Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-09 / 57. szám
1979. mprcius 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hétvégi panoráma Látogatás a Magyar Rádió egyik stúdiójában. A képen: Garazs Dezső színművésszel beszélget Hor- vát János műsorvezető a „Hétvégi panoráma” ci- mű műsorban Házasodjunk, haj, haj, haj/ Lakodalom van a mi utcánkban Mi a jó lakodalom titka? Ezt a kérdést eleink már jó néhány évszázada magyarázzák, és a kutatások nemegyszer sajátos elméletekhez vezetnek. Mint például azé az 1960-os illemkódexé, amelyik jellegzetes humorral összegzi a sikeres menyegző ismérveit. „A jó lakodalomhoz leginkább egy menyasszony, továbbá egy vőlegény szükségeltetik. Méltányolandó, ha a korkülönbség csekély, de az se baj, ha a férj éveinek száma duplája, triplája az aráénak, mivel így a házasság rögtön a langyos korszakkal kezdődik, mindennemű kiábrándulás mellőzésével.” Selyem a selyemmel, szűr a szűrrel Tiszafüred környékén bizony ez a lakodalmi szólásmondás járta, és a gazdagszegény világ több évszázados folytonossága idején csak nagyon kevesen rúgták fel ezt a vagyon szülte, embertelen törvényt. Fekvése, elhelyezkedése miatt sokféle házassági, lakodalmi hagyományt őrzött hajdanában a vidék. Azonban a török idők elmúltával az ide telepített alföldi, felvidéki és palóc lakosság jó néhány emberöltő után már sajátosan egyedi lakodalmi szokásokat alakított ki. A hajdanvolt lagziknál a násznagy egyúttal tanúként is szerepelt, aki általában valamelyik házasulandó keresztapja is volt. Asszonyok, lányok nem tanúskodhattak. A lakodalmi szertartás-mesterség a kisvőfély és a nagyvőfély feladata közé tartozott. Ök rendszerint a vőlegény baráti köréből kerültek ki, de lehettek település- és fa- luszerte ismert, becsült hivatásos rigmusmondók is. A legnépszerűbb emberekként tartották számon őket, akik egyébként a hivogatást is elvégezték, illetve az ételek elfogyasztása előtt tréfás, sikamlós mondókákkal szolgáltak. A múlt lagzija rendszerint szüret és farsang között zajlott le, de szinte kivétel nélkül mindig az őszi betakarítási munkák után. Ami a felszolgált ételeket illeti, kezdetben a birkapaprikásé a vezető szerepe. A Tisza szabályozása után viszont egyre jobban visszaszorult a gyapjas jószág tenyésztése, és szerepét átvette a borjú, illetve a század elejétől fokozatosan a hlzó. Az elmaradhatatlan ételek közé tartozott a csigaleves, a töltött káposzta, valamint a rétes is. A juhhúst eleinte rizzsel, kásával fogyasztották. Valamilyen kása mindig volt ezeken az egynapos lagzikon, ahol italféleségként leginkább bort és pálinkát szolgáltak fel. Éjfélkor sült hús dukált, és gonoszűzés ellen kötelező voll a zajcsapás, amelyet egykoron puskalövések szolgáltattak, esetenként olyan „eredményesen”, hogy a lakodalmat nem egyszer temetés követte. Ezért az elöljáróság már a múlt század elején tiltotta a „teletsövű puskák, pistolok lakodalomba, farsangba vitelét”, így aztán maradt a kiabálás, zenélés. Az utóbbit sokáig magyar bandák szolgáltatták, de a századforduló táján fokozatosan felváltották őket a cigányok. Hol van ma már Tiszafüreden a selyem és a selyem- mel szólásmondás! Napjainkban már a fiatalság a szülők nem ellenőrizte legkülönbözőbb helyeken — iskola, strand, diszkó, munkahely, kirándulás, utca stb. — ismerkedik, és az esetleges betétkönyv milyensége, és a beleírt legutolsó összeg meny- nyisége, legfeljebb néhány anyukában és nagymamában táplálja vagy szunnyasztja a parazsat. Alig fordul elő érdekházasság, eltűnőben a ko- mendálás, mivel a mai ifjú rendszerint maga választja imádottját. Ez itt a nagyközségben évente 110—130 alkalommal olyannyira eredményes, hogy házasság a következménye. Az esküvők nyolcvanöt százaléka társadalmi. Persze ez is kétféle. Az egyik esetben csütörtökön még dolgozik a pár, majd szombaton esküszik. A ceremóniát szűkkörű ebéd követi valamelyik szülőnél, vagy az étteremben, és az ifjú házasok hétfőn már — különösen, ha nem kaptak szakszervezeti beutalót, — újra megjelennek a munkahelyen. Nászút. Ugyan kérem! Jó néhányszor vagy előtte megvolt, vagy a lagzi utáni évben lesz, hiszen az esetek egy részében csupán a kapcsolatok legalizálásáról van szó. Akárhogyan is van, ilyenkor az a cél: minél szolídabban, kevesebb költséggel megúszni a neves eseményt, hiszen kell a pénz bútorra, új berendezésre, esetleg kelengyére, mivel sokszor már útban a kis jövevény. És a másik véglet? A jó ötvenes, nagybajúszú gazda borával kínál. — Kóstolja bátran, ez látta a tőkét, biztos nem fáj tőle a feje! Van még egy öt- hektós hordóm, azt májusban ütöm csapra, a fiam lag- ziján. Miért, miért... Nekem nem mondja senki, hogy ilyen kódús, olyan fukar — megadom a módját. Száznegyven vendégre terítünk, mivel nagy a rokonság, meg a baráti kör. Két hízót ölök, a cigányokat Egyekről hozom, az udvarra meg három sátrat verek. Ebbe hűsölhet mindenki, ha odabenn meleg a vályogfal. ötven tyúk, húsz liter kisüsti, ötszáz üveg sör — soroljam-e még? Ebédre gulyás levest tálalunk, meg hurkát, kolbászt. Ha a tanácsházán befejeződik a ceremónia, újra hurka, kolbász, fasírozott várja a vendégsereget. Este csigaleves, birka- pölkölt adja a folytatást. Hogy mennyibe kerül ? Harmincezer biztos kifutja. Nem nagy pénz, aztán meg úgyis visszajön a tányérozásnál. Ha lagzi, legyen lagzi — Mitől jó egy lakodalom? — Ha berúg vagy ötven ember, nagyon elégedett leszek. Amikor a lányom ment férjhez, hajnaltájt a vendégek fele már négykézláb kereste az egyensúlyt. Azóta is emlegetik: hű, micsoda lagzi volt! Hogy emlegetik-e, nem tudom, de tény, ma is egy furcsa fokmérője az itteni lakodalmaknak a pityókások száma. Ha részeg, akkor legyen részeg, vallják, és sok helyütt a kedves vendéget a sárga földig kínálják a nyeljed komám, majd kihányod jelszó szellemében. Persze egy lakodalomban nem mindegy ki rúg be. Majdnem három éve történt, hogy egy Füredtől tizenegy- néhány kilométerre levő faluban úgy este 11 óra tájban a vőlegény is alaposan elázott. Le is fektették a kiskonyhában a heverőre. Éjfélkor a menyecsketáncoltatás- hoz költeni szerették volna, de még nagyon rizling-sze- rűen horkolt. Kettő körül újra benyitott a helyiségbe az ifjú asszony, és a meglepetéstől összeesni is elfelejtett. Ugyanis a sötétben, furcsa, kétszólamú szuszogás, suttogás hallatszott, mire felkattintotta a villanyt. Kővé meredve látta, hogy az ifjú férj karjaiban ott hevert a feleség — legjobb barátnője. Igaz, korábban a fiú neki is udvarolt, de ez sem enyhítette a helyzet túlontúl kínos voltát. Már a nászéjszakán félrelépett Sikoly, sírógörcs, néhány korty víz, és az egynapos asszony könnyzápor közepette hazatámolygott a szülei lakására. Már vasárnap lévén másnap hétfőn benyújtotta a válópert. Azzal az indokkal: ez egy megbízhatatlan fráter, mivel már a nászéjszakán is félrelépett. Az idézés, illetve a békéltető tárgyalás alkalmából a megbotlott „egyhónapos” férj közölte a tisztelt bírósággal, miszerint egy régi magyar szólásmondás alapján, sötétben minden tehén fekete. Ráadásul ő meg olyannyira pityókás állapotban hevert, hogy alig emlékszik az esetre. A bíróság türelmesen végighallgatta a vallomást, viszont újfent leszögezte: sem enyhítő, sem felmentő körülményt nem talált az alperes védekezésében. Az asszony se, és újabb hivatalos „összejövetelre” került sor. De itt már, akár a mesében, kibékültek, és némi szemrehányás és szapora zokogás közepette megbocsátott az ifjú férjnek. Csalás ide, hűtlenség oda, azért a házassági kedv ma is lankadatlan. Amikor a lakodalmakról, az ekkor felszolgált ételféleségekről beszélgettünk egy népes társaságban, egy tagbaszakadt ifjú ember imigyen filozofált. — Tudjátok, az ősszel nősültem, kéthónapos ismeretség után. Nagy volt a szerelem, még nagyobb a lagzi. Nálunk négyféle hús volt: birka, malac, csirke és marha. — Marha? — álmélkod- tunk. — Az hát. Én voltam, hogy elvettem ezt a nőt. Már válunk is, de ha már elkezdtem, nem maradok agglegény sokáig. Legfeljebb jobban megnézem, hogy legközelebb kihez kötöm az életem. Adná a sor. Legalább — elmondása alapján a következő lagziján a húsételek száma eggyel csökkenne. D. Szabó Miklós Őszinteség TÍ7anhaf éves koromll&Clllldt ban a világ —legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy fölényeskedve, lezseren — valójában tele torok- és szívszorító görccsel — titkolom halálos szerelmemet Magda iránt. Nem ismertem La Rochefoucauld-nak ezt a bölcs mondását: „Nincs az a képmutatás, amely sokáig titkolhatná a szerelmet ott, ahol van, vagy színlelhetné ott, ahol nincs”. Én csak azért ragaszkodtam a képmutatáshoz, hogy ne váljak nevetségessé. De később — szavamra! — sose színleltem olyan érzelmet, amely nincs. Manapság a fiatalok érzelmi kapcsolata — ahol van ilyen — sokkal őszintébb, gátlástalanabb, mint az én ifjúkoromban volt. Ezzel szemben minden más területen mintha kevésbé volna divatcikk az őszinteség, mint régen. Nem prédikálni akarok arról, hogy bezzeg a mi időnkben tombolt az őszinteség a társadalmi érintkezésben, ma pedig az emberek a színlelés álruhájában járnak, s a merev arcokról nem árulkodik: vajon az illetők mit gondolnak erről meg arról. Szó sincs róla. Az életnek vannak olyan területei melyeken egyenest kitermelődtek a képmutatás, a színlelés, a tettetés, a füllentés a nyílt és elhallgatásos hazugság kü- böző formál. A burzsoá dip- lbmácia legfélelmetesebb és legravaszabb egykori figurája. Talleyrand óta szinte kötelező a diplomáciában a ra- vaszdiság, a rókaság, a félrevezetés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az idegen szavak és kifejezések nagy szótárában e szónak — diplomácia — egyik jelentésmegfelelője így hangzik: „körültekintő ravaszság, fur- fang”. Ennek alapja nyilván Talleyrand cinikus mondása: „A beszéd arra való, hogy elrejtsük vele gondolatainkat”. De gyakran nem csak a beszéd — az írás is elfedi a valódi élményt. Amikor például két ország jegyzéket váltva, fenyegetőzik, a jegyzék záróformulája akkor is így hangzik: „Fogadja Nagyméltóságod megkülönböztetett tiszteletem kifejezését ...” És a történelem? Mennyi változata álságnak, hazugságnak, fondorlatnak, ármánynak, tőrbecsalásnak. Czillei, a királyi hatalomra törő főúr így fordul Hunyadi Lászlóhoz: „A hon nevében nyújtom jobbomat. A hon nevében ? Ahogy Vörösmarty drámájában olvasható, Czillei már akkor László el.veszejtésére tör. Shakespeare király-drámái töméntelen példát nyújtanak arra: hányszor és mily fondorlattal csalja tőrbe a hatalomra ácsingózó egyik úr a gyanútlan másikat. Az őszinteség hiánya jellemzi a történelem hosszú feudális és polgári századait. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy a jóakaratú emberek mindig az igaz, nyíltszívű, tiszta őszinte társaknak szurkoltak, s megvetették a hamisat, az alakoskodót, az álnokot, a színlelőt, az őszintétlent. Az olyan jellemvígjáték, mint Moliére Tartuffe-je, sűrítve nyújtja át a képmutató, hazug, őszintétlen embertípust minden kor vizsgálódásának. A hazugság a gyöngék fegyvere — írta volt Jókai. Ezen mindenki eltűnődhet, különösen, ha számba veszi: hányszor győzött ez a fegyver, vagyis a hazugság és a gyöngeség. A történelemben, a társadalomban, családi és munkaviszonyban. De hát ha úgy van, hogy a diplomáciában, a történelemben, a társadalmi érintkezésben szinte kitermelődik az alakoskodás, az őszintét- lenség — mikor és miképp van mégis hitele, értéke az őszinteségnek? A gyermekkorban bizonyosan. Különben mért írta volna oly találóan, kisgyerek korát és a Mamát idézőn József Attila: „Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam...”? Keserű, kiábrándító vallomása ez a költőnek, s megingatja hitünket: valóban nem lehet felnőni, létezni, élni csalás, hazugság nélkül? Az őszinteségnek valóban nincs árfolyama? Mit szóljunk akkor a manapság különösen divatos életrajzi könyvekhez? Az emlékező kötetekhez, a tárgyilagosnak ható s többnyire nem tárgyilagos, mert az önmagához megértőn elfogult író vallomásaihoz? Persze, találkozunk közöttük őszintékkel vagy őszinteségre törekvőkkel, de talán nagyobb számban kevésbé őszintékkel. Az emlékező ugyanis — néha nem is tudatosan — megszépíti múltját, s ezzel megtagadja a lélek föltárulkozá- sának egyetlen indítékát: az őszinteséget. Nyilvánvaló hát, hogy az őszintétlenség, még ha nem is jut el a hazugságig, tulajdonképpen utálatos, ellenszenves magatartás. így hát az is nyilvánvaló: nincs vonzóbb, emberibb, rokonszenvesebb vonása személyiségünknek, mint ha társunk, környezetünk, tárgyaló partnerünk úgy találja, hogy fedezete van a szavunknak. Ez a fedezet az őszinteség, ami egyet jelent azzal, hogy bízni lehet bennünk. Ez, persze, kissé elvont bölcsességnek tetszik. Ezt különösen akkor érzem, mikor olyan fiatalemberekkel találkozom, akik mint szent és ősz ősállatra tekintenek rám, ha ilyen elveket hangoztatok. Azt mondják, hogy ők igen hamar megismerték a társadalom játékszabályait. Nem tudják, mi volt régen, de azt bizonyosan állítják, hogy aki balek — s a balekség egyik megnyilvánulása az érzelmek, a tervek, a kártyák nyílt feltárása —, az alaposan megégeti magát, más kifejezéssel : könnyen pofára esik. Az embert akkor ítélik meg kedvezően — mondják ifjú barátaim —, ha „megjátssza magát”, ha szelídnek mutatkozik, ha nem mond ellent, ha nem vitatkozik. Rövidesen: ha nem őszinte. így könnyebb előre jutni érvényesülni. Hazudni kell az iskolában — mondják —, hazudni kell a lányoknak a fiúk előtt, fiúknak a lányok előtt, mert különben alul maradnak, hazudni kell a főnöknek — a hazugságot mindenütt szívesebben fogadják, mint a szókimondó igazságot. Eltűnődöm ezen a szemléleten.. Szó nélkül vegyük hát tudomásul, hogy az a nemzedék, mely minket hivatott fölváltani s mely a szocialista társadalom kiteljesítőjének a szerepét kapta a történelemtől, ilyen elvek szerint nőjön fel? Vegyük tudomásul, hogy a történelem szocialista korszaka se fog majd különbözni az előző korszakoktól a tekintetben,, hogy ugyanúgy az őszintétlenség, az alakoskodás, a furfangos helyezkedés jellemzi, mint azokat? Ebbe nem™<xi„,te'e; ebbe nem is szabad belenyugodni. Váltig kitartok egy régi rögeszme mellett: a társadalmi együttélés — pontosabban: a- szocialista társadalmi együttélés — nem alapozódhat az átéjtésen, a becsapáson, a hazugságon, az őszinteség nélküli magatartáson. Nemcsak múltunk haladó törekvéseit, ám jelenünk erőfeszítéseit s a jövendőnek az embert végképp fölszabadító korszakát is tisztelettel szeretném szemlélni. Ezért is zárom e jegyzetet úgy, mintha levél volna: maradok — a múlt, a jelen és a jövő iránt — őszinte tisztelettel: Nemes György Káptalan utca 4 Uitz-múzeum Pécsett Pécsett, az egyre inkább múzeumutcává alakuló Káptalan utca egyik érdekes épületében az ősszel nyílott meg Uitz Béla önálló magyarországi múzeuma. Több mint fél évszázados emigráció után tért haza a művész, már szinte csak meghalni: 1972 januárjában hunyt el Budapesten, miután életművét a magyar népre hagyta. E végrendelkezés öltött testet a gyönyörű múzeum formájában, amelynek hat terme Uitz hat nagy korszakát, műveinek legjobbjait mutatja be. Ki volt Uitz Béla? Temesvári születésű parasztfiú, aki géplakatosnak tanult, majd fölkerült Budapestre,^ és művésznövendék lett. Kassák proletárművészeket tömörítő, avantgárd köréhez, az aktivistákhoz csatlakozott. Művészi sikerek, antimilitarista, baloldali küzdelmek jelzik útját a csúcsig: 1919-ig, amikor Uitz is vezéregyéniség, a Tanácsköztársaság művésziskolájának vezetője lett. Bécsi, majd párizsi emigráció után Lunacsarszkij hívására Moszkvába költözött, az Ipar- művészeti Intézet tanára lett, majd Érdemes művész, a legmegbecsültebbek, legfog- lalkoztatottabbak egyike. H. E. Részlet a kiállításról A múzeum épülete
