Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-04 / 53. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. március 4.- Papa, neked fogalmad sincs, milyen év van!- El tudnám intézni, hogy jövőre is legyen. Előjegyzés Edző voltam egyetlen napig Bevallom, eddig egykori középiskolás osztályba,jnok­ságaimon kívül — ahol rög­bielvek szerint küzdöttünk — soha, semmilyen szabály- szerű kosármeccsen nem sze­repeltem, és látni se láttam egyet se. Éppen ezért a döbbenet erejével hatott, hogy rám bízták a helybeli gimnázium hírneves serdülő kosárlab­da-együttesét, miszerint ha aznap úgyis Szolnokra uta­zom. kísérjem el őket. Sőt, legyek az edzőjük, szellemi irányítójuk, és a bajnoki mérkőzés után hozzam haza a kollektívát. Megérkezésünk után a gimnázium aulájában meg­tartottam a világ' legrövi­debb taktikai értekezletét, ami ennyiből állt: — Győzni kell gyerekek, a többi részletkérdés! Bólogattak, és én igyekez­tem a szerkesztőségbe. Az egyik, volt híres játékos fel­világosított : a kosárlabdát változatlanul pontra játsszák ma is, öt személyi után kiáll a vétkes, félidőnként kétszer lehet időt kérni stb. Az értekezlet befejezése után rohantam a tetthelyre, ahol már a második félidő zajlott. Távollétem szemmel láthatóan serkentőleg hatott a gyerekekre, hiszen már 40:9-re vezettek. Belépésem után lelkesen üdvözöltek (Igazán maradha­tott volna még Miklós bá­csi), amit azzal háláltam meg, hogy tüstént kezembe vettem a csapat irányítását. Nyakatekert cseréim nem­csak a játékvezetőket, de sa­ját csapatomat is átmeneti­leg megzavarták. A befeje­zés előtt 30 másodperccel időt kértem. A remek kis kollektíva tudásszintjére jel­lemző: annak ellenére, hogy ott voltam, kitűnően játszot­tak, fölényesen nyertek. Az összecsapás után az egyik játékvezető odasom- fordált. — Tizenhét éve sípolok, de még hasonlót nem láttam. Útcahosszal vezetnek, és fél perccel a lefújás előtt időt kér. Miért? Mit mondott? — Nagyon fontosat. Közöl­tem velük, igyekezzenek a zuhanyozással mert 50 perc múlva indul a vonat. .— Erre igazán nem szá­mítottam — hebegte és még elmenőben is vissza-vissza- fordult. A nagyarányú győzelem ellenére kosártréneri beosz­tásomtól még aznap este tel­jesen visszavonultam. Ezt az edzői sikert, amelyet én az első napon elértem (90:17-re nyert a csapat) szinte lehe­tetlen felülmúlni. A teljes­séghez viszont hozzátartozik: komolyan mondom, nem te­hetek róla... D. Szabó Miklós Ezen nevet a... — Ez egy szomorú színda­rab. Azt tanácsolom neked, hogy rögtön a második fel­vonás után menj el. — És miért éppen a má­sodik felvonás után? — Mert az első után nagy a tolongás a ruhatárban. * * * A tanár megkérdezi a diá­kot: — Mennyi idős a papád? — Pontosan annyi, ameny- nyi én.. . — De hiszen ez lehetet­len ! — Miért? Hiszen éppen akkor lett az apám. amikor én születtem. * * * — Jelentsen be az igazga­tónak! — Az igazgató elutazott. — De engedjen be, én a felesége vagyok! — Mindenki ezt motidja! * * * Az orvos mondja: ön nagyon csúnyán kö­hög. Nem . szabad bort innia, nem szabad sört innia és nem szabad pálinkát. ..Egyszóval csak köhög­nöm szabad.” — hangzik a páciens válasza. * * * Párbeszéd az ifjú pár kö­zött: — Mondd, megkérted a ke­zemet a papától? — Igen. Felhívtam az öre­get, és ő így felelt: „Nem tudom, kicsoda maga, de nem ellenzem!” Bogdan Piatkowski: Csak tapintatosan! Csuromvizesen kiugrottam a kádból, vállamra vetettem a fürdőköpenyemet, és kinyi­tottam az ajtót. A küszöbön a földszinti lakótárs állt: egyik kezében egy tábla cso­koládét, a másikban pedig kis ibolyacsokrot szoronga­tott. — Szerény ajándék a ked­ves felesége számára — mondta. — Általában sze­retném megköszönni önök­nek a tegnapi kedvességü­ket: megengedték, hogy hasz­náljam a telefonjukat. — Szóra sem érdemes! Semmiség az egész! — fe­leltem. — Ha megint telefo­nálnia kell, kérem, csak ne restellje magát. — Ez igaz? — kiáltott fel a lakótárs. — És nem há­borgatom önöket? — Cseppet sem — vála­szoltam tapintatosan, és tüsz- kölni kezdtem.. . .. .A lakótárs este tízkor állított be. Néhány helyre telefonált, majd eltávozott, és cigarettafüstfelhő maradt utána a szobában. Éjjel három órakor ma­kacs telefoncsengetés vert fel álmomból. — Hívja a telefonhoz pan Geneket — suttogta titokza­tosan egy rekedt althang. — Miféle pan Geneket?! Téves kapcsolás — feleltem suttogva, tenyeremet a hall­gatóra szorítva, hogy fel ne keltsem családtagjaimat. — Alkalmasabb időt nem talál az ilyen sületlen tréfá­ra?! — torkolt le láthatat­lan beszélgető partnerem. Ha pan Geneket kérik a földszintről, akkor a telefon­hoz kell hívni. Mondja meg neki, hogy Anita keresi. — Az éjszaka kellős • kö­zepén senkit sem vagyok hajlandó a telefonhoz hívni! — rikoltottam bele a hall­gatóba. és levágtam a kagy­lót. Pontosan reggel fél hatkor berontott a lakótárs, és kö­szönés nélkül, se szó. se be­széd, a telefon felé nyomult. — Késő éjszaka valamilyen Anita telefonált, és azt kö­vetelte, hogy hívjam a' te­lefonhoz — közöltem komo­ran. ö belém fúrta veséig látó, hideg tekintetét. — És miért nem hívott át? Anita — a sógornőm. — Hi­szen azt mondta, hogy hasz­nálhatom a telefont, most pedig, amikor minden isme­rősömmel közöltem a szá­mát, egyszerre visszakozni akar. — Nem akartam késő éj­szaka felkelteni — mondtam bátortalanul. ö készpénznek vette ezt, leereszkedően megveregette a vállamat, és megnyugtatóan mondta: Ha valaki telefonál, le­gyen akár éjszaka, kérem, nyugodtan keltsen fel. Az én ismerőseim tapintatos embe­rek, és éjnek idején nem fognak holmi ostobaság miatt telefonálni. Megértette? Üdv! Éjjel két órakor megint telefonált az Anita nevezetű sógornő, összeszorítottam a fogamat, bebújtam a fürdő­köpenyembe, és leballagtam a lakótárshoz. ­Pan Genek negyedórát be­szélt telefonon, én pedig merő tapintatosságból addig a konyhában íagyoskodtam. Egy óra múlva megint le kellett szaladnom pan Gé­nekhez. Álmosan nyitott aj­tót és rosszindulatúan pil­lantott rám. — Mi történt? — kérdez­te mérgesen. — Mindjárt megmagyarázom — válaszol­tam a lehető legtapintato­sabb hangon. — Valamilyen Stanislaw telefonált és meg­kért, hogy haladéktalanul adjam át az üdvözletét, még­pedig a következő módon. Azzal teljes erőmből szá­jon vágtam, hogy csak úgy reccsent. — Semmilyen Stanislawot nem ismerek — habogta selypítve — tévedésről van szó... . . .Lehet, hogy valóban té­vedés volt, tény azonban, hogy pan Genek azóta nem használja a telefonomat. Fordította: Gellért György Fontossági sorrend A szolgáltató műhelyben Bors Bglázs művezető részlegéhez hat szerelő tartozott. A hat szerelő közül azon a reggelen az egyik szabadság­ra ment. a másik beteget je­lentett, a harmadik kilépett, a negyedik munkába jövet elkallódott valahol. A megmaradt két szerelő­nek Bors Balázs rövid ha­bozás után a huszonhárom sürgős és a hetvenhét kevés­bé sürgős munkalap közül kiadta az óvodai csörepedést. A két szerelő összepakolta szerszámait, s már éppen in­dulni akart, amikor az alag­sori műhelybe lerohant a fő­nök titkárnője személyesen, s miközben sajátkezűleg visz- szahúzta az ajtóból a szere­lőket. valamit súgott a mű­vezető fülébe. Bors Balázs dörzsölgette a tarkóját, morgott a fogai kö­zött. aztán odaszólt az egyik szerelőnek, hogy az óvoda előtt lépjen be Angyali Biri- ke művésznőhöz, de igyekez­zék. A másik szerelő addig is. . . Ekkor szólt a telefon. Bors fölvette a kagylót, s a ta­pasztalt másik szerelő egye­lőre nem indult el az óvodá­ba. Aztán elindult a főköny­velő barátjához. Bors Balázs pedig tele­fonált az óvodába, a türel­müket kérte, és miután mély­séges részvéttel meghallgat­ta, hogy a kicsik az ágyu­kon kuporognak, az óvónők pedig felkötötték a szoknyá­jukat — sej-haj — térdig, hogy járni tudjanak a víz­ben, megígérte, hogy oldal­kocsis motorkerékpárján ma­ga viszi oda fél órán belül a szerelőket. A művezető valóban el is robogott a szerelőiért, s kér­lelhetetlenül félbehagyatta velük a munkát mind a mű­vésznő, mind a főkönyvelői barát lakásán, és elvitte őket. Mégpedig az egyiket Hajrá Bélához, az élsportoló­hoz, a másikat dr. Igaz Pé­ter ügyvéd úrhoz, mert így utasította őt a Kisközpontja. Azután elmotorozott az óvodába, ahol a kicsinyek vigasztalására papírhajókat készített. A gyerekek nagy­szerűen szórakoztak, és . az óvónők szerencsére tudtak úszni. Bors Balázs azonban — lé­vén maga is apa — nem lát­ta túl megnyugtatónak a helyzetet. Elhatározta, hogy elviszi a szerelőket az óvodá­ba. Valóban — alig húsz perc múlva — vitte is a szerelő­ket. Mégpedig az egyiket Mo­hos főorvos úrhoz, aki a nagyközponti főmérnök úr­ból tavaly kiszedte az epe­köveket, a másikat viszont — a főmérnök titkárnőjének fodrászához. Ezután a lelkiismeretes művezető ismét elrobogott az óvodába, ahol tanúja volt annak a vidám vízi parádé­nak, amit a gyerekek a föl­fordított asztalokkal tuta- jozva rendeztek. Bors Balázsnak fölgerjedt apai szíve, s szentül megfo­gadta magában, .— hogy ha megpukkad is a Kis- és Nagyközpont minden fejese — azonnal elviszi a szerelőit az óvodába, mert szakértői megítélése szerint a víz egy órán belül kicsurog a játszó­teremből. s félő, hogy az ab­lakokat kinyomva a tutajozó gyerekeket az autók elé so­dorja. Elhatározását perceken be­lül tett követte, azaz vitte is mindkét szerelőjét a Zo­borics-lakásba, mert Zobo- ricsné, a Felettes Szerv nagyfőnökének a kis felesé­ge szólt le személyesen. Bors Balázs ekkor meg­tért irodájába, és magába roskadt. Hosszú percekig tar­tó kábultságából a telefon csörömpölése ébresztette föl. Csak sokára értette meg, hogy valami fejes hordja le őt, de egészen le a sárga földig —, amiért minden mást előbbrevalónak tart, mint az óvodát. — Bocsánatot kérek, de úgy utasítottak... — Ha maga az atyaúris­ten utasítja, akkor is az óvo­da az első! — dörögte ellent­mondást nem türően a hang. — Különben is ön állapítja meg minden esetben a sor­rendet. és ha emiatt bántják, forduljon hozzám! — Bocsánatot kérek, de ki­vel beszélek tulajdonkép­pen? — kérdezte hebegve a művezető. — Zoborics vagyok a Fe­lettes Szervtől. Bors Balázs alig tíz perc múlva vitte a két szerelőt az óvodába, és közben próbálta elképzelni, hogy milyen csa­ládi botrány lesz az este Zo- boricséknál. Sólyom László

Next

/
Thumbnails
Contents