérét, a világot, az életet. Az öreg. fáradt ló mozdulatlanul, egykedvűen ücsörgött a barázdában, egy lépést sem mozdult, mióta Imre megállította. Mikor is? Mennyi idő telhetett el azóta? Egy óra? Egy korszak? uli'ka halkan, csillapodva zokogott. Istenem, istenem. Pöttyös köténye sarkával törülgette ázott arcát. Mert nekünk csak vasárnapra van zsebkendőnk. Meg temetésre — bukott fel Imrében, mint egy hányinger, és tudta, hogy soha többé nem fogja olyan szemmel nézni a világot, mint eddig. Valami mindörökre megváltozott. Vlagyimir Nagy ej In: Kivételesen...------------ gazgatónak neveztek ki a I különlegesein tehetséges lunátikus gyerekek speciális kísérleti iskolájába. — Szükségük van az ifjú káderekre, akik nem félnek a veszélytől — közölte velem a művelődési osztály vezetője —, ezért az ön iskolája részéne a legképzettebb pedagógusokat és a legjobb épületeket jelöltük ki. Magától értetődik, hogy ebbe az iskolába rengeteg jelentkező lesz. A maga dolga, igazgató elvtárs, hogy kiválogassa a megfelelő gyerekeket. Személyesen felel érte, hogy csakis holdkóros tanulók nyerjenek felvételt! Már az iskolába menet történt velem valami, aminek először semmi jelentőséget nem tulajdonítottam. Egy jól táplált férfi állított meg, hóna alatt óriási fekete aktatáska. Fürkészően pillantott rám, és megkérdezte: — Ugyebár, ön szerint is jobb az örmény konyak, mint a moldvai? — Szerintem mindegy — válaszoltam gépiesen. — Remek, remek — rikoltotta örömmel az ismeretlen, és már futtában kiáltotta vissza: — Akkor talán megfelel az „Ararát”? Az iskola tényleg csodálatos volt: világos, tágas termek, remekül felszerelt szertárak, laboratóriumok, kert, úszómedence... A legrózsásabb hangulatban nyitottam be új irodámba. Az aktatáskás kövér idegen már bent ült. — „Ararát” nem volt — közölte bűntudatos mosollyal —, kénytelen voltam moldvait venni. Csak azt ne higgye, drága elvtársam, hogy fösvény vagyok! Még válaszolni sem tudtam, már ott sorakozott előttem az asztalon egy tucat aranyosan csillogó palack. — Ez mi? — csodálkoztam. — Vegye fel Katyusát! A kislány már nyolc éves, nem tud úszni, a maguk medencéjében megtanulna. — Először is vigye innen a konyakját. Másodszor: holdkóros-e a kislány? Szokott-e éjjelente tetőkön, párkányokon mászkálni? — Tetőkön? — rémült meg a férfi. — Egyetlen gyermekemet, édes véremet, hogy engedném már tetőkön mászkálni? — Akkor, sajnos, lehetetlen. 1 — Hogyhogy lehetetlen? — visított fel az ismeretlen. — Akkor miért küldött el konyakért? Én tehetek róla, hogy nem volt „Ararát”? Ha kell, a minisztériumba is elmegyek, de nem hagyom, hogy a lányom sorsa derékba törjön a maga gasztronómiai igényei miatt. Kínos helyzet! — gondoltam verejtékezve. — Még csak most neveztek ki igazgatónak, az irodámban máris botrány, az asztalon meg egész üteg palack! — Rendben van — csüggedtem el. — Felveszem a lányát, de egy feltétellel: azonnal vigye innen a konyakját. Alig csukódott be az ajtó a fekete aktatáska mögött, mikor ismét megjelent valaki, egy szalmakalapos, dagadt alak. ‘— No, ki van itt? — kiáltotta vígan már az ajtóból, és levette szalmakalapját. Kopasz feje rózsaszín volt, és nedvesen csillogott, mint a kutya nyelve. — Megismersz? Nem, nem ismertem meg. A dagadt megkerülte az asztalt, felém hajolt, és nyálas puszit nyomott az arcomra. — Most már megismersz? Még mindig nem? Lenkára se emlékszel? Pedig hányszor volt úgy, hogy te az egyik copfját rángattad, én meg a másikat! Akárhogy erőltettem az eszemet, nem emlékeztem se a copfra, se Lenkára, még kevésbé erre a dagadtra. — Ajaj — kesergett —, hogy megváltoztunk! No mindegy. Hogy rövid legyek: Lenka végül mégis feleségül jött hozzám. Van egy fiunk, Petyka. Nyolcéves már a kis bikfic.No, ideveszed-e pedagógiai szárnyaid alá? — Szokott a tetőkön mászkálni? — érdeklődtem óvatosan. — Szokott a gazfickó. El is vertem szíjjal, úgy nézem, megjött az esze. Most meg a foci érdekli. — Bocsáss meg, de semmit se tehetek. Az iskolába csak holdkórosokat lehet felvenni. — Hagyd a fenébe ezt a bürokráciát! — sértődött meg a dagadt. — Elvégre a barátod kér... ! Különben ... mindent értek! Most akarsz boszszút állni, hogy Lenka nem téged választott, hanem engem! Ügy látszik, nem hűlt ki a régi szerelem, még mindig őt szereted ... Nem tudom mit szólna a feleséged, ha most odatelefonálnék ... Elképzeltem, mit szólna a feleségem. Ezek után bizonyára megértik, hogy Petykát is fel kellett vennem. — No azért! — mondta nagylelkűen a dagadt, és búcsúzóul ismét cuppanósan megcsókolt. Alig szuszogtam ki magam, mikor felhívott a feleségem: — Édesem, emlékszel Darjá Gyeniszovnára? Tudod, az a kis csinos a divatszalonból. Rettentően könyörgött, hogy kérjelek meg téged, hogy a gyerekeit... — Holdkórosak? — kérdeztem rosszat sejtve. — Ugyan már, mit képzelsz? Egyszerűen irtó kedves gyerekek. Szenya, Venya, Lonya. Hármas ikrek. — Hármas ikrek — nyöszörögtem. — Nem, nem drágám, ez lehetetlen. — Drá-gám! — feleségem hangjában már távoli vihar előszele rezgeti. — Ha csak egy icipicit is szeretsz... Mit tehettem? Igen, igen felvettem mind a hármat. Szenyát is. Venyátés Lonyát is. Azután telefonált még valaki, aki Mefogyij Mefogyijevics néven mutatkozott be. Röviden és szigorúan közölte, hogy illetékes helyen már megtárgyalták és eldöntötték, hogy kivételesen fel kell venni a holdkórosok iskolájába Bagrov unokáját. — Kinek az unokáját? — A veterán unokáját. Teljes kétségbeesésemben ismét a művelődési osztály vezetőjéhez mentem. — A maga helyében én nem húznék ujjat Mefogyij Mefogyijeviccsel — tanácsolta kitérően, és alattomosan félrenézett. — Természetesen általában legyen könyörtelenül következetes, ne kivételezzen és ne vegyen figyelembe semmiféle utasítást, még az enyémet se. Ezért ez nem is utasítás, hanem teljesen személyes kérés: vegye fel az unokaöcsémet, Vaszenkát. Igaz, hogy nem holdkóros, de rendkívül tehetséges. No, kivételesen! éső éjjel, amikor már az utolsó üres hely is betelt, és az égre felkúszott a zsíros sárga hold, sokáig mászkáltam az iskola kongó tetején. Vigye el az ördög, legalább egy holdkóros legyen a lunátikusok speciális iskolájában. Még ha kivételesen is! Hering Margit fordítása CZINDER ANTAL RAJZA
