Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-10 / 58. szám

1979. március 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 FIÚI JEGYZET Angi „TE” — ez a szó a leg­szebbek közül való. A biza­lom, barátság, szerelem sza­va. De a szavak jelentése változó. A körülmények töl­tik meg tartalommal, adják meg édes, fanyar, keserű ízeit. Mégis mennyire kifor­dulnák a dolgok, kibillen az idő. ha a „te” kapcsola­taink közé tud férkőzni, ha az idegent kell így szólítanunk és az intim közelség megné- mít bennünket. Angi Vera tanulatlan ápo­lónő. Nyüt, őszinte ember, belőle még bármi lehet. Leg­alábbis most, a fordulat évé­ben, amikor végre joga van a lehetőségekhez. Pártiskolá­ra küldik, tanulhat. És tanul, de nemcsak a szemináriumi anyagot, hanem sajátjává válik a simuilékony alkal­mazkodás hasznos képesség is. Ma azt mondanánk: „jól felfogott érdekeit nézi”. Köz­ben feladja szerelmét, le­mond a barátságról és a há­rom hónap elteltével már mint a tanfolyam legsikere­sebb hallgatója a hivatali kocsiban üldögél. Erre a be­fejező képsorra még bizo­nyára sokan és sokszor fog­nák hivatkozni. A rendező döbbenetes fiimi leleménye ez: Vera a „sajtóvonalra” ke­rült, és most Pest felé tart. Mellette prémekbp bújva, hatalmasan, önelégülten szu­szog Traián Anna. ez a dog­mákba merevedett egykori ellenálló. Ö a lány útjának egyengetője. Ez a három hó­nap volt Vera életének for­dulópontja, magasba röpítet­te a napi politika játéka és saját ösztönös, még megfog­hatatlan karrierizmusa. Most üresen, fásultan néz maga elé. És a csapkodó eső ho­mályából, a sárral bevert ab­lak foltjai mögött előtűnik egy széllel küszködő, kendő­be burkolózó kerékpáros. — Muskát Mária — suttog­ja ' a lány. Miért nem vele tart. miért nem ezzel a jó és igaz asszonnyal kerekez? Hol yált el az útjuk? A fe­lelősség, a bűntudat rette­neté Vera arcán, ez mozdí­taná, hogy kiszálljon .. . az­tán vége. Csak egy felvilla­nás volt, a kocsi továbbhajt. mint apró megalkuvásból maga köré font börtön be­zárta és fogvatartja. Végér­vényesen elvesztette a tudat­lanság ártatlan szabadságát. Tudja, hogy felelős a törté­nésekért. Fél. Félnek mindannyian. Ez köti össze a legkülönbözőbb magatartásokat. Ez fékezi Vera nemtörődöm kórházi fő­nökeinek hanyagságát, ez bé­nítja kiszolgáltatottá, az ese­mények, mit sem értő el­szenvedőit, segítőit vagy akár elkövetőit. Még Traján An­na szemében is ott fészkel a félelem. Ez szüli a „kritika­önkritika” napjának megalá­zó tortúráját. A tanfolyam elé kiállított bányásszak a volt ellenálló öreg kommu­nistával, a tiszta, csupa- élet Muskát Máriával „ön­kritikát gyakoroltat” a ha­talom szorítása. Többségük ezután már alkalmas a simo- gatásra is. Mii magyarázhatja, hogy csak most, 25—30 év eltelté­vel kezdünk beszélni törté­nelmünk felszabadulást kö­vető éveiről? Mindenekelőtt Vera a tárgyilagosság igénye. El kell szakadni a személyes emlékek fogvatartó szálaitól, meg kell találni azt a távol­ságot, ahonnan még látsza­nak a részletek, de már ki­rajzolódik egy többé-kevésbé áttekinthető kapcsolatrend­szer, összeáll az egész. Per­sze, valljuk be, a itávolság- adta objektivitás mögött sze­mérmes szégyen, elfogult büszkeség. gyógyíthatatlan, be nem hegedt sebek, bocsá­natos, vagy megbocsáthatat­lan bűnök, érinthetetlen ta­buk rejtőznek. De éppen a személyes élmények, a részletek igazságai nyerhet­nek igazolást a művészet ál­tal. A vallani-itisztulni — szembenézni akaró nemzedék kikívánkozó térhei és a kész tények elé állított „készbe született” nemzedék tisztelet­ien múltfaggatása még talán időben állítja elénk ezt az időszakot. Az Angi Vera jó film, a rendező eddigi legjobb film­je. Azért sikerült, mert Gá­bort nem tévesztette meg a távolság, az eltelt negyedszá­zad. Szüksége volt rá, hogy ne torzítsák ítéletét az ak­tuális csatározások pillanat­nyi erőviszonyai. De nem csinál, múltidejű történelmi képeskönyvet, mert mind­végig hozzánk beszél, saját felelősségünkre figyelmeztet, ö maga így nyilatkozik er­ről: „ ... a történelem ala­kulásáért egyénileg is felelő­sek vagyunk, s ezt nem le­het elhárítani azzal a ked­velt mondással, hogy „ja, azok olyan idők voltak”. A film egésze ez ellen a ma­gatartás elleni tiltakozás. Gábor Pál egy pillanatra siem foglalja el a kívülálló kényelmes pozícióját. Tud­ja, hogy itt a részletek nem értelmetlen, rideg tények, hanem önmagukban teljes emberi életek. Szerencsére nem elégíti ki az emberte­lenségek ábrázolása. Gábor mindenütt az emberit kere­si. Az embertelenség is ben­nünk van, az . a kérdés, ho­gyan, milyen körülmények között találja meg az útját. Olyan közelről vizsgálja az embert, hogy nem érheti be az utókor lekezelő ítélkezés sével. Intim közelképei ál­landó jelenlétét sugallják. Koltai Lajos operatőrrel sze­mérmetlenül pásztázzák az arcokat. Az arcok, a szemek rezzenéseiben akarták itet- tenérni a magatartások bel­ső mozgatóit. (Közben „mel­lesleg” felfedeznek egy kivé­telesen tehetséges színésznőt, a címszerepet alakító Pap Verát.) Rendezői szándék és operatőri invenció páratlan egybeesése ez. Koltai igye­kezete most nem merül ki fejek, foltok, fények öncélú tanulmánoyzásában. Beállí­tásai funkciót kapnak, sőt szemléletet, alkotói állásfog­lalást hordoznak. A közelség elfogultsága harminc év böl­csességével párosul. Gábor és Vészi minél több összete­vőt megpróbálnak figyelem­be venni, nem szakítanak ki semmit utólagos igazságok igazolására. Nem felmentő, vagy pál­cát törő, hanem megértő böl­csesség ez. Bérezés László Kereskedelmi és vendéglátóipari kar Főiskolai nappali tagozat indul Szolnokon Az Országos Oktatási Ta­nács döntése alapján a jövő tanévtől nappali tagozat in­dul a Kereskedelmi és Ven­déglátóipari Főiskola szolno­ki tagozatán. A tervek sze­rint szeptemberben száz, új­donsült . főiskolai hallgató kezdi meg tanulmányait a fő­iskola kereskedelmi, illetve vendéglátóipari kara első év­folyamán. Országos döntő előtt Dij a megyei győzteseknek Huszonhatodik alkalommal rendezik meg az idén a szak­munkásképző intézetek diák­jainak a „Szakma kiváló ta­nulója” versenyt. A megye 15 intézményének legjobbjai mérték össze elméleti, gya­korlati tudásukat a vetélke­dőkön, melynek értékelésére, a díjak kiosztására tegnap délelőtt Szolnokon, a Ságvári Endre Szakszervezeti Műve­lődési Központban került sor. Barta László, a megyei ta­nács művelődésügyi osztályá­nak csoportvezetője beszédé­ben összefoglalta a tanulmá­nyi, tantárgyi valamint a Szakma kiváló tanulója ver­seny megyei döntőjének tá- pasztalatait. Elismerően szólt a színvonalas vetélkedőről, de a hiányosságokra is fel­hívta a figyelmet. Az eredményhirdetésen tíz különböző tantárgy és szak­tárgy, illetve 31 szakma első három helyezettje vehette át az oklevelet és a vállalatok által felajánlott pénzjutalma­kat. A csoportok legjobbjai képviselik majd Szolnok me­gyét a március derekán kez­dődő s április 4-ig tartó or­szágos döntőn. A Diákélet írja A kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium és Közgazdasági Szakközépisko­la lapja, a Diákélet legújabb számának anyagát a Móricz centenárium jegyében állí­totta össze. Az első oldalon található cikket dr. Kiss Kálmánná igazgatónő írta. Beszámol a névadója születésének száza­dik évfordulójára készülő intézmény terveiről, munká­járól. A következő lapon ol­vashatjuk a középiskola ta­nárainak, diákjainak kíván­ságtablóját, melyben a ’79. évi vágyikat mondják el, majd a Viszony-iszony cím­mel írt cikkben a szakközép- iskolások és a gimnazisták kapcsolatába pillanthatunk be. Nyolc plusz egy a címe annak a riportnak, amelyben a városban épülő modern, nyolctantermes általános is­kola terveivel ismerkedhet meg az olvasó. , A jól sikerült szalagavató bálról „színes” képriportban számol be a Diákélet; Faze­kas Sándor második osztá­lyos tanuló Mi nálunk a di­vat? cikkében pedig az eltű­nőben lévő diákerényeket — aktivitás, kritikusság, igyek- vés, igényesség — kutatja. A színvonalas, rajzokkal tarkí­tott lapszám utolsó oldalain a diákbakik szellemességén mosolyoghatunk. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár két mozgó könyv­tára járja naponta a város külső területeit. Több mint háromezer állandó tagja van, akik hetente egyszer „menetrend szerint” cserél­hetik könyveiket. A képen: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mozgókönyvtárá- rában Magya roszágon a Bolsoj Balett A világon mindenütt így nevezik a Moszkvai Nagy íízinház balett társulatát - amelyet most március 8-tól 14-ig hazánkban Budapesten és Győrött láthatunk vendégül. Két új művet mutatnak be - Espaj: Angara és Hrennyikov: Sok hűhó semmiért című balettjét Képünkön Beatrice szerepében Ljudmilla Vlaszova a Sok hűhó semmiért cimű balettben Utón az expresszionizmus felé A Magyar Nemzeti Galőria tizedik csoportkiállítása Szolnokon Mint címünk is mutatja, ez a tárlat azoknak a kiál­lításoknak a sorába illeszke­dik, melyet a Nemzeti Ga­léria festészetünk mai alko­tóinak műveiből rendezett az elmúlt évek folyamán. E tárlatok között az egyéni be­mutatók mellett csoportosak is voltak, melyek egy-egy kulturális központ, egy-egy művésztelep arculatát tárták elénk. A mostani kiállítás rendező elve viszont az idő. Élő művészetünknek azt az alkotó csoportját mutatja be — mondhatnánk úgy is, az 50—90-es évek közötti nemzedéket, mely megkezd­te a nagyhatású nagybányai iskolától a Ferenczi Károly által „finom naturalizmus­nak” nevezett alkotásmódtól való távolodást. Merre is tartott ez a távolodás? ösz- szefoglalóan úgy mondhat­nánk : a posztimpresszioniz­mus irányába, közelebbről viszont az expresszionizmus felé, melynek első képvise­lői a „fauves”-nak, vadaknak nevezett törekvés megvalósí­tói voltak. Ezek a festők a mondanivaló, az erőteljes ki­fejezés érdekében a formák hangsúlyozását, a friss, bá­tor színek alkalmazását igye­keztek megteremteni, s mes­tereink közül főleg a legidő­sebbek, Frank Frigyes, Holló László, Gzóbel Béla szinte azon frissiben merített a francia földön felbuggyanó forrásokból. De igazságtala­nok lennénk éppen a nagy hagyományú szolnoki festé­szettel szemben, ha nem em­lítenénk meg. hogy táplálta ezeket az expresszív törekvé­seket az úgynevezett alföldi festőiskola is. melynek egyik felnevelő dajkája éppen Szol­nok volt, s amelynek olyan jelentős mesterei voltak, mint Tornyai János, Koszta József és Fényes Adolf. Persze, mint ez a tárlat is tanúsítja, minden úton le­het járni bátran, lendületes léptekkel, s lehet óvatosan, talán ingadozva is. A „nagy öregek”, Czóbel, Frank, Hol­ló töretlenül, lendülettel ha­ladtak útjukon egyre maga­sabbra, szinte már szárnya­ló lendülettel, s a koloriz- musnak, az oldott formák­nak olyan gazdag orkeszte- rét hívták életre, mely joggal mondható szemkápráztató­nak, elsodró erejűnek, bár ezt Czóbellel kapcsolatban inkább tudjuk, mint tapasz­taljuk, mert a kiállításon szereplő négy korai képe in­kább a nagybányaiak roko­nának mutatja, mint önma­ga elődjének. Mellettük, utánuk épp a szolnoki Baranyó Sándor és a debreceni Félegyházi Lász­ló emeli legmagasabbra* az új törekvések zászlaját. S itt meg kell állnunk egy pil­lanatra. Az imént expresszi- vitásról beszéltünk. Meg kell azonban mondanunk, hogy ez az expresszivitás nem a valóságtól, a világtól való el­szakadást, a világnak való hátatfordítást jelenti, hanem épp ellenkezőleg: a világ, a valóság szépségeinek, gazdag­ságának megragadó, átütő erejű felfnutatását. S meg kell mondanunk azt is, hogy ez a szemlélet és eljárás rea­lista művészet, nem az úgy­nevezett „kisrealizmus” fény­képhűségével, szemölcsöket számláló aprólékosságával, hanem a valóság legjellegze­tesebb formáinak, színeinek — kiállításunkon főleg a szí­nekről van szó —, rendjé­nek, harmóniájának, hangu­latának megjelenítéséről. S ezt a „realizmust” képviseli Baranyó Sándor 14 kiállított képe is. Ott ragyog rajtuk az alföldi tájak, a Tisza mellé­kének gazdag, változatos vi­lága, embereivel, állataival, ott van a búzamezők csillo­gó aranya, a kelő vagy a nyugvó nap bíbora, kápráz­tató tűzijátéka, házak falán, emberek alakján. S mindez szinte monumentálissá érlelt összefogottságban. Igen. ha megkérdeznénk, mi Baranyó művészetének legegyénibb vonása, akkor ezt a monu­mentális összefogottságot említeném, ahol az egységet, az összefogó erőt a fény je­lenti amely képei minden részletét áthatja, színeit élő­vé varázsolja. Persze ez a „varázslat” egy kiérlelt tech­nikának is köszönhető, mely többek között a festékfelra­kásnak gazdag skáláját te­remtette meg a domború vibrálástól a sima foltok ka­vargásáig vagy nyugodt csendjéig. Ha Baranyót epikus, elbe­szélő művésznek mondhat­nánk, Félegyházi mellette a lírikus. Számára a világ ra­gyogó derűs színek, sárgák, pirosak, kékek kavalkádjá- ban jelentkezik. Ezek közve­títik az élményt, mely őt a látványban megragadta, s amelyet friss lendülettel to­vábbadni igyekszik. Bár a katalógus helyesen állapítja meg a kiállítás ké­peire hivatkozva, hogy mű­vészetünknek volt egy ex­presszív vonulata, azt is lát­nunk kell, hogy ez az ex­presszivitás nem azonos fo­kon jelentkezik minden ki­állítónál. Adódik ez abból is, hogy az expresszivitás nem csupán szándék, hanem tem­peramentum kérdése is. Egyeseknél például, mint Bé- nyi Lászlónál vagy Bozsó Já­nosnál, oldottabb realizmus . formájában mutatkozik, má­soknál — mint Simon Bélá­nál — a kísérletezés, olykor erőltetett keresés stádiumá­ban van. Pirk János eseté­ben az expresszionizmus pá­rosul a nagybányaiasság fi­nom színképzésével, lendü­letes ecsetkezelésével. Tóvá­ri Tóth műveiben az expresz- szionizmus az érzelmes tárgy­megragadással bővül. Bizo­nyos értelemben felemás Vén Emil jól kimunkált eljárása is, mely a pointillistáktól el­indított módon felrakott élénk színekből alakítja ki a képet, gyakran sikerrel, mint például a Dalmát tengerpart vagy a Caricino esetében. Mindent összevéve a ti­zenegy kiállító mintegy 180 képe (Szolnokon hely hiá­nyában nem minden beso­rolt mű került a falakra) élő festészetünknek ki­emelkedő szintjét képviseli, hiszen kifogásaink is csak in­kább az egymáshoz és az ex­presszivitáshoz való viszo­nyításban érvényesek, annál is inkább, bár ez maga nem minősít, mivel a kiállítók kö­zött két Kossuth-díjas és öt Munkácsy-díjas művész is szerepel, ami némileg maga is jelzi a kiállítás színvona­lát. Az anyag összeállításával kapcsolatban legyen szabad megjegyeznünk, hogy szem­pontjai nem elég következe­tesek, mert míg például egyes művészeket, mint Frank vagy Holló és Pirk esetében ko­rai művek is szerepelnek (Czóbelnél csak 'ilyenek), ezek bemutatása elmaradt Félegyházinál, akinek pedig több jellegzetes korábbi mű­ve is van. Ez a bizonyos ér­telemben vett felemásság zavart okozott a rendezésben, a képek elhelyezésében is: régebbi stílusú művek szét­szórtan keverednek friss ex­presszionista alkotásokkal, ami természetesen a tájéko­zatlanabb nézőt is megza­varja. A kiállítás mondanivalóját, a néző tájékoztatását jól szolgálja viszont a szép ki­állítású, gondos felépítésű katalógus. Pogány Ödön Gá­bor katalógus-előszava ép­pen tömörségében markáns, tiszta vonalú képet nyújt ko­runk magyar festészetének legfontosabb mozzanatairól, mozgásáról. Tóth Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents