Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-22 / 93. szám

1979. április 22.

I

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

„Angola művészeié” címmel nyílt kiállítás a Néprajzi Múzeumban. „Asszony mániákéval” Augusto Ferrari festménye

Tasnádi Varga Éva:

Kaland

A fák az égig nyúltak, a járda ezüst kő volt, táncoló rőt zsinóron lángolt, repült az újhold.

A házak hóban álltak, fekete varjak szállták, s én tovább mentem, újra, neki az éjszakának.

Itt-ott egy szelíd kémény füstölt kéken pörögve, a Galga jég-ruháján tündérek hulló könnye.

A gyermekkori erdőn ezer csengő csilingelt,

— jaj — esendő az ember, hogy elfelejtett mindent! Fekete varjak szállták a régi szánkóútra, és tovább bandukoltam, és fájt a szívem újra.

Nem volt a régi ház sem, nem volt a kút, a hársfa, olajfa ága sem hajlott ifjú anyám hajára.

Fiatal, édes arca most világít az éjben. kontyának arany szála átfonódott a réten.

Fekete varjak szálltak, és árnyék-szánkók jöttek, és rossz, felnőtt szivemnek bólogatva köszöntek.

Fenyvesi Félix Lajos:

Levél a kórházba

Mi volt az első gondolatod ahogy először felsírt az újszülött?

Hogyan bírtál életben maradni annyi csodás öröm és boldogság között?

Dúdolva ringattad-e tovább, mikor az álom téged is pólyába kötözött?

Várunk titeket, mint a tavaszt várja a csüggedő ember szüntelen.

Virággal ékes a tiszta nagyszoba, a bölcsőt rigótollal bélelem.

Tegnap óta a Hold csak ágyunkra süt hogy fekhelyed meleg legyen.

Rózsa Endre:

Tavaszi szél

az ágon fecskék rügyei kibomlanak surrogva szállva

ennek a fának ma

a röptűkkel kicsattant szélrózsa lesz a virága kedvesem arcát is — szellő a pitypang-bóbitát ■— mosolygás bolyhái röpítik teremni négy égtáj iránt tekinteted déli lankáin tüdökölve nyüzsög a fű s a fákból a harkály minden furakvó férget kiránt

gy szép napon eljött hozzám egy Ascension nevű indián, és megkérdezte, nem kaphatna-e egyet a kis kölyökkutyáim közül, öt volt belőlük, és örültem volna, ha háromtól megszabadulok.

— Persze hogy kaphat egyet — mondtam. — Melyiket szeretné?

A kiskutyák éppen ott játszottak előttünk az anyjukkal a homokban.

— No le hace, nekem egészen mindegy — mondta Ascension. — Adja azt, senor, amelyiket akarja.

Nyakon csíptem az egyik kis porontyot, és odanyújtottam Ascensiónnak. Ö mindjárt barátkozva simogatni kezdte. Nem volt szándékomban sokat kérni a kutyáért. Az ajándékozással azonban nagyon óvatosnak kell lenni. Ezt mindig félreértik. Ha ajándékba adnám neki a kutyát, akkor félóra múlva a falu apraja-nagyja odajönne hozzám, hogy kutyát kapjon ajándékba. Azok pedig, akiknek nem jutna, hiszen csak háromtól akartam megszabadulni, megkérdeznék tőlem, miért adtam a kutyát éppen Jüannak és nem Pedrónak, miért Eliciónak és nem Atanasiónak, mi jót tett velem Elicio, hogy neki adtam a kutyát, amikor Nazario tegnap is fél sült tököt hozott nekem. És ha egyszer elkezdtem az ajándékozást a kiskutyával, akkor holnap esetleg beállít egy ember, és azt mondja, igazán adhatnék neki egy kiskecskét vagy egy kismalacot. Vannak olyan ta-' pasztalatok, amelyek megtanítják rá az embert, hogy jól megfontolja mielőtt egy ilyen ügyletet vagy üzletet lebonyolít.

— A kutya ára egy peso — mondtam Ascensiónnak.

— Túl sok az egy ilyen kis kutyáért — mondta erre az indián. — Hiszen még igazából ugatni sem tud.

— Ha magának, Perrito, túl drága, akkor vegye ezt — csíptem el egy másikat a kölykök közül —, ez csak nyolcvan centavóba kerül, négyszer húsz centavóba.

Ez a kutya éppen olyan jó volt, mint az egypesós.

— Vagy fogtam meg újra egyet — veheti akár ezt is, ez csak nyolc reálba kerül. — Nyolc reál annyi, mintegy peso.

— Csak nyolc reálba? — kérdezte Ascensión csodálkozva. — Ez aztán igazán olcsó. Hogyan adhat ilyen olcsón egy ilyen szép kutyát?

— Csak magának adom ennyiért, Ascensión, más legalább tizenkét reált fizetne érte.

Miután egy darabig gondolkodott, így szólt:

— Én mégis inkább az egvpesós kutyát veszem meg. Az nagyon drága, mucho dinero, de az a legjobb kutya, a legbátrabb. Jól fog majd ugatni, én már most látom rajta. — Felemelte a kutyát, a karjába vette, köszönt: — Adios, senor —, és indulni akart.

— Oiga, ide hallgasson. Ascensión, várjon csak, mi van a pesóval? Hiszen mondtam magának, hogy a kutya egy pesóba kerül.

Ascensión ártatlan képpel állt meg: — Egy peso? Persze, igaz is, seguro. egy peso. — Azt mondta, hogy egy peso.

— És ezt a pesót most ide is kell hogy adja, Ascensión, különben nem viheti el a kutyát.

— Micsoda maga tulajdonképpen? — kérdezte Ascensión, anélkül, hogy a kutyát letette volna. — Hát most tulajdonképpen keresztény maga vagy gonosz pogány? Ezt nem hittem volna magáról. Hiszen láthatja, mennyire szeret engem a kutya.

Ez nem egészen volt igaz. A kiskutya kapálózott, védekezett. vissza akart menni az anyjához.

— Hát nem látja, senor, hogy ez a derék kiskutya folyton az arcom felé kapkod, mert szeret engem, és nem akar elmenni tőlem?

Vissza kellett térítenem a beszélgetést a lényegre, mert felismertem azt a szándékát, hogy összezavarja a jogállást, és odáig vigye a dolgot, hogy még majd ő követeljen tőlem egy pesót, ha egyáltalán elviszi a kutyát.

— Van magánál egy peso?

— Nem. természetesen nincs nálam egy peso.

— Akkor adja vissza a kutyát, és hozzon előbb egy pesót — mondtam én, és elvettem tőle a kutygkölyköt.

A legkevésbé sem volt megsértve. Egy ideig még álldogált, nézte a játszadozó kutyákat. tett még néhány mellékes megjegyzést, aztán elballagott.

Másnap, egészen kora reggel, Ascensión ismét megjelent.

— Ki főzi meg magának a fri jólét? — kérdezte.

— Én magam főzöm.

— Ki süti a tortillát?

— Azt is magam csinálom.

A fejét csóválta. Egy neki

teljesen idegen világgal találta magát szemben. Megfoghatatlan volt számára, hogy egy férifi egyedül élhessen, hogy egy férfi maga főzze meg az ételét, maga mossa a fehérneműjét. Még a hadseregben szolgáló indián katonáknak is. ott a feleségük a közelükben, és a csapatok áthelyezésekor a feleségeket is vinni kell.

Egy darabig csak nézett rám, azután azt mondta: — Egyáltalán nincs jó színben, senor. Egy szemernyi zsír sincs magán. Olyan, mint egy sovány csirke. Nem hiszem, hogy így jó magának. Tudja. hogy nagyon könnyen megbetegedhet, tudja ezt maga?

— Megbetegedhetek? Én? Miért?

Az indián várt, és töprengeni látszott, hogy mit mondjon, és ezt a „mit"’ hogyan mondja meg.

Végre megtalálta a formát, amelyben gondolatáLki akarta fejezni: — Igenis, megbetegedhet, az a véleményem. Nagyon könnyen megbetegedhet az, aki ilyen teljesen egyedül él, mint maga. így nem lesz jó. Megmondom én. mi kell magának. Kell valaki, aki megfőzi a frijolét megsüti a tortillát. Ez kell magának, amigo.

— Egészen jól elboldogulok magam is — mondtaip.

— Dehogyis, senor. Ezt velem nem hiterti el. Felnőtt ember vagyok. Ismeri a lányomat, Felicianát?

— Nem.

— Az én Felicianám tizenhét éves, erős, egészséges lány. Ügy bizony. És nagyon csinos lány. Hetenként kétszer megfürdik a nagy dézsában. Bizony. Nagyon szép, hosszú, dús haja van. Napjában kétszer megfésüli, és nagyon sok időt tölt el vele.

— Ez a maga Felicianája? Bueno, de miért meséli ezt...

Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot:

— Az én Felicianám sokkal jobban főzi a frijolét és általában mindent, mint a feleségem. Sokkal többfélét tud főzni. Számolni meg jobban tud, mint én. És biztosan nem fogja elhinni, pedig ez a tiszta igazság, még a nevét is le tudja írni. Az ám, ennyit mindent tud Feliciana.

A kutyák a lábunk előtt játszadoztak. Ascensión lehajolt, és felemelt egyet a kicsinyek közül, azt amelyik már tegnap a kezében volt.

— Ez a kis csahos, amelyiket .egy. pesóért akar nekem eladni? — kérdezte.

— Igen, ez az. Egy peso az ára, és egyetlen centavócskával sem kevesebb. Nagyon bátor, és jól ugat.

— Ezt most már szinte én is elhiszem, jó erős szája van, és a fogai máris elég hegyesek és élesek. Azt hiszem, hamarosan meg tud harapni egy banditát. Az mondja, senor; hogy egy peso, egy peso, és egy centavócskával sem kevesebb? Az drága, nagyon drága.

— Hagyja csak itt nyugodtan a kutyát, én egyáltalán nem akarom eladni — mondtam.

— Ami a lányomat, Felicianát illeti — kezdte most újra —. ő nagyon jó szakácsnő. Akár a Krisztusra is megesküszöm. Nem kér sok bért. Hat pesót egy hónapra. Jól főz, és elvégez minden munkát. Nem is szökik meg. Persze három pesót előre kell kapnom, különben nem jön el. Egy egész csomó kiadásom van rá. Ha most ezt a három pesót kifizeti nekem, akkor ideküldörn. Ügyesen dolgozik.

— Nem — mondtam —, én nem adom oda magának a három pesót. Én egyáltalán nem ismerem Felicianát, azt sem tudom, akar-e dolgozni. De ha maga úgy gondolja, hogy jó szakácsnő, akkor egyhavi próbaidőre felveszem. De előre nem fizetek. Tíz nap múlva megkapja a két pesóját. és minden további tíz napban újra két pesót. Egyáltalán nem lesz sok munkája, én egész nap kint vagyok a földemen,

— Én ezt mind nagyon jól tudom — mondta Ascensión —, különben nem is dolgozhatna hat pesóért a lány. hanem legalább hét pesót kellene kapnia. Szóval nem akarja nekem előre ideadni a két pesót, senor?

— Nem.

— De talán egy pesót, senor. Ahora! Mire! De hát lássa már be, egy peso igazán nagyon kevés éppen csak egy kicsi kis pénzecske. Ennyit igazán előlegezhet. Feliciana ügyesen tud mosni is. Jól ért hozzá, és a zsírral is nagyon takarékosan bánik, amikor főz. Pár centavóból megfőz egy jó ebédet. Egy pesóból, no várjon csak, szóval egy pesóból megfőz húsz comidát, gondolja csak el, húsz ebédet. Tudja, hogy mit kér senora Porragas a fondájában egyetlen ebédért? Nem tudja. Én viszont egészen pontosan tudom. Jacinto elmesélte nekem; egyetlen ebédért harmincöt centavót kér. Ennyi pénzből Feliciana több mint tizenkét ebédet főz.

Amíg korábban sohasem gondoltam szakácsnőre, most, ez alatt a hosszúra nyúlt beszélgetés alatt egyre inkább úgy éreztemw hogy feltétlenül szakácsnőre van szükségem. Egy egész csomó munkát levehet a vállamról. és az időt rabló házi munka helyett más dolgokkal foglalkozhatnék. így hát végül is ezt mondtam: — Jól van. felfogadom Felicianát szakácsnőnek.

— Tudtam én art, hogy szakácsnőre van szüksége, senor — mondta erre Ascensión fölényes biztonsággal. — Nem gondolja, hogy most az volna a tisztességes dolog, ha adna nekem legalább egy pesót előlegül a bérre?

Ascensiónak alapjában igaza van, gondoltam. Méltányos, hogy egy munkavállalónak belépéskor előleget adjunk. Még akkor is megteszi ezt a ember, ha egy szamarat vagy egy kecskét vásárol, miért ne tenné ezt ugyanolyan joggal, ha egy embert vesz fel munkára? hiszen a helyváltoztatás mindig valamiféle kiadással is jár.

— Oiga, Ascensión — mondtam erre —, rendben van, adok magának egy peso előleget Feliciana bérére. De most azonnal ide is kell küldenie Felicianát, hogy a mai ebédet már ő főzhesse meg.

— Tüstént küldöm én Felicianát — mondta Ascensión olyan gesztussal, mintha a becsületességét vontam volna kétségbe. — Persze, meg-r mondom neki, hogy azonnal ide kell jönnie. Segítek majd neki összecsomagolni egy zsákba a ruháit meg a cipőjét, hogy minél hamarabb itt lehessen.

Kihoztam a házból egy pesót. Odaadtam Ascensiónnak, és még egyszer figyelmeztettem:

— Tehát küldje fel Felicianát, és mondja meg neki.. hogy itt várom a házban, és addig nem megyek ki a földre.

Ascensión elvette s a nadrágzsebébe csúsztatta a pesót. — Muchas gracias, senor! — Azzal már indult is. Hanem vagy tíz lépésnyire megállt és visszafordult. Odament a játszadozó kutyákhoz, és felemelte a kiszemelt kiskutyát: — Ez az a kis bátor csahos, ugye, senor?

— Igen — hagytam helyben —, bátor kis fickó ez, egyszer majd bizonyára alaposait megtépázza a banditák irháját.

— Olyannak látszik —• mondta Ascensión, és melléhez szorította a kutyát. — Mit mondott, senor, mennyibe kerül? Hiszen még egy kilót sem nyom.

— Egy pesóba kerül, és ebből semmit sem engedek.

— Sok pénz az egy ilyen kiskutyáért. Nem tudom, mit csináljak. Ennyi pénzt egy kiskutyáért. No de jól van, senor, kifizetem magának a pesót a kutyáért. Pedig nem hiszem, hogy megér annyit.

Most körülményesen kotorászni kezdett a zsebében, és végre előhalászta a pesómat.

— Itt a pesó, senor, a kiskutyáért — mondta. — Most hát megvettem magától a kutyát, Adios, senor!

ÉS elment, karjában a kutyával.

Vártam Felicianát. Ö azonban nem jött. Tizenöt percnyire volt a házuk, és én már 'három óra hosszat vártam. Nem ballaghattam ki a mezőre, mert közben jöhetett, és akkor nem talált volna itthon. Végül is lementem a faluba.

Amikor Ascensión kunyhójához értem, éppen a kutyával játszott. Közelebb léptem, de úgy látszott, mintha nem tudná, mit akarok tőle.

— Hallgasson ide, Ascensión — mondtam minden bevezetés nélkül. — Maga megígérte nekem, hogy azonnal felküldi Felicianát.

— Persze hogy megígértem — ismerte el gondolkodás nélkül —, és amit én megígérek, azt mindig be is tartom. Azonnal felküldtem magához Felicianát.

— De ő nem jött oda.

— Erről nem tehetek, senor — mondta vállvonogatva —, én Felicianát azonnal felküldtem. De ő nem ment. Szemtelenül azt válaszolta: „Te nekem ne parancsolgass!” Hát akkor most mit tegyek? Én azonnal felküldtem.

— Tehát akkor úgy látszik, hogy a maga Felicianája nem akar eljönni hozzám szakácsnőnek — mondtam.

— Én azonnal felküldtem őt, amint megígértem, én talpig tisztességes ember vagyok.

Ascensión mondta a magáét, és egy szót sem változtatott rajta.

— Ezzel én mit sem érek — közöltem vele —, mert a lány nem jött.

— De senor, csak nem cipelhetem oda a házába, mint egy kiskecskét? Hiszen felnőtt ember. Én azonnal felküldtem.

— Jó, akkor azonnal adja vissza a kutyámat, Ascensión.

B kutyát, senor? — Ascensión meglepett képet vágott. — De hát már teljesen elfelejtette, hogy a kutyát egy pesóért megvettem magától? Ez most már az én kutyám, amelyet egy pesóért vásároltam magától.

— Akkor azt a pesót kell visszafizetnie, amelyet Feliciana bérére adtam előlegül magának — mondtam én.

— Azt a pesót, amelyet Felicianáért fizetett nekem?

— Igen, azt a pesót gondoltam.

— De senor — nevetett most Ascensión —, azt a pesót én visszaadtam magának, amikor megvettem magától a kutyát. Erre már nem emlékszik?

Igaza volt. Megvette tőlem a kutyát, és visszaadta a pesót is, amelyet Feliciana bérére adtam neki előlegül.

Nem tagadhattam a dolgot, hiszen a peso az én nadrágzsebemben volt.

B. Traven elbeszéléskötetéből (Makrancos hölgy Mexikóban, Európa, 1978.)

összeállította: Rékasy Ildikó

Bruno Traven:

Kutya vásár