Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. március 4. P'111 Pl . *: iii S ímhíh-CrirCrtr FIATAIC 1KNAK Mesterségük címere: díjnyertesek Országos versenyre várva A fával dolgozni jó A Tisza Bútoripari Vállalat szolnoki gyáregységének portáján Zelei Tibor mellé szegődöm, hiszen az épületek kusza rengetegében könnyen eltévedhet a gyanútlan látogató. Útközben váltunk néhány szót a két fiúról. — Amikor a bútorasztalos szakmunkástanulók megyei versenyét megnyerték, azt kérték a srácok, hogy a prototípus műhelyben dolgozhassanak. No, és persze együtt. Hogy miért? Mert szeretnek együttdolgozni, és mert a harmadévesek az utolsó félévüket már nem a tanműhelyben, hanem az üzemben töltik. Igenám. de ott szalagszerű termelés folyik, a munka nem olyan sokrétű, csak egy részletét végzik az egésznek. Így aztán az országos versenyre nehezebben tudtak volna felkészülni. Itt, ebben a kis műhelyben régi, nagytudású mesterek dolgoznak, tőlük csak tanulhatnak. A mintadarab műhelyben — itt csak proto a neve — találom Szűcs Tibit és Munkácsi Misit, akikről az imént beszélgettünk. Egy heverő keretének összeállításán munkálkodnak. Körülöttük szerszámok: keretes fűrész, véső, nagyfejű fakalapács. Nemigen néznek sehova, a fűrész surranását figyelik, ott harap-e a fába. ahol kell, vagy igazítsanak-e rajta? — Miért ők nyerték a megyei versenyt? Mert szeretik, amit csinálnak, és meg is tudják csinálni, amit szeretnek, — feleli kis gondolkodás után Zelei Tibor. Miska oktatója. — Az iskolában megtanulták az elméletet, itt meg odafigyeltek a gyakorlatokon. — Ilyen egyszerű? — nézek rá kétkedve. Elmosolyodik. — Ebből a gyáregységből már sok jó szakmunkás került ki. Országos győztes is dolgozik nálunk. A vezetőink előtt is lé a kalappal, épp most kaptunk hatszázezer forintot, hogy felszereljünk egy gépműhelyt, ami szintén a szakmunkástanulók képzését segíti majd. A fiúk illesztgetik a keret darabjait. Kis igazítás, aztán bólintanak, hogy rendben, lehet ragasztani, csavarozni. A műhely vezetője, Magyar Imre, pár lépésről figyeli őket. — Volt már a kezem alatt egy-két gyerek, de ennyire felkészülten még egyikük sem került ide, mint ez a két fiú. Teljesen önállóan dolgoznak. Miska az ötletesebb, Tibi a gyorsabb. Persze mi, öregek azért figyeljük őket. Ha valaminek nehezen jönnek rá a nyitjára, a szakik megmutatják. Tudja, hogy van ez, sok az olyan apró fogás, ami gyorsítja a munkát. Ügyesek a srácok, na! A fejükben is, a kezükben is sok van. Pálkovács László, Tibi oktatója egy másik műhelyből szalad be néhány pillanatra. — Be-bekukkantok, mit csinálnak a gyerekek. Itt jó kezekben vannak, sokat tanulhatnak. Kell is, mert az országos versenyen szerintem eséllyel indulnak. Közben „összeállt” a keret, a többi már a ragasztó, meg a csavarok dolga. Szussza- násnyi időre átballagunk hármasban az egyik tanműhelybe. Nemrég készült öltözőasztalka elé állunk. Szem- lélgetik. — Kajsza — böki meg Tibi Miskát. — Az egyik lába kilóg egy centivel. — A lapja se fekszik föl, — teszi hozzá Miska. — Na jó, de másodéves munkája — így az előbbi. — Miért épp bútorasztalosok lettetek? — kérdezem. — Én a barátom után, öt besenyszögivel együtt jöttem. Jó a fával dolgozni, szeretem, ahogy a kezem alatt lesz belőle valami — mondja Tibi. — Mezőtúron, ahol lakom, sokszor benéztem az asztaloMunkácsi Mihály Szűcs Tibor Fotó: TKL sokhoz. Addig szagolgattam a fenyőforgácsot, hogy hozzáragadtam — nevet Miska. Jövendő munkájukról beszélünk, arról, hogy nem szívesen kerülnének á szalag mellé, mert az lélekölően unalmas, , mindig ugyanaz, hiányoznak a „kezem alatt lesz belőle valami” érzése. Tisztelettel beszélnek mestereikről, a szakikról, akiktől olyan sok mindent megtanultak, ellestek. Aztán az országos versenyhez kanyarodunk. — Hát. i>. — mondják egyszerre, mintha savanyú almába haraptak volna. — Jó lenne az első tíz között végezni, mert akkor még ott, helyben a szakmunkásvizsgát is letehetnénk. Hátha sikerül ... Ebben maradunk. H. Z. Olvas-e, leányzó... Evés közben jön meg az étvágy A jövendő lakatosok, esztergályosok, asztalosok és kereskedők legjobbjai nemcsak arról adnak számot minden évben, hogy ki mit tesz mestersége elsajátításáért. A „Szakma kiváló tanulója” versenysorozat mellett tantárgyi vetélkedőn bizonyítják: a pontos munka, a legjobb fogások megtanulásával párhuzamosan jutott idejük a matematika, az irodalom és a történelem legfontosabb kérdéseivel való ismerkedésre is. A Szolnok megyei szakmunkástanulók idei irodalmi versenyén Nagy Eszter, a szolnoki Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Intézet harmadikos tanulója győzött. Huszonnégy, az iskolai vetélkedőkön legjobbnak bizonyult társa közül nem akárhogyan lett az első. Tanárnője, dr. Záhonyi Ákosné mesélte el, hogy' a zsűri így kezdte az értékelést: „Aki most nyert, az sokkal jobban szerepelt a többi versenyzőnél.” Eszter még azt is hozzáteszi, hogy a maximális 82 pontból 70-et gyűjtött össze. Úgy látszik azonban, az írók és költők életrajzából, a festményekről és versekről többet tud, mint arról, mi hozta meg a sikert, az első helyezést. Csak annyit mond: „érdekel az irodalom.” Hogy miért? .. .már az általános iskolában is szívesen olvastam.” Akkor sem tudok meg többet, amikor kedvenc költőiről kérdezem. Tanárnőjét faggatom hát tovább: miért is nyert Eszter a megyei versenyen ? ,— Nem nagyon ismerem a kislányt. Nem tudnám megmondani, miben gyökerezik irodalmi érdeklődése. Egy biztos, jó érzéke van ehhez a tantárgyhoz. Ez a legfontosabb; a stíluseszközök ismertetőjegyeit nem lehet bemagolni. .. És olvasottsága is sokat számít. — Eszter, többet olvasol osztálytársaidnál? — Nem tudom. Az iskolában csak hetente háromszor találkozunk, könyvekről, versekről alig beszélgetünk. Otthon, mezőtúri barátnőimmel már gyakrabban terelődik a szó az irodalomra. — Biztos, hogy Eszter többet olvas iskolatársai nagy részénél — szól közbe a tanárnő. — A mi tanulóink többsége, sajnos, ritkán vesz a kezébe könyvet. Ez nagyon megnehezíti a szakmunkástanulók irodalmi oktatását. Heti két magyar órán (fele nyelvtanra megy el) a legfontosabb témákról is csak röviden beszélgethetünk. Teljesen ismeretlen, soha nem látott dolgokat szinte lehetetlen megértetni. A titkot nem is sikerült megtudnunk, annyit mégis megsejtettünk, hogy a szorgalmas tanuláson kívül az esténként elolvasott kötetek segítették Nagy Esztert a megyei vetélkedő első helyéhez. Az országos versenyre is az eddig bevált „recept” szerint készül tanárnője irányításával. Az iskolanapok délutánján tartott „pótórákon” az irodalom és a képzőművészet legfontosabb kérdéseiről beszélgetnek. No, és Eszter olvas. Az országos erőpróbára készülve ismerkedett "meg Lengyel József Igézőjével Ajtmatov A versenyló halála című könyvével. Belekóstolt Szerb Antal magyar irodalomtörténetébe is. és most kezdett barátkozni Csehov művészetével. Szüksége is volt a tájékozódásra, hiszen ő még a régi, kevesebb ismeretet adó tanrend szerint tanulta az irodalmat. Miért vállalja Nagy Eszter, hogy délután is az iskolában marad és csak este utazik haza Mezőtúrra? (Ö mondta: szakmájának —lak- berendezési boltban lesz eladó — nem sok köze van az irodalomhoz.) — Természetesen azért, hogy az egri országos versenyen se vallják szégyent. Az csak egy_ fél mondatából derül ki, hogy valami más is ösztönzi: a szakmunkásbizonyítvány megszerzése után szeretne középiskolában tanulni. — A versenyre készülve jöttem rá, hogy mennyire keveset tudok az irodalomról. No, és a történelem és a biológia is érdekel. V. Sz. J. Kissé érzelmesen Az esztergályos szakma akár a szobrászoké A buszon reggelente a tömegben lökdösődve, vagy ahogy megy a gép, esetleg éppen a discóban ritkán fordul meg fejükben — mondják —, hogy ők majdan egy osztályhoz tartoznak, a munkásosztályhoz. Igaz, most is tagjai egy osztálynak, a jászberényi 606-os számú Ipari Szakmunkásképző Intézet harmadik évfolyamán. Rédei Sándor és Szívós Tibor esztergályos lesz. A jelek alapján nem akármilyen, a versenyben elért helyezésük legalábbis ezt bizonyítja, de erről majd később. Hogyan kerültek erre a pályára? A halkszavú Sándor erről így beszél. — Nem ide akartam én jönni. Jászárokszálláson lakom a szüleimmel, édesapám a mezőgazdáságban dolgozik — ott szerettem volna gépszerelő lenni. De ilyen osztály nem indult abban az évben. Ugyanígy más szakmával kacérkodott Tibor is: — Debrecenbe készültem a műszeripari szakközépiskolába, de nem vettek fel. Édesapám esztergályos volt, most művezető — a pálya- választásban némiképp ennek is szerepe van. Tudom, most azt kérdeznéd, hogy mindenki így csapódott ide? Nem. A többség úgy is tervezte, hogy esztergályos lesz. Árokszállásról például egy egész csoport jött. — Beszéljünk a tanulásról és a szabad időről. Mire hány órát fordítotok? — Tanulásra keveset — íg" Tibor. — Maximum egy órát. Nekem jóformán minden időm elmegy a sportra. Birkózom. Sándor átgondolja, mielőtt megszólal: — Napi egy-két órát tanulok. Nem megerőltető ez, azt hiszem, senkinek. Mi is négyes rendűek vagyunk. Otthon legtöbbször olvasással töltöm az időt. Kalandregényekkel. Bevallom, a szépirodalom értékét még nem ismerem. Igaz, nekikezdtem már néhány ilyen könyvnek is. Azután ott a házimunka. Tanyán lakunk, ahol nincs villany, viszont van állat jócskán, őket gondozni kell. Mi árokszállásiak egyébként összetartunk az osztályban, és akik együtt járunk, együtt tanulunk a faluban is. El lehet menni moziba, . meg táncolni, bár én az ilyet nem szeretem. A csendet azt inkább. Otthon, a jó csendet. Tudom, különbözők a társaimtól. Ha valami olyan dolog van, amit én nem akarok csinálni, szépen félrevonulok: tegyétek nélkülem. Tibor véleménye a társasági életről: — A szakmunkástanulók általában önmagukhoz hasonlóakkal. vagyis szakmunkástanulókkal barátkoznak. Nem a kisebbségi érzés mondatja velem, a gimnazisták lenéznek bennünket — gondolják sokan közülünk —. s van is benne valami. Egykét olyan srác miatt történik ez. akik tényleg megérdemlik. Persze ilyeneket a gimnazisták között is találnánk. — Idősebb munkásokkal hol találkozhattok? Szinte egyszerre vágják rá: otthon. Azután Tibor kicsit komolyabban: — A gyárban három napot dolgozunk egy héten. Mindannyiunkat beosztottak egy mesterhez — idősebb szakmunkáshoz, tőle tanuljuk el a szakma fogásait. Bizony, sokat számít, hogy a mester- milyen ember, mert hozzá hasonlóak leszünk mi is. Hajtósak. becsületesek, vagy éppen lógósak, sumákok... Ilyen is van. Adódik úgy, hogy a mester helyett a tanuló dolgozik. — Látszatra' ez rossz, de éppen dllenkező- leg, nekünk így jobb, mert többet tanulhatunk. A versenyre terelődik a szó. A megye szákmurikás- képzőiből vettek ezen részt esztergályostanulók. Számot adtak, mit tudnak elméletből és gyakorlatból. A két fiú izgulit, kiváltképp az elméleti kérdéseknél. A csőtengely megmunkálása viszont már könnyebben ment. Tibor első lett, Sándor harmadik. Tibor mondja, hogy édesapja az országos versenyen elért helyezésével kapta meg szakmunkásbizonyítványát. Hát megpróbálja ő is. Erre készül, Sándor pedig már a szakmunkásvizsgára. A jövőjük? — Tanulni akarok. — mondja Szívós Tibor. — , Érettségizni, azután főiskolán képezni magamat. — Ez egy Olyan szakma, amellyel otthon nem lehet maszekolni — mondja Rédei Sándor, — de engem a pénz nem érdekel Igaz, nem ezt a pályáit akartam valamikor, de megszerettem, s ennél maradok. Még akkor is, ha leérettségiztem. Talán szentimentális dolog, de az tényleg nagyon szép. amikor folyik a forgács. Olyan ez a szakma, mint a szobrászoké. Adott egy tömb, csak le kell róla fejteni a feleslegeset. Ezt akarom csinálni én is. H. J. Szabad időben Legtöbbször moziba megyünk Nyugdíjazás előtt álló nevelőnőnknek méltán juttatta eszébe fiatalságát az a néhány hanglemez, amely a kollégium sok generációt kiszolgált (lemezjátszóján forgott unos-untalan. Nekünk inkább — miközben a „Homokóra” andalító dallamára táncleckéket adtunk egymásnak — unalmas óráink számát növelte. Kötelező irodalmon nevelkedett szellemünk sem késztetett tolongásra bennünket a két szek- rénynyi könyvtár előtt, s a kézimunkázást pedig — mint minden lány kötelező „ujjgyakorlatát” — valamiféle vénkisasszonyos bolondériá- nak tartottuk — meséli ismerősöm. A hajdani kollégium programkínálata szerencsére ma már nem tipikus. A kollégiumok az iskolákkal együtt egyre inkább arra törekszenek, hogy diákjaikban kialakítsák a szabad idő hasznos eltöltésének szokásait. S ha ez nem mindig jár egyértelmű sikerrel — erre engednek következtetni a közművelődés „fehér foltjai” — nemcsak az ő hibájuk. — A 14—18 éves fiatalok rendkívül fogékonyak, snem csupán a jóra, — mondja Humli Dezső, a szolnoki 633- as számú Ipari Szakmunkás- képző Intézet igazgatója. — Sokféle hatás éri őket. Például a munkahelyeken, ahol leendő szakmájukat gyakorolják, közel annyi időt töltenek, mint az iskolában. S valljuk be őszintén, nemcsak jó példákat látnak maguk előtt. Néha nem is olyan könnyű rendet tenni egy-egy gyerekfejben, hasznos dolgok felé terelni figyelmét, érdeklődését. — Olykor-olykor még „túlzásokra” is hajlandók vagyunk — jegyzi meg Szekeres Ferenc, az iskola KISZ- bizottságának titkára. — Szinte lessük a gyerekek kívánságait. Pedig a pingpongasztallal is hogy jártunk! Megvettük, felállítottuk, aztán néhány nap után már nem volt érdekes, ketten-hárman játszottak rajta. Ennyire érdektelenek a fiatalok? — Nemcsak ez a baj — mondja Pélyi Tibor nyomdásztanuló. — A klubunk például gyalázatos állapotban van. Csak akkor van benne élet, ha már nincs víz, mármint talajvíz. Persze márciustól minden megváltozik, az intézet alagsorában megnyitjuk az új ifjúsági klubot. — Én bejáró vagyok — szól közbe Bődi Ferenc, ő szintén nyomdásznak készül. — Ha elkészül a klub, szívesen tölteném ott az időmet vonatindulásig. Nem kellene az állomáson csellengenem órák hosszat, ennél nincs unalmasabb. Karcagig így is hosszú az út. — Napközben is igénybe vehetik majd az új klubot a tanulók? — fordulok Szekeres Ferenc KISZ-titkáéhoz. — A délutáni nyitvatartási sajnos nem tudjuk megoldani, de azt hiszem, hogy nem is sokan kérnék — mondja. — A tanórák után mindenki rohan ebédelni vagy a vonathoz, a kollégistáknak pedig kötelező a tanulószoba. Az a helyzet, hogy nagyon is be van osztva a gyerekek ideje. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy tanulóink zöme a hét három napján termelőmunkát végez. Munkahelyükre kipihenten kell érkezniük. A kollégisták kimenőidejét is ennek megfelelően határoztuk meg. Rapi László, az egyik kollégium lakója, harmadéves bútorasztalos szakmunkástanuló. — Mit csinálnak a kimenő ideje alatt? — Legtöbbször moziba megyünk. — S ha rossz a film? — Maradnak a lányok — neveti el magát. — A kollégistáknak hetente háromszor este nyolc óráig van kimenőjük — mondja Humili Dezső igazgató. — Esetenként, ha a városban olyan programokat rendeznek, amelyekre érdemes elmenni tanulóinknak, tovább is kintmaradhatnak. Annak viszont semmi értelmét nem látjuk, hogy értelmes időtöltés helyett az utcán csavarogjanak. — Az iskola milyen szabadidős programokat nyújt? — Ha a klubunkat átadjuk, szeretnénk „eleven életet” teremteni benne. Egyébként hét szakkör, hétezer kötetes diákkönyvtár várja őket. — mondja Szekeres Ferenc. — Tornatermünk, sajnos, nincs, így télen a tömegsportprogramok szünetelnek. A beszélgetés során kiderült, hogy a szakmunkástanulóknak hetente átlagosan 20—22 óra szabad idejük van. Egy darab papírra azt is felírták, hogy mivel töltik el ezt az időt: legtöbben moziba, táncolni járnak, kirándulni mennek a barátokkal, segítenek a szüleiknek. A város közművelődési intézményeinek szakköreit, rendezvényeit nem látogatják. Talán nem találnak kedvükre való programokat? >. T. E.
