Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-21 / 67. szám
1979. március 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 13 Emberarcú történelem kétségtelen jelentős szerepe van abban, hogy történelmi tudatunk egyre mélyül, szélesedik: erősebbé válik. Nemcsak úgy általában, de különösképpen jelen századunk történelme, az utóbbi évtizedek haladó és forradalmi hagyományai élnek elevenebben bennünk, mióta a képernyőn is rendre megjelenik a múlt, azaz mióta a televízió is a történelem szolgálatába szegődött, pontosabban a történelmét birtokba venni akaró ember segítségére sietett — fokozott társadalmi igényeket elégítve ki ezzel. Ha nem volna, nemcsak egy-egy korról szerzett ismereteink lennének szegényesebbek (ismereteket egyébként más úton- módon is szerezhetnénk, ott vannak az írásos források, szaktudomány), hanem elsősorban a megtörténtek újra átéléséből fakadó élményeink volnának soványabbak. A múlt idézésének sokféle módja van a képernyőn. A személyes vallomásoktól a tárgyszerű dokumentumokig, a történtek egyszerű felelevenítésétől a történelmi igazság művészi erejű megszólaltatásáig húzódhat az ív. E formai változatosságon belül is azonban a televízió alighanem legsajátosabb lehetősége és érdeme: az emberarcú történelem felmutatása; annak tudatosítása, hogy a történelmet is emberek csinálják, s hogy ezek az emberek, ha időközben hősökké is magasztosulhatnak, mítosz alakul ki körülöttük, lényegében épp olyan emberek, mint mi. Ezért van oly különös varázsa mindig, ha nemzeti történelmi sorsfordulók alkalmából azok szólalnak meg, akik cselekvő részesei voltak a megidézett eseményeknek. Őket látva és hallva ami elvontalak, távolinak tűnt, egyszeriben emberközelségbe kerül. A történelmi időket visszaidéző személyes emlékezések, mégha olykor nem is mentesek az elfogultságtól: a néző számára az átélhetővé vált história. A . televíziónak azok a dokumentumműsorai, mint például a Vöröskatona voltam is, önkéntelenül is azt az érzést keltik bennünk, hogy igenis most. a jelenben is rajtunk múlik, s csak rajtunk, ami történik, illetve ami történhet. A Tanácsköztársaság ünnepléséből a televízió igén sokrétűen igyekezett részt kérni; idézte szellemét szerkesztett versműsorban — szép. ihletett összeállítás volt a Köszönet a tüzért — csokorba kötve nyújtotta át tegnap este a forradalom dalait, ott volt a díszünnepségen, s vele együtt ott lehettünk mi is, újra bemutatta a Stromfeld Aurélról írott drámát, vasárnap este e történelmi valóságról beszélt Jancsó-nyelven a Csillagosok, katonák, és ma este tévéjátékot is láthatunk, amely Korvin Ottó naplójából született. Az emlékezés és egyben az amlékeztetés színességét hangsúlyozván megemlíthetném a Karikás Frigyes írásából készült A 39-es dandárt is, Makk Károly filmjét, de úgy gondolom, az ünnepi emlékezés legtesthez, akarom mondani képernyőhöz álló formáját (épp televízió és történelem fentebb jelzett kapcsolatának értelmében) a Horizont szerkesztősége választotta, amely már eddig is nem egy politikai témájú műsorával vívott ki magának elismerést, s most is nem akármilyen fába vágta — ismét csak sikerrel — a fejszéjét. Az évforduló tartalmához — jó érzékkel — az internacionalizmus gondolata felől közeledett s felvállalta, nem kis energiával, hogy a sokszor csak frázisként emlegetett fogalomnak szinte kézzel fogható jelentését adja; kutatókat jellemző szenvedélyességgel keresték meg azokat, akik a forradalom katonái voltak 1919-ben. a Tanácsköztársaság idején. Bejárták értük csaknem az egész Szovjetuniót, Lenin- grádtól Szamarkandig. S az eredmény: a személyes sorsok tükrében, a különböző irányból, de ugyanoda érkező életutak összegződéséből átérezhetően emberivé vált az a -történelmi-forradalmi kézfogás, amelyet a száraz tudomány egyszerűen a Magyar Tanácsiköztársaság és Szovjet-Oroszország kapcsolataiként tart számon. A maga nemében új felfedezéssel is szolgált e háromrészes dokumentumfilm. Hisz a legszélesebb körökben most vált először tudatossá annak ténye (eddig inkább a tudomány művelői ismerték a tényeket), hogy volt orosz hadifoglyok és hazáinkban élő orosz politikai menekültek milyen nagy számban ragadtak fegyvert és harcoltak a Tanácsköztársaság győzelméért. Arról eddig is tudtunk eléggé részletesen, hogy a magyarok ezrei miként vettek részt az oroszországi forradalmi harcokban, de az érem másik oldala, hogy tudniillik ez fordítva is igaz — magyarok a Vörös Hadseregben, oroszok a vöröskatonák között — most vált közismertté igazán. Balogh Judit szerkesztőnek és Kígyós Sándor rendezőnek csaknem hatórányi visszaemlékezésből kellett a másfélórás film anyagát kiválogatnia. S bizony nem lehetett könnyű dolguk, hisz ahány emlékező annyi regényes érdékességű sors. Ha hiányérzete lehet a nézőnek, a film láttán, az is ebből fakadhat. Bizony kevés volt az az idő, háromszor harminc perc, ami rendelkezésre állott, hogy nemcsak szerepükkel, hanem erkölcsi tanulságokat bőségesen tartalmazó emberi konfliktusaikkal is megismerkedhessünk. Milyen izgalmas lenne például gondolatban végigjárni újra a 85 éves Nagybali Jánossal megtett útját, aki Debrecen környékéről indult el hajdanán s már több mint hatvan éve él a távoli Sza- markandban, és mégis, amikor megszólal, még most is a tiszántúli tájszólás érződik beszédében. Hogyan tudta megőrizni nyelvünk zamatát? Vagy hasonlóan, milyen emberi titkokat rejtegethet az ugyancsak nyolcvanon túl Stern Dezső példája.* aki szintén régóta elszakadt szülőföldjétől, ötvennégy esztendeje nem járt hazánkban, de kiejtésében mégsem volt érezhető semmi idegenes. Hogyan történhetett? Mindennap — ő mondta — hangosan olvassa a hozzáérkező magyar újságokat. Nem megható már pusztán ez, az anyanyelv szeretetének ez a sajátos formája? az egyéb példákat. Kétségtelen, a dokumentumfilm a bőség zavarával küszködött, s talán ha az emlékezések közé a film készítői nem iktatnak be többnyire -már közismert, egyszerűen az eseményekre utaló dokumentumokat, tehát teljesen a volt vöröskatonáké a szó és a kép, még egységesebb panorámáját tudták volna adni az emberformálta és az embert formáló időknek. Talán érdemes volna visszatérni a szereplőkhöz, akár a portrékészítés igényével is. Gondolattársításra gazdagon alkalmat kínáló dokumentumfilmet nyújtott át a Horizont, többek között aláhúzván azt az immár tapasztalatilag is bizonyított történelmi igazságot (a film eszmeiségének legmélyebb rétege ez), hogy — Ady szavaival — csak akkor születhetnek nagy dolgok, ha nemcsak bátrak, hanem össze is fognak, egyet is akarnak, akik mernek. Televíziónknak Sorolhatnám Érkezés. A hosszú vonatozás után jól esett a séta ... ... még a meredek hegyi ösvényen is SALGÓ-EMLÉKTÚRA A SZOLNOK MEGYEI KÖZLEKEDÉS BIZTONSÁGI TANÁCS ÉS A MEGYEI ÚTTÖRŐ ELNÖKSÉG NEGYEDIK ALKALOMMAL SZERVEZTE MEG AZ ELMÚLT HÉT VÉGÉN A SALGÓ-EMLÉKTÚRAT. A MEGYE LEGJOBB ÚTTÖRŐ KÖZLEKEDÉSI RENDŐREI - KÖZEL SZÁZAN UTAZTAK EL SALGÓ- BÁNYÁRA, A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG DICSŐSÉGES TAVASZI HADJÁRATÁNAK KIINDULÁSI SZÍNHELYÉRE, HOGY MEGKOSZORÚZZÁK AZ EMLÉKMŰVET. AZ ÚTTÖRŐKÖN KÍVÜL TÖBB MINT 600 SZOLNOK MEGYEI FIATAL IS ELLÁTOGATOTT VASÁRNAP AZ EMLÉKMŰHÖZ, HOGY ELHELYEZZE AZ EMLÉKEZÉS KOSZORÚIT. KÉPRIPORTUNK A GYEREKEK GYALOGTÚRÁJÁN KÉSZÜLT, AMELY AZ ÜNNEPI PROGRAMON KÍVÜL FELEDHETETLEN ÉLMÉNYEKKEL GAZDAGÍTOTTA A PAJTÁSOKAT. „ ... szocialista hazánk hű úttörője leszek, lelkiismeretes közlekedési szolgálatommal vigyázok társaim testi épségére”- mondották az emlékműnél tett fogadalmukban a kis rendőrök V. M. Irány a somoskői vár! T. Katona László képriportja A gyerekek a határőrség engedélyével megtekinthették a csehszlovák területen lévő természeti ritkaságot: a somoskői bazaltömlést is Tere-fere a magyar határőrökkel Salgóvár. A romok közül ragyogó kilátás nyílik a szűk völgybe szoruló Salgótarjánra
