Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-25 / 71. szám
8 \ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. március 25. Magyar írók a forradalomban Tóth Árpád: Az új isten Üj isten szól hozzátok, emberek! Nem templomok setét hajóin úszó Tömjén között ragyog jel tűz-szeme Bámult szentképek arany keretéből, Nem oltárok gyertyái közt jehérlik Alabástrom közönnyel hallgatag, Hívők csókjától koptatott szobor, Nem méla, hosszú, vont litániák Cukros hullámát untán szürcsölő Egek lakója! Nem! Oj isten ez! Üj isten szól hozzátok, emberek! Nem ég szülötte Ö! Nem mennyben él, Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen, Ki arca elé vonta az eget, Mint egy hűvös, nagy kékselyem Nem! [palástot, Ó, de nem is föld bálványa Ö, Mint ama Mammon, aki ült hízott _ Gőggel rajtunk, s szájától millióm Élősdi csáp kígyózott szerteszét, S a szürcsölő, szívó karok befonták A szüzek testét, s feltörték finom Velőért a költő zengő agyát, S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva Átkúsztak a robotos termek odván, S felitták mind a könnyet és az átkot, S a lomha Rémben mind aranyra vált ez És új éhséggé, bár a telt belek Már a nehéz aranytól eldugultak, S a rothadó nagy testre már kiültek Félelmes és aranyló hullafoltok ... Most új isten szól néktek, emberek! A véres földnek vére szülte Őt, A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy mezítelen alakká, Ki országlépő tágra tárja lábát, S Földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak: „lm eljöttem! Eljött a Vörös Isten!” S megy, s dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna, s medréből kicsap, Jerichos visszhangot ver a vén Westminster, S az Óceán zöld üvegén vörösen Előre rezg ezermérföldes árnya, S átfogja a Fehér Ház vak falát... Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szíved hajtó, élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús vérünktől is gazdagult, S világra ömlő harsonád sodrába Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerényen s mégis segítve simul: A kicsiny, árva magyar jaj-patak A messzezengő nagy moszkvai árba, Mely most tisztára mossa a világot: Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk. Mit elrontott sok régi, úri isten. Te istenek közt új és proletár, Formáld boldoggá pörölyös kezeddel —, Emelj minket roppant tenyereidre, És a magad képére gyúrj át minket! z irodalom sok csodája közül az egyik: honnan, hogyan virágzott ki Tóth Árpád más tónusú, más jellemű költészetéből ez a rokontalan, hatalmas,, diadalmas óda? Hogyan talált rá hangot a szelíd lanton, amelyen „az öngyilkos kétségbeesés is harmóniává édesül?” — amint Komlós Aladár írta róla. Hogyan -teremtette ezt a szenvedélyes, elragadtatott verset a „nem küzdő, hanem magányos, játékos, szemlélődő élet”? — ezek pedig Babits Mihály szavai. S ha az elemzéseikből kiragadott mondatok - egyszerűsítenek is, hiszen nem fejezhetik ki Tóth Árpád költészetének egész színvilágát, de karakterét jól jellemzik. S hinnünk kell magának a költőnek, amikor „szelíd dalaim”- nak nevezi a saját verseit. Schöpflin Aladár, külsejéről és természetéről írva poézi- sét is érintgeti: „Kistermetű, nagyon vézna fiatalember volt. halk és szerény, mint egy pápaszemes kisfiú ... Jobban szeretett csendben meghúzódni, mint szerepelni... Nem vetélkedett senkivel, nem bántott soha senkit, finom és gyöngéd volt... A melancholia gyermeke volt.” S a melancholia gyermeke, a játékos és szemlélődő, a szelíd dalok költője — a Tanácsköztársaság föllobba-/ nó lángjánál meggyújtja Az új isten fáklyáját. Mégpedig azonnal. Egykét nappal a tanácshatalom megszületése után, 1919 márciusának utolsó napjaiban. Ö, aki rövidebb verseit is sokáig, hallatlan műgonddal és aggályossággal csiszolgat- ta-fényesítgette, ezt a hatalmas verset egy lélegzetre írta meg; a legrangosabb folyóirat, a Nyugat már az április 1-i számban közreadta. Kevesen köszöntötték ilyen nyílt szóval, erős hittel a „diadalmas vörös lüktetés”-t, mint Tóth Árpád. Ady nem érhette meg érkezését; Juhász Gyulának, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmond- nak s másoknak is megdobogtatta a szívét, de Tóth Árpád mindannyiukat megelőzte. A kétkedők, gyanakvók közül különösen kitűnt: a Nyugatnak ez a száma, s á következők mindössze két- három (jelentéktelenebb) közleménnyel visszhangzottak a proletárforradalmat. Az új isten: erős, szenvedélyes vallomástétel, csak erős történelmi vihar válthatta ki, s nagy belső megrendülés. (Nagy formaművész írta, „míves” költő — véletlen-e, ha ez a verse, szinte az összes többivel ellentétben, nem csiszolt, feszes formában, hanem sodró rímtelen szabadversben íródott?) De ha rokonai nincsenek is Tóth Árpád költészetében, előzményei vannak. Kardos László gazdag monográfiájában érzékenyen elemzi azokat a világnézeti motívumokat, amelyek megelőzték Az új isten-t. s efelé mutatnak. A világháború idején írt békevágyó versei, a Katonasír, az Arany János ünnepére írt költemény, az Elégia egy rekettyebokorhoz, mind a „hószín szárnyú Béké”-t áhítják, a maga módján mindegyik politikai állásfoglalás. A bizakodó verssor: „vár miránk egy szebb lét tiszta orma” — amilyen naivan elvont sóvárgás, annyira erős is, új kereső, változásra áhítozó. Állásfoglalás az is. ahogyan egy 1917-es bírálatában a háborús költészet egy antológiáját, a „frázis- öblögetés”-t, „a magyarok istenének indián ordítozású körülemlegetésé”-t s „a virággal meghalós hangulatok szentimentalizmusát” ostorozza, Költészete panaszo's. keserű hangjaiban egyre több a szerepe a háborús reménytelenségnek, egyre erősebben érzi, hogy a nyomasztó, em- bertelenítő körülményeknek meg kell változniuk. Magánlevélben így fogalmazza meg ekkor, 1918 végén az érzelmeit: „Újra születik a világ és Magyarország. Nem igen tudok én írni... olyan üresnek, aránytalannak tetszik ez most, őszi verset írni, rí- melgetni...” Majd egy másik levélben: „Én mostanában mégis mintha derűsebben látnék. Valahogy úgy érzem, mint mikor alagútban utazik az ember, de már kifelé! Még mindig sötét van ... de... szürkül... a végin mégis csak napfénybe fog kivágtatni a vonat... — mintha friss levegő jönne be holmi kitárt ablakokból.” A panaszok és remények között ott érezzük a kor társadalmi valóságát s a változás reményét. Ebből a reménykedésből sarjadt az 1919-es Szent nyomorék, riadj!, _a „Rügyek, szerelmek, forradalmak” diadalát zengő Március, majd nem sejtetéssel, nem homályos jelképek utalásaival, hanem kemény szavakkal tagadva meg a múltat, a Mammont, „aki ült hízott gőggel rajtunk”, s nevén nevezve, hozsannával köszöntve a világforradalmat: Az új isten. A nagy történelmi pillanat lobbantotta föl a verset, de a történelem fordulása, a Tanácsköztársaság bukása nem kedvezett annak, hogv Tóth Árpád költészetének ez a hajtása megerősödjön. Akár jelképesnek vehetjük, hogy a Március, s Az új isten. versei sorában a következő ezt a címet viseli: Az öröm illan. Az ellenforradalmi korszak kiiktatta irodalmunkból Az új is.tent. Amikor a költő halála után hat évvel Szabó Lőrinc sajtó alá rendezte a hátrahagyott verseket. ki kellett hagynia ezt a költeményt; 1947-ben a könyv új kiadásának élére került. Azóta az újabb kiadásokban. Tóth Árpád összes verseiben a helyén van ez a mű; századunk költészetében díszhelyen. Farkas László Fényes Adolf: Málcoskalács Géczi János: Ringlispil — időnk Gyermekkori réteg forgószél-hintáján Pörögnek forognak valamennyi lányok Pislognak libbenő szoknyák alá Kölyöknyi bokrok csenevész vagányok Szemük pattan mint pitypangbuborék Ha beakad íjas kis semmi ágba. Ujjaik hegyére körömnyi fény ül Akárha ülne papírmadárka Köröznek fennen egymás után Varkocsok V-je húzó vadlibák Láncostól szakadnak ringlispil-időnkből Horizont-körünk túlsó oldalára S Ariadne-ökörnyálak végén Thészeusz-arcaink Gáti István: Esti séta Rákosligeten Keményre zárt öklökkel járok virágos akácok alatt. Mögöttem könnyes ránc az árok, szél bontja a templomfalat. Még bennem a beton fegyelme, még őriz az aszfaltos rend, de beton a füvek kegyelme, de bogoz már lassan a csend. Akár egy szép csavargó-álom: lágyan nyílnak szét az utak, elindulok, ág legyint vállon, s egy álmos kutya megugat. Graham Greene A láthatatlan japánok ^ yolc japán úr j k - ^ vacsorázott a I IV I 1 londoni Bent- i I VI i ley-étteremben. L I VI A Halat ettek. Ritkán szóltak egymáshoz érthetetlen nyelvükön, de ha szóltak, mindig udvariasan elmosolyodtak, sőt gyakran kicsit, meg is hajoltak. Egy kivételével mind szemüveget viselt. Az a csinos lány, aki a japánok mögött az ablaknál ült, olykor futó pillantást vetett rájuk. De elég volt neki a saját problémája, nem figyelt senkire, csak önmagára meg asztaltársára. Puha szőke haja volt. szép finom kis arcocskája a múlt század elejének stílusában, ovális, mint egy miniatűr, a beszédmodora, hanglejtése viszont nyers — ez lehetett a divatos hangsúly a roedani internátusbán vagy a Cheltenham! Leánynevelő Intézetben. Nemrég kerülhetett ki az iskolából. Nagy pecsétgyűrű volt az ujján, s amikor leültem az asztalomhoz, a közbeékelt japán urak mellé, a leány éppen ezt mondta: — Szóval látod, hogv ösz- szeházasodhatnánk akár a jövő héten. — Igazán? A vele szemben ülő fiatalember . kissé zaklatottnak látszott. Újra töltötte a poharakat Chablisborral. és így szólt: „Hát persze, de anya...”, aztán egy darabig nem hallottam, mit beszélgetnek, mert a legidősebb japán úr az asztal fölé hajolt, s mosolygó arccal beszélni kezdett, olyan hangon, mintha egy egész madárház zsi- bongana. A többiek mind feléje fordultak, mosolyogva hallgatták. Nem tudtam megállni, hogy magam is oda ne figyeljek. A fiatalember is egészen olyan volt, mint a lány. Két miniatűr arckép, amely fehér faburkolatú falon függ egymás mellett. A fiú elmehetett volna tisztnek Nelson valamelyik hajójára. Egy olyan korban, amikor a gyöngédség és érzékenység még nem volt akadálya az előmenetelnek. A lány megszólalt: — ötszáz font előleget kapok, s az olcsó, fűzött kiadás jogát már el is adták. Ez a kemény, üzletszerű kijelentés meghökkentett. Megdöbbentő volt az is. hogy a lány szakmámbeli. Nem lehet több húsz évesnél. Jobb sorsot érdemelt. A fiatalember ellenvetéssel élt: — De a nagybátyám ... — Tudod, hogy nem lehet kijönni vele, így pedig teljesen függetlenek leszünk. — Te leszel független — mondta kelletlenül a fiú. — De hiszen a borszakma nem is való neked igazán, vagy tán való? Beszéltem rólad a kiadómnak, és van is kilátás ... ha elkezdenél lektorként dolgozni... — De ha nem értek a könyvekhez. — Eleinte segítenék. — Anyám azt mondja, hogy mellékesnek nem rossz az írás ... — Ötszáz font meg az olcsó kiadás jogdíjának fele alapos kis mellékes — mondta a lány. — Jó ez a Chablis, nem? — Jó. Módosítanom kellett véleményemet. A fiatalemberből hiányzott a nelsoni vonás. Vereségre volt kárhoztatva. A lány, akár a tengeri csatában a támadó, célba vette és tüzet nyitott rá teljes hosz- szában. — Tudod, mit mondott Mr. Dwight? — Miféle Dwight? — Szívem, te ide se figyelsz. A kiadóm. Azt mondta. hogy tíz éve nem olvasott kezdő írótól első regényt, amely annyi megfigyelőképességet árult volna el, mint az enyém. — Remek — mondta a fiatalember szomorúan —, remek. — Csak azt akarja, hogy változtassam meg a címét. — Tényleg? — Nem tetszik neki. hogy Hömpölygő folyó. Londoni bohémekre akarja keresztelni. — Erre te mit mondtál? — Beleegyeztem. Azt hi-
