Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-08 / 56. szám

1979. március 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Rokonok vagyunk ugye? címmel közös műsort forgat a Finn és a Magyar Televízió. A tréfás vetélkedőkkel tarkított ismeret- terjesztő műsorban olyan hírességek lépnek fel, mint Lasse Viren és Németh Miklós olimpiai bajnokok, Koncz Zsuzsa és Katre Heléna táncdalénekesnők. A műsorokat március közepén sugározza a Magyar és a Finn Televízió. A képen: Németh Miklós és Lasse Viren oliirfpiai bajnokok Jászszentandráson Fogynak a kisiparosok — csökken a szolgáltatások színvonala Ketten a milliókból Kevés olyan község van a Jászságban, ahol az elmúlt tíz év alatt annyit tettek vol­na a lakossági szolgáltatá­sok fejlesztéséért, mint Jász­szentandráson. Mégis gon­dokkal küzdenek a község­ben, sokan panaszkodnak, hogy néhány szakmából nincs vagy nem kielégítő a szolgál­tatás. Néhány évvel ezelőtt kor­szerű szolgáltatóházat adtak át. A Jászsági Vas- és Zo­máncipari Szövetkezet, a Jász­sági Ruhaipari Szövetkezet és a Szolnok megyei Fodrász Szö­vetkezet fenntartásában üze­melő „főtéri nagyházban” hu­szonötén dolgoznak. A legalapvetőbb szolgálta­tási igényeket rádió, televí­zió és háztartási kisgépek ja­vításával, férfi-női fodrá­szattal és kozmetikai rész­leggel, konfekció és méretes szabósággal elégítik ki. Új szolgáltatás a Patyolat' Vál­lalat tavaly létrehozott he­lyi begyűjtője. Eredményesen segít a szol­gáltatások javításában a Hajdú-Bihar megyei Szolgál­tató Vállalat jászszentandrá- si részlege. A kirendeltség (SZOLIVÁLL) 28 mellék­vagy főfoglalkozású és nyug­díjas kisiparost foglalkoztat, olyan keresett szakmákban mint: víz- és villanyszerelő, kőműves, szobafestő, ács, bá­dogos, tetőfedő. Az új létesítmény átadásá­nak, a gondos szervező munkának volt az eredmé­nye, hogy Jászszentandrást sokáig olyan településként tartották számon, ahol meg­felelő a szolgáltatások szín­vonala. Az utóbbi években azonban újabb gondok tá­madtak. Két év alatt tizenöt „kiöre­gedett” kisiparos adta be mű­ködési engedélyét, új enge­délyt viszont csak hatan kér­tek. Pedig az igények nőnek, egymás után épülnek a csa­ládi házak, a gépkocsitulaj­donosok száma meghaladta a kétszázat. Ennek következménye, hogy egyre nehezebb kivite­lezőt kapni víz- és villanysze­reléshez, szobafestéshez, a parkettázáshoz, és hiányszak­ma lett az autójavítás. A községben tehát jogos az ész­revétel, hogy javultak ugyan, mégsem kielégítők — ponto­sabban már nem kielégítők — a lakosság részére végzett szolgáltatások. I. A. Magad uram Színhely: Szolnok, a Vas­ipari Vállalat szervize. Belép az ügyfél az irodába, kezé­ben — möndjuk — egy javí­tandó centrifugával (de le­het az mosógép, porszívó, varrógép, egyéb háztartási kisgép is, amelyet a megren­delő tol, húz, von ...). Az illetékes alkalmazott meghallgatja a panaszt, majd hibafelvevőlapot nyújt át a. cipekedéstől pihegő ügyfél­nek, ezután megkéri, hogy emelje magához a gépét, és vigye a javítóműhelybe, a lap kíséretében. Az útirányt készséggel elmagyarázza: itt ki, ott át, majd keresztbe, majd a vasajtón, a csapóaj­tón át az udvaron... A kül­dönc — akarom mondani — az ügyfél, kolumbuszi eltö­kéltséggel nekivág ... Több kacskaringó után a vasajtó, amely mögött az. autósműhely szorgos szakemberei merész vízsugárral alsó-felső-belső tisztítást végeznek. Ha peches az ügyfél — némi „áldás” ne­ki is jut a slagból, ha olyan a járása, könnyen elhasal az olajjal átitatott sárban. Ez­után már csak egy foghíjas macskaköves udvaron kell átvágni, és ott a szervizmű­hely. A mester vizsgálata után kiderül — és a lapra rákerül — a „diagnózis”. Ha vállal­ják a javítást — marad a gép. Az ügyfél — kezében a munkalappal — vissza az irodába. Az útvonal azonos. Az adminisztrátor nyugtázza az ügy menetét, javítási ha­táridőt mond. A hibás gépétől szabadult ember — bár már morgoló­dik — úgy hiszi, túl van a nehezén. Balga hit. Mert ez­után jön a második felvonás, mármint a megjavított gép kiváltása. A módszer azonos az előb­biekkel. csakhogy most előbb a papírokkal, a kifizetett számlával járkál az ügyfél. Miután lerótta az oda-vissza útvonalat, mehet a megjaví­tott gépéért a műhelybe. Nincs más megoldás? Van. Több is. A terhes örökséget tetemes összeg ráfordításá­val hamarosan megszünteti a vállalat. Üj festőműhelyt építettek, hogy a jayító va­lóban javító legyen. A régi irodát korszerűsítik, közfa­laznak, új szervizműhelyt alakítanak ki. Mindez — ha jól dolgoz­nak az átalakítók — az év derekára elkészül. Akkor vé­get ér az ügyfél küldönc­sorsa. Még csak néhány hónap. Addig magad uram, ha szol­gáltatód nincsen. Illetve Csak félig... — t. sz. e. — Két nő a lányok, asszonyok millióiból. Nincs bennük semmi csodálatos. Amit vál­laltak azt tisztességgel tel­jesítik. Panasz, zokszó nél­kül teszik a dolgukat, pedig bizonyára vannak gondjaik. Egy csöndes asszony Alig hallottam a hangját, amikor a számtalan géptől hangos műhely végében lete­lepedtünk beszélgetni. Ben- csik Pálné szerény, törékeny asszony. Azt tudtam róla. hogy a Tisza Cipőgyár kun­szentmártoni gyáregységében mindenki dicséri. — Még én is a műhelyben dolgoztam, amikor idekerült — mondta a mosolygós szemű szakszervezeti titkár, Dézsi Istvánné, aki most meós. — A szakmunkástanulók orszá­gos versenyén nyolc évvel ezelőtt a legjobbak között végzett. Így aztán hamarabb „szabadult”, mint a többi cipőfelsőrész-készítő. Azóta sem érték utol. Ha kezembe veszek egy cipőt, azonnal megmondom, hogy ezt ő varr­ta. Ezzel nem a többieket akarom bántani, hiszen akad itt több jókezű lány, meg asszony, de Bencsikné mégis más. Nehezen formálódtak a mondatok, Bencsikné szinte maga elé ejtette a szavakat. — Martfűn tanultam a szakmát. Pedig eleinte gim­náziumba akartam beiratkoz­ni. Nem bántam meg. Szere­tek varrni. Ahogy a munkájára tere­lődött a szó, a rövid monda­tok egyre terebélyesebbé vál­tak. — Sokan azt mondják, hogy a szalag mellett monoton a munka. Én az ellenkezőjét ta­Bencsik Pálné pasztaltam, mert sűrűn vál­toznak a modellek, velük együtt a fejtűző munkája is. Csodálkozó pillantásomra halvány mosoly a válasz. — A cipő fején a díszvar­rásokat a fejtűzők készítik. Persze, nem csak ennyi a munkánk, de ez a lényege. Én egyébként pihenésül is varrók! Odahaza már van néhány magam szabta ru­hám, de a hímzésbe is bele­tanultam. Ha délelőttös, akkor haj­nalban indul Mesterszállás­ról, ahová decemberben, az esküvő után költöztek férjé­vel. Munkahelyén ő az első, mire a többiek megjönnek, már mindent előkészített, hogy pontosan kezdhesse a munkát. De ezt már nem tő­le tudtam meg. — A műhelyben mindenki normában dolgozik — nézett a fiatalasszony után Papp Sándor főművezető. — Ben­csikné átlagosan százhúsz- százharminc százalék között teljesít. A maga szerény mód­ján kivívta a többiek megbe­csülését. Szívvel-lélekkel dol­gozik, viszi magával a mun­katársait. A kezdőket szere­tettel tanítja, jobb kezek alatt nem is szokhatnának az üzem életéhez. Alig egy évvel idekerülése után felvették a pártba. Ma a gyáregység alapszervezeté­nek vezetőségében dolgozik, tagja a kunszentmártoni já­rás párt-végrehajtóbizottsá­gának. A mozgalom nevelt Donkó Jolán csaknem har­minc éve tagja a pártnak, több mint tíz éve tanszékve­zetője a megyei pártbizottság oktatási igazgatóságának, egyszóval hozzászokott már ahhoz, hogy gondolatait han­gosan is kifejtse. Mégis így kezdte beszélgetésünket: — Nem akarom a maga munkáját nehezíteni, de nem szeretem az ilyenféle nyilvá­nosságot. — Mégis arra kérem, hogy élete meghatározó eseményei­ről, a mozgalomban eltöltött évtizedekről beszéljen. — A legfontosabb az. hogy engem a mozgalom nevelt, abban nőttem fel. A szülői ház adta az alapokat, édes­apám, édesanyám parasztem­berként megtanított a mun­kára. Nagykörűben, ahol él­tem, már egészen fiatalon be­jártam a néptánc-csoport próbáira. Sokat gyakoroltunk, nagyszerű közösség volt a miénk, az együttes erőfeszí­tés, a fellépések sikere össze­hozott bennünket. A negyvenes évek végének eseményei, az akkori idők határtalan lelkesedése mély nyomokat hagyott a lelké­ben. Az a fordulat, ami a vi­lágban bekövetkezett, meg­változtatta a falu életét is. A fényes szelek Nagykörű há­zait is körbelengték. Donkó Jolán testvérei mind népi kollégisták lettek, őt magát pedig 1950-ben felvették a pártba. — Ezzel el is dőlt az éle­tem. Még abban az évben a tanácsok alakulásakor tanács­taggá választottak. Közös munka,, egy nagyobb közösségért. Két esztendővel később már Szolnokon, az akkori járási tanácsnál dol­gozott, ahol a pártalapszer- vezet titkára lett. — Pártiskolára kerültem, onnan pedig a megyei párt- bizottságra, majd megint az iskolapad következett, elvé­geztem a kétéves pártfőisko­lát. A korábbi hallgató ma már oktat. S hogy az oktatás­sal járó nehézségeket köny- nyebben leküzdhesse. tanári diplomát szerzett. — Az elmúlt három évti­zedet végigtanulta. — Ezt kívánta a munkám, az életem. Hogyan állhatnék oda a marxista—leninista es­ti egyetem hallgatói vagy a pártoktatásban részt vevő Donkó Jolán elvtársak elé, ha nem tud­nám. hogy van mit átadnom? A tanulásban nincs megállás. — Most a pártépítési tan­szék vezetője. — Munkatársaimmal együtt az a célom, hogy a hallgatók az elméleti alapvetés mellett a gyakorlati életben haszno­sítsák tudásukat. Ez teljesen logikus, hiszen a politika leg­alább annyira gyakorlat, mint amennyire elmélet. Semmit sem ér a tudás önmagában, azt tudni kell hasznosítani mások javára. Mondják róla: nincsenek egyéni céljai, csak a közösség élete érdekli, azért dolgozik. — Mindig olyan kollektí­vába kerültem, amelyik nagy hatással volt rám, segített, támogatott. Mozgalmi mun­kám során soha nem éreztem hátrányát annak, hogy nő vagyok, de el is vártam, hogy a terhekből egyformán jus­son nekem is. * * » A nemzetközi nőnap csak ürügy volt, hogy írhassak ró­luk, s hogy éppen róluk. Ha egy kicsit jobban körülné­zünk, számtalan hozzájuk ha­sonlóra találunk. Hortobágyi Zoltán Edlgey Mister MocAreck FORDÍTOTTA: BÁBA MIHÁLY 38. Felálltam, még egyszer megnéztem a képet. Valamit nem értettem. Andrea del Sarto Michelangelo és Raffa- ello tanítványa volt. Hogy le­hetséges az, hogy a mesterek nem szignálták képeiket, a tanítványa pedig aláírta, s az máig is olvasható? — Nos? — kérdezte vidá­man Henio. — Nagyszerű al­kotás, mi? Levettem a szemüvegemet, hogy még közelebbről meg­tekintsem az aláírást. Füst­szagot éreztem. Mintha füs­tölőből akasztották volna le. — Hol tartottad ezt a ké­pet? — Irhába csomagolva, a csomagtartóban, Szczecinben bepakoltam a bőröndömbe, és azóta nem vettem elő. Miért kérdezed? — Füstszagú. Olyan érzé­sem van, hogy ez a kép füs­tölőben volt. — Ez rendben is van, hi­szen a berlini múzeum az ostrom alatt leégett. Volt ott épp elég füst. Ez a logikus magyarázat nekem nem felelt meg. Ti­zennyolc év telt el azóta, és a füst még mindig érződne? Hihetetlen. Hirtelen egy ötlet jutott eszembe. Az ajtó felé indultam. — Balra a negyedik ajtó a WC — nevetett Henio. — Biztosan a füsttől... Nem fedtem fel a tévedé­sét, nem szóltam. Lementem a szálloda fodrászához, és egy üveg acetont vettem és kér­tem, egy darab vattát is. — Nos, rendben? — kér­dezte nevetve barátom, ami­kor visszamentem. — Köszönöm, rendben. Elővettem az üveget és a vattát. Megnedvesítettem az acetonnal és óvatosan a fest­ményhez érintettem. A felső festék lejött, s alatta megje­lent a világos-vöröses szín. Henio kétségbeesetten nézte, hogy mit csinálok, de már nem törődtem vele. Már a kép felületét dörzsöltem, még gyorsabban jött le a festék, mint a vászon széléről. Ki­rajzolódott egy furcsa alak. — Mit csinálsz? — kérdez­te kiáltva Henio. — Tönke- teszed a .képet! — Ellenkezőleg — válaszol­tam. — Andrea del Sarto Raffaello tanítványa volt, biztosan a mester által fes­tet vászonra festetté művét. Sokkal nagyobb lesz a kép értéke, ha maga Raffaelo festette. Az acetonnal áztatott vat­tával bedörzsöttem a képet és percek alatt nyomtalanul eltűnt Andrea del Sarto fest­ménye. Egy giccs-festő „mű­vét” tartottam a kezemben. — Mi ez? — kérdezte He­nio kétségbeesve. — Híres „mű”, rengeteg változata ismert. Szarvas, háttérben a vörös, lemenő nap. Kétlem, hogy Ameriká­ban a műgyűjtők verekedni fognak ezért a képért. Vi­szont megnyugtatlak, nem lesz problémád a kép kivite­lével ! Henio egy pillanatra meg­állt, mint egy sóbálvány, olyan ostoba arcot vágott, hogy sajnáltam, hogy nem örökítettem meg. Letettem a képet, aztán Henióhoz for­dultam, aki még mindig bé­nult volt. — Végre tudom, hogy a kedves donnának miért volt könnyes a szeme, amikor bú­csúztatok. — Miért? — nyögte ki vég­re a barátom. — Egyszerűen egy bizonyos amerikai milliomos ostoba­ságán siránkozott. — Nem értem. — Mindjárt eszedbe jutta­tom. Egyszer, amikor beszél­gettünk, és amikor megkér­deztem, hogyan kerestél olyan tekintélyes összeget, azt válaszoltad, hogy „az emberi fösvénységen és tehe­tetlenségen. Azon, hogy a gazdag ember még gazda­gabb akar lenni, és nem sza- laszt el semmiféle alkalmat, hogy a nálánál szegényebbet kifossza a maradék vagyoná­ból”. Lehet, hogy nem pon­tosan idéztem aranymondáso­dat, de az biztos, hogy hűsé­gesen visszaadtam értelmét. És mondd csak, mi mást akartál te tenni azzal a pa­raszttal, akihez oly „furcsa véletlen” folytán vezetett el a Képzőművészeti Főiskola hallgatója? Valid be, hogy rendkívül tehetséges tanít­ványra találtál benne. Még a tanítómesterét is jégre vitte. Az én kedves barátom, az ügyes, és egyben gazdag ame­rikai egy pillanatig úgy né­zett rám pislogó szemével, mint aki szeretne megérteni valamit. Végre elszálltak a felhők a homlokáról, szája szögletébe lopakodott a mo­soly. Aztán hirtelen hango­san felnevetett. Henio a fo­telbe vágta magát és sokáig hangosan nevetett. Aztán erőt vett magán, felállt, tele- töltötte a poharainkat. Még mindig nevetve koccintot­tunk, aztán egy hajtásra meg­itta a konyakot, és azt mond­ta: — Micsoda ország! Milyen nagyszerű ország! Milyen csodálatos asszonyai vannak! — VÉGE —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents