Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-11 / 35. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. február 11. yakran látni azokat G a bizonyos hirdetéseket az újságokban és hetilapokban. A biztosító társaságok fizetik őket s a hirdetések azoknak az állampolgároknak lelkiismeretére kívánnak hatni, akik majd alkalomadtán esküdtekként teljesítenek szolgálatot. A hirdetés lényege: valahányszor egy baleset nyomán megítéljük a panaszosnak a kártérítést, saját magunknak ártunk vele. Vé- gülis nem a biztosító társaság fog szenvedni — magyarázzák nekünk, hanem a nagyközönség, mert amikor mi a panaszos mellett döntünk, a társaságoknak nincs más választásuk, minthogy felemeljék a havi tarifát. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de engem mindez meggyőzött. A fantáziaképeim között megjelent egy eset, hogy egy súlyos gondatlanságból történő baleseti tárgyalás esküdtszékében foglalok helyet. Már valamennyi tanút meghallgattuk, és most az esküdtek szobájában gyűltek össze ítélethozatalra. Az esküdtszék elnöke így szólt: — Nos, ez igazán szimpla eset. A teherautósofőr szinte felnyársalta az áldozat kocsiját, megölte mindkét szülőt, és négy árvát hagyott hátra. A tanúbizonyságokból kiderül, hogy a teherautó fékjei hibásak voltak és a társaság mégis kiküldte a kocsit az útra. Mennyi kártérítést ítélünk meg a gyerekeknek? — Várjanak — kiáltottam közbe. — Ennél több is forog kockán. Mi lesz a szállítmányozási vállalat biztosítóival? Mi történik velük, ha jelentékeny összeget ítélünk oda a gyermekeknek ? — Ki kell majd fizetniük — válaszolta az egyik esküdt. — De az végülis a mi zsebünkből fog kikerülni — a Art Buchwald: Kártérítés magukéból és az enyémből. — Mi az ördögről beszél? — Nem olvassák a hirdetéseket? — folytattam. — Valahányszor egy esküdtszék nagyobb összeget szavaz meg egy baleset áldozatának, végülis nekünk, a nagyközönségnek kell fizetnünk érte. A biztosító társaság nem saját jókedvéből folytatja az üzletet. — Hát akkor miért? — érdeklődött egy másik esküdt. — Azért, hogy szolgálják a nagyközönséget. Havidíjat szednek be valamennyiünktől, hogy védjék életünket és tulajdontárgyainkat. Amíg nem kell nagyobb kártérítést fizetniük, addig felhőkarcolókat építhetnek, beruházhatnak a tőzsdén, ingatlanköl- csönöket bocsáthatnak ki, és támogathatják a televízió legjobb programjait. De ha el kell kezdeniük kifizetni a biztosítottaiknak járó összeget, akkor súlyos pénzügyi nehézségek közé kerülnek, és nekünk, biztosítottaknak kell őket felsegélyeznünk. — Ezzel azt akarja mondani, hogy ne szavazzunk meg semmilyen összeget a baleseteseknek, mert a biztosító társaság veszélybe kerül? — Én csak annyit mondtam, hogy mindent alaposan meg kell - gondolnunk. Miért büntessük meg a szegény kis biztosítótársaságot, amely ha elveszti az esetet, csak minket fog megbüntetni. — De hiszen pontosan erre valók a biztosító társaságok — torkolt le az egyik esküdt. — ök azok, akiknek a kockázatot vállalniuk kell. A biztosítási szakma egy nagy szerencsejáték, és nekik az a dolguk, hogy fizessenek, ha veszítenek. — Pontosan ez a magatartás hajtja fel a biztosítási tarifákat országszerte. Valahányszor egy ügy a bíróság elé kerül, ezt mondjuk: „Hadd fizesse rá a biztosító ingét, gatyáját”. Miért nem lehetünk mi az első esküdtszék, amely kimondja: „Ami sok, az sok. Nem jutalmazunk embereket a mások hanyagságáért!” Még mindig nem értik? Hatalmunkban áll megállítani mindörökre _a biztosítási tarifák szüntelen emelkedését. — Maga mit szívott mostanáig. hogy ilyen kótyago- sakat beszél? — Jól van, jól van — feleltem majdnem kiabálva. — Beleegyezem, akármilyen kártérítést szavaznak is meg az árváknak. De ha a biztosító társaságnak el kell adnia a tisztviselői számára fenntartott golfpályát, az a maguk lelkiismeretén szárad majd. Fordította: Zilahi Judit Ezen nevet a... — A feleségemnek van egy ikertestvére ___ — Ez nagyon érdekes.. . És még nem fordult elő magával, hogy a felesége helyett az ikertestvérét ölelte át? — Nem lehet őket összetéveszteni. .. A testvérének ugyanis szakálla van. • • • A bíróság előtt így védekezik a vádlott: — Az áldozataimat kizárólag nappal támadtam meg, mert éjjel féltem volna az elrabolt pénzzel járkálni. • • • — Doktor úr,, mi a legjobb gyógyszer nátha ellen? — Nehéz tanácsot adnom. Annyit azonban mondhatok, hogy mindazon szerek közül, amelyek nem segítenek, a konyak a legkellemesebb. . . • • • — Hallottál már Jóska tragédiájáról? — Nem. Mi történt vele? — Megszökött vele a feleségem! • • • — Nincsenek nehézségeik a normán felüli készletekkel? — kérdezi a riporter a gépipari vállalat igazgatóját. — Egyáltalán... Nálunktugyan- is eleget lopnak. Modem menyasszonytánc. - Ezt meg a válóperetekre adom, Böske... A társadalom javára A minap döntő fontosságú beszélgetésen voltunk jelen. Szczawnica igazgató dolgozószobájában zajlott le. Az igazgató barátságosan mosolyogva, nyugodt arccal ült íróasztala mögött. Szczawnicával szemben Watazko anyagbeszerző ült. Minden ízében reszketett: tetőtől talpig. És meg sem próbálta titkolni. Mi a díványon ültünk. Szczawnica , igazgató azért kéretett bennünket, hogy mintegy fesztelen családi légkört teremtsen. — Rászánta magát, pan Watazko? — kérdezte meleg hangon. Watazko anyagbeszerző egy pillanatra felhagyott a reszketőssel. — Igazgató úr, én ezt nem tehetem meg — mondotta undorral. Az igazgató rákacsintott páni Solowejczykra. — Kedves barátaim — mondotta az szinte véletlenül — nem innának egy pohárkával? Akkor mindjárt kellemesebb lesz a beszélgetés. — Ragyogó ötlet! — kiáltott fel az igazgató. — Egészen véletlenül van egy üveg konyakom. Felállt az asztal mögül, vál- lával félretolta Watazko anyag- beszerzőt, a páncélszekrény ü*,l előszedett egy üveg konyakot és letelepedett a díványunkkal szemben álló karosszékbe. Ittunk egy pohárkával. — Pan Wladzia — fordult az igazgató Watazko anyagbeszerzőhöz — az ilyesmit nagyvonalúbban kell kezelni. Gazdasági kategóriákban, az üzem méreteiben kell gondolkodni. Watazko anyagbeszerző hallgatott. mint a sír. — Én innék még egy pohárkával — szólalt meg Bespalczyk — Micsoda beszéd — válaszolta az igazgató. — Az ügy sikerére! Megint ittak. Szczawnicának megjött a szava. — Hát én csodálkozom önökön, kedves barátaim — kezdte. — Az Északi-sarkon kutatók pusztultak el az emberiség java érdekében. Mikrobiológusok fertőző betegségek vírusait oltották be saját magukba, az emberiség java érdekében. Hát önök? Mit tettek önök a társadalom javára? Szabadságot adtak önöknek? Adtak. Prémiumot kaptak? Kaptak. És önök mivel hálálták meg ezt szeretett üzemüknek? Ugyan mível? Pan Watazko? — Végezzünk ezzel az üggyel — javasolta páni Solowejczyk. Az üveg kiürült. Szczawnica igazgató másikat halászott elő a páncélszekrényből. Watazko anyagbeszerző elázott. — Nos hát? Belegyezel? — kérdezte Bespalczyk. — Rendben van, legyen ahogy akarjátok — dönnyögte Watazko anyagbeszerző, nagy üggyel-baj- jal leküzdve undorát. — Ha a társadalom javát szolgálja. Szczawnica igazgató ünnepélyesen kitárta dolgozószobája ajtaját. Az örömhír egy pillanat alatt végigszállt az üzemen, és mindenütt reményeket kelteit. Anyagbeszerzőnk ugyanis égy hónap múlva házasságot köt a gépkocsialkatrész-raktár vezetőjének leányával. Anatol Potiekowski Italában ezzel kezdte: — Csak most az egyszer segíts rajtam! Neked príma lengyel öltönyöd van. Kimondottan illik rám. Másával színházba mennénk. Ugye, tnegértesz engem? Megértettem. Pása nem először hódította meg Mása szívét az én svájci órámmal, eredeti magyar mandzsetta- gombommal, szíriai nyakkendőmmel. Legutóbb így szólt: — Ments meg barátom! A te... szóval a te ruhatáraddal már majdnem révbe értem Másánál. Most sokkal többtől van szó! Add át a slusszkulcsodat. Ígérem, nem bánod meg! Itt a nagy lehetőség! Megértesz, ugye? Persze, hogy megértettem. Meglágyult szívvel átadtam neki a „Zsaporozsec” kulcsát. — öregem! A nő majdnem elájult a gyönyörűségtől! — kiáltotta másnap Pása. — Még egy utolsó bevetés és a kislány... Az utolsó, Mása elleni bevetés munkahelyemen bontakozott ki. — Most az egyszer segíts rajtam! — könyörgött Pása. — A lány már majdnem az enyém, de... szóval a te kocsidhoz hiányzik a neved is. Érted, ugye? Mása már erősen érdeklődik a szakmám és a nevem iránt is. Megértheted: a te foglalkozásodat kell bevallanom. Röviden: add kis időre a szakmád és a neved. Mindezek után Mása vizitet tart az én kicsi, de különálló irodámban, ahol törvényes helyemen Pása trónol. — Kész! — kiáltotta lelkendezve barátom. — Mása hajlandó az utolsó lépésre is! Szeretné megtekinteni a lakásomat! Vagyishát — a tiédet ... Merthogy nálam — ezt te is tudod —, ott vannak az öregeim, azonkívül a — Mása vagyok, szakított félbe, s ezt a felvilágosítást elégnek tartván, megindult egyenesen befelé. — Mása vagyok, nem érti? Pását keresem. Szörnyen izgulok hol van. És éppen az Ark. ínyin, L. Oszadcsuk: Csak most az egyszer szomszédok, no meg az az istentelen zaj. Egész éjjel az utcákat róttam. Csak éjféltájt vettem a bátorságot, hogy becsöngessek hozzám. — Kit keres? — kérdezte sok-sok perc eltelte után Pása. Ja... persze... persze... ismerlek. Csakhogy most nem érek rá. Gyere inkább holnap. Holnap reggel. De későn! A pályaudvar várótermében éjszakáztam, a köröttem cirkáló mindenre kíváncsi rendőrség kereszttüzében, csomagnélküli tranzitutasként. Késő reggel felcihelődtem, hogy saját lakásomba térjek. Ettől a naptól kezdve Pása teljesen megváltozott. Csöndben örvendeztem révbe ért magánélete miatt. Tegnap azonban csöngettek. — Pása itthon van? — kérdezte köszönés nélkül egy szőke, utolsó divatlap szerint öltözött lány. — Pása nincs — szóltam kiábrándultán. — Sőt, itt egyáltalán nincs .,, esküvő előtt! A kocsiját a kapu előtt látom, de hol van ő maga? Ahogy kutatóan nézelődött, rajtam felejtette lehetetlenül kék babaszemét, és hirtelen felfedezte rajtam a csodálatos lengyel öltönyömet. Figyelmesen megnézte jugoszláv cipőmet, szíriai nyakkendőmet. Kíváncsian mereszt- gette szemeit svájci órámra, magyar mandzsettagombomra, majd határozott hanghordozással szögezte le: — Maga megölte őt! És abban á íminutumban elájult. Élesztgettem: — Jaj, ugye nem halt meg? Higgyen nekem, a föld alól is előteremtem magának Pását! — Mi az, hogy a föld alól is?! Hát már ott van? — És súlyos szempillái újra lecsukódtak. Rohantam Pásáért a gyárba, ahol dolgozott. — Elismerem, hogy kissé túlzásba vittem a dolgot, — jelentette ki Pása könnyek között, — De most az egyszer segíts barátom! ígérem, utoljára! — Hogyan? — kérdeztem kigúvadt szemmel. — Vedd feleségül! Drága barátom, vedd feleségül! Amikor kábán hazavergődtem, Mása éppen a tükör előtt ült, és mintha semmi sem történt volna, természetes nyugalommal csodálatos kék szemét festette. — Na végre! — kiáltott fel örvendezve. — Már úgy unatkoztam, Pása! — Én Szása vagyok. — Dehát a vezetékneve Novikov. Bólintottam. — És az öltöny is a magáé? Bólintottam. — És a kocsi, a lakás és minden? ... Kétszer bólintottam. — Hát akkor minden rendben. Mi újra együtt vagyunk Pásenykám! — Szása vagyok! — Rendben van kérem, rendben. Ha egyszer Szása, akkor Szása. Nekem édesmindegy. Kérdezhetek valamit? Főzzek egy kávét? És Mása méltóságteljes nyugalommal, mintha csak otthon lenne, bevonult a konyhába. Kiugrottam az ablakon, egyenesen Pásához rohantam és könyörögni kezdtem neki: — Csak most az egyszer segíts rajtam! Nincs hol éjszakáznom ! Pása. mint egy igazi jóbarát. minden kérdezősködés nélkül, gáláns mozdulattal szétnvitotta számomra a kempingágyat. Baráté Rozália fordítása