Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 15. Tréfák Fontosok és fontoskodók — Mi történt magával szomszéd úr, miért van bekötve a feje? — A garázsnak ütköztem. — És mi van az autóval? — Az autó rendben van. Gyalog mentem. A kválóperes tárgyaláson mondja az egyik tanú: — A szomszédaimról csak a legjobbakat mondhatom. Még ha verekedtek is, azt mindig teljes csöndben tették. ,— Szívesebben járok moziba, mint futballmeccsre! — Miért? — Mert amikor a moziba megyek, tudom, hogy mi vár rám: vígjáték, horror vagy dráma! Az apa korholja a fiát: — Ahelyett, hogy rendesen tanulnál, a lányok után futsz! — De papa, ez egy kicsit másképp van... — Hallgass! Ki itt az apa, te vagy én? — Mind a ketten... — Miért ilyen összetört az arca kolléga úr, tailán boxolt? — Én nem. A feleségem... — A horgász mondja a másik horgásznak: — Tegnap fogtam öt pontyot és hat csukát! Tudod mit jelent ez? — Már hogyne tudnám. Egy pontyot jelent és egy csukát sem... — Jól érezte magát nálunk? — kérdezik a szállodából távozó vendéget. ,— Igen, csak a szoba lehetett volna valamivel nagyobb, a számla kisebb, a bor régibb és a szobalány fiatalabb. .— Minden férj segít otthon, te pedig csak állandóan fekszel a heverőn! — dühöng a feleség. — Na és? Hiszen mindig azt akartad, hogy más legyek, mint a többiek! (A következő történet a fantázia szülötte, ha valakik mégis magukra ismernek, sajnos, nem a véletlen műve.) — Halló, Elég Fontos Elvtárs? Szeretnék öntől néhány mondatos tájékoztatást kapni a sajtó számára arról, elégedett-e valamennyi beosztottjának, tehát mind. a két dolgozónak a munkájával? ,— Kérem szépen, nekem nincs nyilatkozási jogom. Amennyiben Fontosabb Elvtárstól engedélyt kapok rá, nagyon szívesen adok tájékoztatást. — Halló, Fontosabb Elvtárs? Szeretnék engedélyt kérni Elég Fontos Elvtárs számára, hogy elmondhassa a sajtónak, elégedett-e mindkét beosztottja munkájával. — Nézze, én nem adhatok nyilatkozatra engedélyt, hívja fel Mégfontosabb Elvtársat, ha ő engedélyezi nekem, hogy én engedélyezzem Elég Fontos Elvtársnak. — Halló, Mégfontosabb — Ezt á filmet már adták a tévében, Gyula! — Mikor? — Kilencszázhetvenhat március elején. Emlékszel? —■ Nem. — Lino Ventura negyed tízkor megcsókolta Jeanne-t, te pedig engem. Emlékszel? — Nem. — Pedig biztos, hogy ismétlés. Aztán azt suttogtad a fülembe, hogy jó nő ez a Paula, de én jobb vagyok. Emlékszel? — Nem ... — És szerelmet vallottál! — Mikor?! — Amikor megjelent a musztáng, és Foster elővette a pisztolyát. — Aztán mi történt? — Eloltottuk a villanyt... — És Foster? — Arra már nem emlékszem. Emlékszel? — Igen. Agyonlőtte Tomot. — Közben olyan szépeket Elvtárs? Nagyon szépen kérem, engedélyezze Fontosabb Elvtársnak, hogy ő engedélyezze Elég Fontos Elvtársnak a nyilatkozatot két dolgozója munkájáról. — Igazán sajnálom, de nem tehetem. Kérjen engedélyt Legfontosabb Elvtárstól, hogy engedélyezze nekem, hogy engedélyezhessen"! Fontosabb Elvtársnak azt, hogy ő engedélyezhesse Elég Fontos Elvtársnak a tájékoztatás megadását, — Hajló, kedves Legfontosabb Elvtárs! Könyörögve kérem, engedélyezze Mégfontosabb Elvtársnak, hogy engedélyezhesse Fontosabb Elvtársnak, hogy ő engedélyezze Elég Fontos Elvtársnak a nyilatkozási lehetőséget két, azaz kettő dolgozója munkavégzéséről. — Nagyon szívesen megtenném, de először kérjen engedélyt Legeslegfontosabb Elvtárstól, hogy engedélyezze nekem, hogy engedélyezhessem. .. Ebben a pillanatban lecsaptam a kagylót. — dó — mondtál! Emlékszel? — Már kezd rémleni. Kapcsolj át a kettes műsorra! Ott mi megy? — Ez is ismétlés. Johnny Marthis Párizsban. Mi meg víkenden. Milyen szép volt! Emlékszel? — Nem. Ezt még nem adták. — Dehogynem! Az új hálóing volt rajtam, amit két éve vettél. — És? — És! Tudtam, hogy emlékezni fogsz!!! — Igen. Utána jött az unalmas angol film, azzal a csúnya vénlány Mrs. Garthornenal a főszerepben. — Igen, jól emlékszel. Ma is ezt ismétlik. És, mikor Mrs. Garthorne, akkor te...! — Ne folytasd! Nagyon unom már ezeket az esti ismétléseket! Tormai László Esti ismétlések em volt nagy hírverés, de azért minden érdekelt tudta, hogy világraszóló esemény lesz a valahányadik békaugró verseny. Szerencsére az illetékesek az utolsó pillanatban észbekaptak, s helyszínként a Népstadion helyett az új budai fedetlen vásárcsarnokot jelölték ki. Ide ugyanis kevesebben fémek be, s így az esetleges botrány könynyebben lokalizálható. Azt a javaslatot, miszerint eresszék le a Balaton vizét, és a medrében rendezzék meg a versenyt — elvetették. Mellette sízólt ugyan, hogy így a nép követelésének megfelelő öszszeget fordíthattak volna az élsportra; ellene viszont, hogy akkor az iszaptól, szennyeződéstől és a hínártól is meg kellett volna tisztítani. Ehhez azonban senkinek sem volt kedve. Meg egyébként is a kulturális és sportalapon levő pénzt csak a sportra lehet fordítani és nem a környezetvédelemre. Olyan sokan kíváncsiak voltak a békaugró versenyre, mint ahányan — mondjuk — az év elején hiába kerestek rizst és paprikát, ahányan sorbaállnak hétvégeken a kenyér-szakboltok, — valamint újabban a hajnövesztő szert árusító gyógynövény szaküzletek előtt együttvéve. A protokoll- és egyéb tisztelet jegyesek mellett ketten-hárman be is mehettek. Ezután megrendezték a versenyt, a hazai élvonalbeli békaugrók nagy részének eltiltás miatti távollétében. De azért voltak 'ott versenyzők; voltak bizony. De nem is a verseny az érdekes, hanem az érdeklődés. A közönség végre újra visszacsábult, s ahelyett, hogy otthon a tévében egy unalmas — nemtesvéroszágbeli! — krimit nézett' volna, a fedetlen vásárcsarnokba próbált bejutni. Persze ennek előzményei is voltak. Az Békaugras évek óta fel-fellángoló viták a bókaugrás • körüli sötét ügyekről, bundázásról, a nagy port felvert személycserék és a nagy fogadkozások, ígéretek mind-mind fokozták a kíváncsiságot. A verseny szabályairól tudni kell (bár talán felesleges ismételgetni, hiszen erről már több vezércikket is olvashattunk), hogy a startvonalról akkor kell, illetve lehet indulni, amikor a startbíró azt mondja: puff. Szabályos békaugrásokkal kell a pályán végighaladni, s az győz, aki elsőként ér a célba. Tizenhat versenyző állt, illetve kuruttyolt le a startvonalhoz. Elhangzott a puff, s aztán a közönség tombolása, pfujjozása és éljenzése közepette minden rendben lezajlott. Ezután a bíráló bizottság félrevonulhatott a helyezési sorrendet eldönteni. Igen. ez egy újítás, amiről a Nemzetközi Békaugró Szövetségnél még csak nem is hallottak, de nálunk, ahol mindenféle okos újítás azonnal zöld utat kap, már be is vezették. A bíráló bizottság kiváló szakemberekből állt. Volt közöttük kiváló mezőgazdász, kiváló fizikus és csillagász. Nem is véletlen tehát, hogy komoly vita robbant ki, sőt, igen komoly vita, ami mármár majdnem harccá, veszekedéssé fajult. Ki-ki a saját emberét akarta ugyanis célba, illetve a dobogó csúcsára juttatni — egyrészt. Másrészt minden jelöltről “udott valaki valami kompromittálót. Több helyezési sorrendet állítottak fel, és azokat sorra el is vetették. Tulajdonképpen a második, a harmadik és a többi helyezettet még csak kiválasztották, de az elsőben nem tudtak megegyezni. Nagy csönd szakadt a cigarettafüstbe burkolódzott zsűrire. Csak ültek és néztek egymásra. De aztán váratlanul megszólalt az elnök. — Legyen az első helyezett Güzü Géza! — Ki az a Güzü? — kérdezte a zsűri legfiatalabb tagja. — Senki, illetve nincs se sógora, se komája — válaszolt az elnök. — Így tehát senki erővonalait nem zavarjuk meg... Ez döntő érv volt, s egyébként is már későre járt, így aztán egyhangúlag elfogadták a javaslatot. S már mentek is ki a pályára kihirdetni az eredményt. Igaz, időközben a közönség és a versenyzők hazamentek, de ez a bíráló bizottságot nem zavarta. Sőt, még örültek is, hiszen akkor a hagyományos banketten legalább egymás között lehetnek. S ezen a pezsgős munkavacsorán felmerült még egy — egyébként komolytalan — kérdés, de erre rögvest megtalálták a választ. A zsűri -benjáminjában ugyanis feltámadt az ellenkezés ördöge, s felállt és kissé dülöngélve meglengette a versenyzők listáját, — Hé! — fordult a zsűrielnökhöz. — Güzü Géza nem is békaugrált .. . — Hogy-hogy? — kérdezték, akik még tudtak figyelni. — Mert nem versenyzett! Itt sem volt a nagy erőpróbán! — Nem? — csodálkozott egy pillanatig a zsürielnök, majd aztán hozzá sokkal jobban illő határozottsággal folytatta: — Nem baj. Az a legfontosabb, hogy első lett! Szente Pál
