Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-28 / 98. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 28. tudomány í#t1CHíMBíi Jót jobbra, háromszázmillióért ■ Forgó-féle találmány és a továbbfejlesztés Ha egy gyár tíz évnél is régebben gyárt valamit, amit jó áron meg is vesznek tőle, minőségére sem túl sokat panaszkodnak — elégedett lehet, nyugodtan dolgozhat. Hiszen — elvileg — senki sem követelheti tőle, hogy gyakorlatilag azonos termék gyártásába újabb 320 millió forintot fektessen bele, és a mai, meglehetősen kusza beruházási helyzetben egy feszített ütemű gyárépítés kockázatát vállalja. Mi oka van mégis erre, és hogyan csinálja — ezt firtattuk a Hűtőgépgyár vadonatúj hőcserélő üzemében. A gyártmány, az apróbordás hőcserélő lassan már a nagy hagyományok közé sorolható. Eredetileg Heller László világhírű szabadalmához, a hőerőművek légkondenzációs berendezéseihez volt szükség egy kicsi méretű, de igen nagy hőátadási felületű hőcserélőre. A nagy hőerőműben ugyanis a fáradt gőz lehűtéséhez olyan mennyiségű vizet kellett elpárologtatni a lévegőbe, amely egy kisebb folyócska vízhozamával egyenlő. Ha az erőmű közelében pedig történetesen nincs egy kisebb folyócska, vagy annak elpárolgása repülőterek, autópályák forgalmát is megbéníthatja «— amint az a Ruhrvidéken meg is történt, — valami más megoldást kell alkalmazni. Miután pedig a vízen kívül más, mindenhol rendelkező hűtőközeg csupán a levegő: a levegővel kell az erőművi fáradt gőzt visszahűteni. Ehhez „mindössze” kétdolog kell: igen jó hőátadású hőcserélő, na meg egy futballpályányi alapterületű, 120 méter magas '„kémény”, amely ezen a hőcserélőn „átszívja” a hűtőlevegőt. A „kémény”, azaz a hűtőtorony megalkotása könnyebb volt, svéd szabadalom alapján betonból, csúszózsaluzással 15 centiméteres (!) falvastagsággal, rutinszerűen készül. De nem is a gigantikus építmények megjövendöléséhez kellett igazi bátorság, hanem ahhoz az évtizedes, aprólékos fejlesztő munkához, amellyel az apróbordás hőcserélőt az Energiagazdálkodási Intézetben megalkották — Forgó Tart a próbaüzem az elemszerelő gépsoron oldás az autók hűtőihez hasonlatos. Több párhuzamos csőre kifúrt és perforált alumínium lemezeket húznak, amelyek között alumínium gyűrűk tartanak állandó távolságot. összerakás után a csöveket nagyobb átmérőjű golyókkal kissé kitágítják, így a lemezek és gyűrűk ráfeszülve merev testté alakulnak. Mindez szinte pofonegyszerű, de a méret teszi naggyá. Mert aki csak egyszer is állt a visontai erőmű karcsú hűtőtornyának belsejében, lenge szélként érezve az 50—60 fokos levegő áramlását, és látva a torony belsejében (!) lassan köröző gólyákat — bizonyosan nehezen felejti e lenyűgöző látványt. Nos, ez a vége a jászberényiek munkájának. De addig bizony nem ilyen szép az út. A távtartó gyűrűket például kézzel kellett felfűzni — és ezt csak egészen fiatal lányok-fiúk végezhették, olyan vékony ujjak kelettek hozzá. A borotvaéles lemezekkel balesetveszélyes volt dolgozni. De elsősorban a piac igényei miatt kellett újra átgondolni zése is. Ezalatt a hűtőgépgyáriak sem tétlenkedtek: a több mint háromszázmilliós beruházás lebonyolítása és üzembeállítása sok feszült pillanatot hozott. Hiszen egy olyan gyárat, ahová _NSZK- beli és amerikai cégek szállítanak gépeket, és a magyar berendezések egy részét meg is kellett, terveztetni, le is kellett gyártatni — nem tréfadolog ilyen rövid idő alatt „összehozni”. De az Általános Géptervező Intézet és a Láng Gépgyár (amely a Bosch üzem hirtelen megvalósításában is bizonyított már,) állta a versenyt a legfejlettebb tőkés országok szállítóival is. Est most már a próbaüzemet láthattuk a Hűtőgépgyár nemsokára felavatandó új gyárában. A különbség a régi és az új között? Az új hőcserélőben elhagyták a távtartó gyűrűket, a lemezekből hajlítva ki ezeket az elemeket. Ezzel — és a képünkön is látható mozgóasztalos hűtőegységszerelő gépsorral — szinte nullára csökkent az elemgyártás kézimunka — igénye. Ezeket a szakmunkásokat most a ventillátorok, zsaluzatok, állványok összeállításánál foglalkoztatják. A többit mondják el a rideg számok: amíg a régi üzemben egy műszakban 210 munkás kellett 2 elem elkészítéséhez, addig most 70 ember 4 elemet állít össze ugyanennyi idő alatt. A 8 000 négyzetméteres új csarnok lehetővé teszi, hogy ez a termék a Hűtőgépgyár össztermeléséből az eddigi 5 helyett 16 százalékkal részesedjék majd. És hogy mi „kényszerítette” a Hűtőgépgyárat erre a háromszázmilliós lépésre? Csupán annak felismerése, hogy a Szovjetunió Razdani erőművének hűtőtornyai, az orenburgi gázvezeték kompresszorállomásainak olajhűtői nem a célt, csak a célhoz vezető állomást jelentették. Hiszen a fejlődő országok, amelyek ráadásul egyre inkább fizetni is tudnak, saját nemzeti iparunk kiépítéséhez legelőször erőműveket kénytelenek építeni. És akár atomerőművek, akár olaj vagy gáztüzelésű erőművek adnak Az új gázhűtőre sorozatban szerelik a ventillátorokat László irányításával. Ezután már „csak” a termék gyárthatóságot kellett biztosítani, — no meg a piacot. Ezeknek kockázatát a Hűtőgépgyár vállalta, és első szállításai — Gagarin Hőerőműben, és a Német Szövetségi Köztársaságban ma is eredményesen működnek. Maga a hőcserélő egyszerűnek látszik: az eredeti mege kétségkívül eredményes termék további sorsát. Az „átgondolás” ismét a találmány „szüleinél”, az EGI-ben ment végbe. Célul egy könnyebben gyártható, lényegesen kevesebb kézi munkát igénylő hőcserélő tervezését tűzte ki, de menet közben „felrakodott” erre a gyártóeszközök megtervezése, beszerzése a termék ellenőráramot az arab országoknak, á vízhiány mindenütt állandó tényező. És, ha ezt látjuk, talán nem is sokáig lesz első fecske az Iránnal már megkötött szállítási szerződés, amelynek eredményeként 1980 közepén magyar hőcserélők jelennek meg egy iráni erőműben. Egyenlőre: egy iráni erőműben. Kőhidi Imre Szövetség a faggyal A nagy betongátakat különálló blokkokból építik fel. Közöttük az építkezés idején réseket hagynak. Amikor a gát eléri a teljes magasságot, a vízgyűjtőt még nem lehet megtölteni, először el kell tüntetni a blokkok közötti réseket, vízhatlanná és hézagmentessé kell tenni a gátat. E célból rendszerint cementoldatot nyomnak a résekbe. Ez a munka bonyolult és sokáig tart. Hogy a „varrat” vízhatlan legyen, szigorúan meghatározott összetételű cementoldatot kell használni, olyant, hogy a beton térfogata a megszilárdulás után ne csökkenjen. Mindez különösen bonyolulttá válik, ha a tömítést télen kell végezni. Szovjet kutatók felfigyeltek arra az érdekes törvényszerűségre, hogy a kifagyasztott nedves beton térfogata megnő. Valósággal „megduzzad”, és azután úgy is marad. Ez az átalakulás mínusz 5 C foknál megy végbe ,és csak olyan betonnál, amelynek víztartalma 6 százaléknál nagyobb. A betonkeverék pórusaiban megfagyó vízrészecskék kitágulnak és eltávolítják egytnástól a betonszemcséket. A hidrotechnikusok elhatározták, hogy hasznosítják ezt a jelenséget. Ha télen a gátblokkok közötti réseket nedves betonnal töltik ki, akkor az kitágulva megbízhatóan fog tömíteni. A közönséges cementálást így az építmény kifagyasztása váltja fel. A fagy a beton ellenségéből annak segítőtársává válik. De mi történik a gáttal, ha -a fagyasztott beton megolvad? A kísérletek szerint tartósabb lesz, ugyanis olvadáskor bekövetkezik a beton „öngyógyítása”. Ennek lényege az, hogy még a leggondosabb összekeverésnél sem lép reakcióba a víz minden egyes betonrészecskével. A fagyasztásnál a betonban mikrohasadékok keletkeznek. Ezek nem befolyásolják az építmény szilárdságát, de új, „friss” betonszemcséket hoznak napvilágra. Olvadáskor a hasadékokat megtöltik az utóreakció termékei, így a duzzasztott beton szilárdsága növekszik. A KGST keretében a csehszlovák Skoda Művek pilzeni gyárában is készülnek az atomerőmű' vekhez alkatrészek Termikus reaktorok A hagyományos hőerőművek kazánjaiban szenet, fűtőolajat vagy földgázt tüzelnek el, s ennek hőjével termelnek gőzt a turbogenerátorok részére. Az atomerőművekben szintén gőzt termelnek, ám itt a reaktorban végbemenő maghasadáskor a felszabaduló energia hasznositásával. A kétféle erőmű között a legfőbb különbség tehát tüzelőanyagaikban (szén, szénhidrogén, illetve hasadóanyag) és az ezek elégetésére szolgáló berendezésekben rejlik. Néhány anyag atommagja, ha nagy sebességű részecskékkel - például neutronokkal — bombázzák, két csaknem azonos tömegű részre hasad szét. A folyamat során óriási energia szabadul fel, s minden atommag hasadásából két-három neutron is keletkezik. Ezek újabb magokat hasítanak szét. Végül is egy lavinaszerű, önfenntartó hasadási folyamat - láncreakció — alakul ki. A valóságban azonban ez nem ilyen egyszerű: a láncreakció létrejöttéhez számos feltételnek kell teljesülnie. A hasadás bekövetkezésének valószínűsége nagymértékben függ a neutron energiájától: a lassú neutronok általában eredményesebben hasítják az atomot, mint a gyors neutronok. A neutronokat ezért lassítani kell, olyan anyaggal ütköztetni, amely viszonylag kevés neutront nyel el. Lassító anyagként a vizet és a grafitot használják. A lassított neutronokkal működő reaktorokat termikus reaktornak nevezik. A ma üzemben lévő és épülő atomerőmüvek nagy része könnyűvizes reaktorokkal működik. E típusok elterjedését az segítette, hogy legkisebb a beruházási költségük, az ilyen reaktorokkal működő atomerőmű jól szabályozható és végül: ezeknél lehet a legegyszerűbben elkerülni, hogy veszélyt jelentő mennyiségű radioaktív anyag kerüljön a szabadba. Ezek a típusok ma a legkiforrottabbak, hiszen ilyenek működnek a legnagyobb számban. A Paksi Atomerőmű reaktorai is ilyenek lesznek. Plazmasugaras forgácsolás Angol gyártmányú plazmasugaras forgácsoló berendezés, amely bármely hagyományos esztergapadra felszerelhető Tapasztalatból tudhatjuk, hogy a fémeket melegítéssel lágyítani lehet. Már régóta kísérleteznek vele, hogy ezt a tulajdonságot hasznosítani lehessen a nehezen megmunkálható fémek forgácsolásában. Kiderült, hogy a technika egyik új vívmánya, a plazmasugár — megfelelő szabályozással — kitűnően alkalmas a helyileg koncentrált hőfejlesztésre, és meg lehet találni alkalmazásának iparszerű kereteit is. A plazmasugaras forgácsolási móddal bizonyos anyagok esetében a megmunkálás sebessége akár az eredetinek hússzorosára is. növelhető, és ami talán még ennél is fontosabb, az eddig forgácsolhatatlan alkatrészek többségét is ki lehet alakítani segítségével. A plazmasugaras forgácsolás „lelke” a késsel közös síkban elhelyezett plazmapisztoly, amelynek 15—20 ezer C fok hőmérsékletű argongázas plazmasugara csak a szerszám előtt és a fogásmélységig hevíti fel 800—900 C fokra az anyagot, mégpedig úgy, hogy a hőmennyiség nagy része azután a forgácscsal el is távozik. A plazmasugárral meglágyított anyag nyíró ellenállása jelentősen csökken, ez teszi lehetővé a gyorsabb és nagyobb mértékű forgácselválasztást. A gondos beállítással elérhető, hogy maga a megmunkált felület nem lesz melegebb 100—150 C foknál. A plazmapisztoly a szerszámgépen a szánra erősítve foglal helyet és együtt halad az esztergakéssel. A pisztolyba jól szigetelt vezeték szállítja az energiát, a hűtővizet és az argongázt. Természetesen ahhoz, hogy ezt a technológiát sikerrel alkalmazni lehessen, pontosan tudni kell a különböző anyagok viselkedésére vonatkozó adatokat, pontosan szabályozni kell a plazmasugár és a szerszám egymáshoz való viszonyát, a megmunkálás sebességét és még több más faktort,
