Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-10 / 34. szám

1979. február 10.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

FIÚI JEGYZET

Ígéretes, tehetséges, re- ménytkeltő ... sorakoztak egymás után a jelzők tíz évvel ezelőtt, amikor Bacsó Péter Fejlövés című filmje megjelent a mozikban. Dicsérték bátorságát, őszinteségét, aktualitását, teljes joggal. Hibáit — elnagyolt, mesterkélt helyzetek, motiválatlan lépésiek, leegyszerűsített jellemek — inkább csak a kezdő rendező rutintalanságának tudták be. Bacsó azóta nagyon sok filmet forgatott. (Valószínűleg ő a legtermékenyebb magyar rendező.) Próbálkozott vígjátékokkal, musicallel, amatőrökkel és profikkal, (Tanú, Kitörés, Harmadik nekifutás), legjobb filmje valószínűleg mégis a Fejlövés maradt, ö maga pedig óriási rutinja ellenére továbra is ígéretes kezdőnek számít. Bántó felhangjai ellenére találó ez a kifejezés, mert magában rejti filmjeinek két legfontosabb jellegzetességét és a kidolgozás igénytelenségét. Minden művében felcsillan a lehetőség, de legtöbbször csalódottan legyintünk:

— Kár, pedig milyen jó lehetett volna!

Bacsó rendezői munkássága a kihasználatlan lehetőségek sorozata. Ennek legutolsó — és talán leggyengébb — láncszeme az Áramütés. Jellemző rá, ami a sikerületlen művekre általában: nem tudja takarni a fésületlenségét, túl nyilvánvalóan díszelegnek hibái és erényei. Leleplezik a kiabálóan előtolakodó alkotói módszereket.

Hogyan készít tehát filmet Bacsó Péter? Minden ötlete abból a hihetetlen érzékenységből fakad, amivel képes regisztrálni valóságunk mindennapi mozgásait. A legapróbb jelekből ki tudja szűrni a jövő gondjait, elébük futva megpróbálja felerősíteni ezeket a figyelmeztető jelzéseket. Az Áramütésben gyökértelen, távlattalan fiatalok könnyű kompromisszumai és üres, semmibecsapó lázadásai foglalkoztatják. Elsők között próbálja megragadni korunk lényeges kérdését: mire lesz képes egy lassan irányító pozícióba kerülő generáció? Adott tehát egy körvonalazható megérzés, de a művész számára még most következik a munka neheze. Bacsó azonban itt áll meg. Kielégíti a vászonra dobott vázlat, ahol viszont a harsány kontúrok és hiányzó árnyalatok eltorzítják az igazságot.

Pedig a rendezőtől - távol áll a költészet, a művészi áttétel, elvonatkoztatás. Felvállalja, sőt követelménnyé teszi a durva, nyers valóságábrázolást. De elvérzik saját követelményein, az Áramütésnek nincsen egyetlen pillanata, mely elfogadható valóságosnak. Megborzongunk, viszolygunk attól az ellentmondástól, ami hamisan csikorgó hangon akar alapigazságokat közölni, mint például: lázadás és megalkuvás, teremtés és megőrzés szétvá- laszthatatlan egységben vannak. És éppen Bacsó választja szét őkket azzal, hogy teremt két „félembert”. Nevet is ad nekik (Vince és Virág) ezzel jelzi — mert mással nem! —, hogy itt hús-vér emberekről van szó.

Érthetetlen az a sietség, ahogyan felépíti — dehogyis: összecsapja — a film apró jeleneteit.

Virág az egyetemen, Vince otthon, a kis faluban. Virág Finnországban a kórussal, Vince egy lánnyal a széná- gólyabálon. Virág világgá megy, Vince nem... és így tovább. Külön-együtt-kü- lön ... esztétizáló arisztokratizmussal lehetne ezt zenei szerkezetnek is mondani, a józan ész azonban tiltakozik, előbb-utóbb megunja a mesterkélt, primitív mechanizmust.

Ezekben a jelenetekben a két főhős szempontjából sorsdöntő dolgok történnek. De i|*it nincs idő motiválni, hatást elemezni. A tényeket kell minél egyszerűbben és rövidebben közölni. Ahogyan Virág fejti ki ifjúi felismerésleit az életről: „Az emberek nagy része húszéves korában beül egy vonatba, és nem mer kiszállni belőle az élete végéig. Belenyugszik. „Vagy Vince kérdezi hatásos pátosszal: „Miért olyan rosszkedvűek nálunk az emberek?” Bacsó elvárja tőlük, hogy higgyünk hőseinek. Eleve elvárja de nem igazolja semmivel. Megelégszik az elhangzó mondatokkal és azzal, hogy Virágot semmi áron nem' engedi „vonatra ülni”, Vincének pedig a búskomor, savanyú képpel kell a világra révedezni, akár a gazdaság pulykái között járkál. akár a szénában hempereg.

Bacsó úgy készíti filmjeit, azok minden jelenetét, hogy közben már a következőre figyel. Siet és sietteti szereplőit is. A lassan mozduló, kompromisszumokba me-' nekülő Vince végre rászánja magát és felmond főnökének. De alig csukja be az ajtót, már szól is vissza: „Nem érvényes az egész, maradok.” Vajon máért?

A Fejlövés bocsnatos bűneit ismételhetjük: elnagyolt, mesterkélt helyzetek stb.... Bacsó is érezheti ezt. mert az erőszakkal sűrített történéseket jelképekké akarja gyúrni. Csakhogy a leegyszerűsített fogalmazás primitív jelképeket teremt, és a felelőtlen igénytelenség a friss mondanivalót is kopott közhellyé jelentékteleníti. Az általánosságok szűk korlátái között, a rendező által előre kiszámított — a néző által pedig kiszámítható — pályájukhoz kötve vergődnek hősei. Minden csupa időjelbe tett, nagybetűs szimbólum: „A Lázadó Leány”. „A Megalkuvó Ifjú”, A „Rendetlen Család”.

Ezért nem is lehet itt szerepekről. alakításokról beszélni. A színészek szánalmasan erőlködnek, hogy életet leheljenek a figurákba. Sőt, Vincét (Andorai Péter) még áramütés is éri, így Virág (Görbe Nóra) mesterséges lélegeztetéssel is próbálkozik. Vince ki is nyitja a szemét. „Él!” —• mondja boldogan Virág. De ez csak a mesében igaz. Valójában soha nem léteztek. Legfeljebb Bacsó Péter főiében.

Bérezés László

16.

Amikor Dufay úr elköszönt, mister MacAreck visz- szament kabinjába és a hajóinasért csöngetett, aki rögtön megjelent.

— Egy kérésem lenne — mondta a kabin tulajdonosa egy százdoiáros bankjegy- gyei játszadozva.

— Szolgálatára, méltósá- gos uram — a hajóinas tekintete rátapadt a bankjegyre.

— Az ügy kissé kényes és szigorúan diszkréten kell kezelni.

— Ez természetes. — A hajóinas majdnem biztos volt már benne, hogy nem véletlenül került az ír úr kezébe a százdolláros.

— A 63-as kabinban bizonyos Dufay úr lakik.

— Tudom, ismerem Dufay urat — mondta.

Játék és muzsika — Szolnokon

Hyertes:

Hanyecz

Margit

A szokásosnál jóval több vendége volt tegnap délben Szolnokon az Árkád presszónak. A Jász-Nagykun Vendéglátóipari Vállalat farsangi rendezvény- sorozatának első programját, a rádió népszerű zenei vetélkedőjét a „Ki nyer má”-t bonyolitották le.

Az összegyűlt közönség inkább izgulni, szurkolni jött, semmint versenyezni. Mindössze három név került a kalapba, melyből Hanyecz Margit gyermekgondozó nevét húzták ki.

Az izgalmas vetélkedő utolsó feladatára maradt a döntés. A kérdéses zeneszerző — Mozarit — megnevezésével a játékos nemcsak a győzelmet szerezte meg, hanem az Árkád presszó által készített díszes farsangi tortát is.

A gratuláló kézszorítások uitán beszélgettünk a boldog nyertessel.

— Játszott már máskor is a Ki nyer má-ban?

— sokszor1 ültem én is a nézőtéren, mint szurkoló, de soha nem volt bátorságom megpróbálni — mondja Hanyecz Margit — Mos bevált a szólás: aki mer, az nyer.

— Nehéznek találta a feladatokat?

— Különösebben nem, csak azt sajnáltam, hogy kedvenceim, Beethoven és Mozart, hangszleres zenéje nem szerepelt a műsorban.

— Gyakran hallgat zenét?

— Nagyon szeretem a muzsikát, bár én komolyabb szinten nem művelem, ezért marad a rádió és a magnetofon. A házi munkát mindig úgy osztom be, hogy olyankor vasaljak, főzzek, amikor hangverseny vagy zenei műsor megy a rádióban.

— A bölcsődében munkája során tudja-e hasznosítani a zeneszeretetét?

— A gyerekek nagyon fogékonyak a zenére. Pillanatok alatt jó kedvre hangolódnak. ha énekelnek vagy játszanak, Amikor muzsikát hallanak a rádióban, minden biztatás nélkül táncra per— Szóval, csak egy apróságról van szó, ami hallatlanul fontos számomra. Feltételezem, hogy Dufay úr ma meglátogatja a hajó ékszerészét és megmutat neki egy tárgyat. Egy ékszert. Szeretnék biztos lenni abban, hogy Dufay úr volt-e az ékszerésznél. Semmi többet.

—• Ez valóban semmiség. Természetesen vendégeink titka számunkra szent, de az, amit ön szeretne tudni, egyáltalán nem titok. Hiszen véletlenül is észrevehetőm, hogy az az úr éppen az ékszerészhez megy.

— Fontos, hogy észrevegye. A többi nem érdekel. A költségekre. — A bankjegy villámgyorsan eltűnt a ha- j óiinas kezében, aki megígérte, hogy elintézi az ügyet, és azonnal eltűnt a kabinból.

Délután a hajóinas diszkréten közeledett MacAreck úrhoz. Egy pohár ital felszolgálásának leple alatt súgta:

— Dufay úr két órával ezdüinek.

V. F. S.

Edfrjey Mister

MacAreck

FORDÍTOTTA:

BÁBA MIHÁLY UMCICI

PROPAGANDISTÁKNAK AJÁNLJUK

Tervezés és életmód

problematikáját és kü- Az életmód lönösen a szocialista életmódnak, az életmód szocialista vonásainak kérdéseit az MSZMP 1975. évi XI. kongresszusa állította a társadalmi érdeklődés középpontjába. A kongresszus által elfogadott programnyilatkozat a fejlett szocialista társadalom felépítésének célkitűzéseit kijelölve megállapította: „Országunk fejlődésének most következő időszakában növekszik a tudati tényezők szerepe... El kell érni, hogy a javuló anyagi feltételekkel szocialista módon éljünk. Ezért egész társadalmunk fejlődésének egyik kulcskérdése és nélkülözhetetlen feltétele a tudati viszonyok gyorsabb, erőteljesebb változása, a szocialista erkölcs és életmód általánossá válása.”

A népgazdaságtervezést illetően az életmód tervezési eszközökkel való befolyásolása elválaszthatatlan a tervezés társadalmi jellegének erősítésétől.

Ez következik abból, hogy az életmódra a társadalmi-gazdasági viszonyok, a társadalmi termelés folyamatai a maguk összefüggésében hatnak. A ráhatás módja, a kapcsolódások, az áttételek azonban még nem bizonyultak meghatározhatónak. Tény az, hogy a gazdasági folyamatokba való beavatkozással — aminek alapvető eszköze a népgazdasági tervezés — valamint a termelési-társadalmi viszonyok változtatásával, a néptömegek kulturális szintjének emelésével, s mindezeknek alárendelten a nevelés eszközeivel is, ténylegesen képesek vagyunk az életmód alakítására. Mindez azonban egy adott történelmi szituációban történik, amikor a múlt néha ellenőrizhetetlenül átnyúl a jelenbe, amikor a világgazdasági folyamatokba való beágyazottságunk óhatatlanul idegen értékeket, életstílusmintákat közvetít, amikor a fejlett szocialista társadalom viszonyainak kiépítése a gazdasági-civilizációs elmaradottságunk felszámolásával, évszázados hátrányok behozásával jár együtt. Ebből részben az következik, hogy ma és a belátható jövőben nem tudjuk megfelelően előre kiszámítani azt, hogy milyen mértékben, vagy milyen irányban fogják beavatkozásaink, intézkedéseink az emberek életvitelét befolyásolni, részben pedig azt, hogy sok esetben kénytelenek vagyunk olyan kompromisszumokat elfogadni, amelyek korlátozzák a szocialista értékek megvalósítását.

A szocialista életmód felé való törekvésünk során a legtöbb ellentmondás éppen a technikai szintre visszavezethető adott munkajelleg és a szocialista értékek között van. Kétségtelen ugyan, hogy a termelő- eszközök tulajdonának társadalmi jellege lehetővé teszi a munkához való újszerű viszony számos vonásának kialakulását, de az a kemény tény, hogy technikai szintünket — többek között — az jellemzi, hogy Magyarországon anyagmozgatással mintegy 1 millió ember (az ország teljes lakosságának 10 százaléka foglalkozik), súlyosan kihat az emberek mindennapi életére és tudatára. Magyarországon elindultunk a tudományostechnikai forradalom kibontakoztatása felé, de a fejlődés adott szakaszában a kézművességtől kezdve az atomreaktor (eljövendő) működtetéséig a munkák szinte minden fajtája megtalálható.

Az, hogy hazánkban tömegesen találhatók még a személyiség sokoldalú fejlődését gátló munkakörök, munkahelyek, nemcsak

azt akadályozza meg, hogy — eszményeinknek megfelelően — a munka eszközből belső céllá váljék, hanem a monoton, lélekölő munka hatása átsugárzik a magánélet, a szabadidő és a közélet szférájára is.

Bár tudatában vagyunk ennek az ellentmondásnak, és a megoldás útját, a tudományos-műszaki haladás meggyorsítását is ismerjük, egyes objektiv körülmények mégis lehetetlenné teszik, hogy ezt a konfliktust viszonylag rövid időn belül megszüntessük. Tervezőink kénytelenek számolni azzal, hogy bizonyos világgazdasági hatások, valamint a fejlődés extenzív forrásainak elapadása átmenetileg bonyolulttá teszi fejlődésünk feltételeit. Ki kell tehát alakítanunk a fennálló ellentmondásnak egy olyan mozgásformáját, amely szocialista viszonyainkkal, elveinkkel összeegyeztethető.

Ogy véljük, hogy a munka jellegéből adódó negatív életmódváltozásokat jelentős mértékben társadalmi viszonyaink formálásával ellensúlyozhatjuk. Ennek egyik alapvető kérdése a szocialista demokrácia: az egyén részvételi lehetőségeinek fejlesztése a társadalmi élet minden szintjén. Másrészt a tudati viszonyok és az általános kulturáltság fejlesztésével kompenzálhatjuk a negatívumokat.

Az életmód forradalmi átalakítása, amely egyénnel és társadalommal szemben egyaránt nem kevés erőfeszítést igénylő követelményeket támaszt, nem máról holnapra „letudható” feladat, hiszen a dolgozók nagy tömegei előtt ma nemcsak a szocialista életmód kialakítása áll, hanem a hagyományos életritmust és — formát felforgató egyfajta civilizációs váltás is.

Az agrárcivilizáción alapuló tevékenységek rendszeréből lépnek át ma milliók az ipari-urbánus civilizációba, ami önmagában is nem kevés egyéni és társadalmi konfliktussal jár. S nekünk a szocialista életmód kialakítását ezzel az átmenettel párhuzamosan kell megkezdenünk.

A szocialista életmód alakítása sajátosan politikai feladat, de olyan, amelynek megoldásában napjainkban a döntő szerep a gazdaságpolitikáé. Ez az összefüggés egyre inkább tudatosul a népgazdasági tervek kidolgozásának folyamatában. Abban az irányban kell tovább haladnunk, hogy a gazdaságot tervező szakemberek a tervezés minden szférájában, tehát a termelési folyamatok tervezésében is, és különös súly- lyal a hosszú távú tervezésben, a célok és eszközök kijelölésében a szocialista életmód erősitésének következményét is döntő kritériumként alkalmazzák.

Ahhoz, hogy a szocialista társadalom dolgozó osztályainak lehetővé tegyük a magasabb rendű, az általános emberi kultúra és a szocialista etika elveinek megfelelő életet, ahhoz először az anyagi civilizáció vívmányait kell általánossá tennünk.

— és ez a meghatározó

— hatékony és gyors

gazdasági fejlődés szükséges, amire viszont a szocialista termelési viszonyok alapján átformálódó, az életmódjának szocialista vonásait erősítő ember pozitívan hat vissza. Amikor tehát az igazán hatékony gazdaság szervezésén és felépítésén dolgozunk, az életmód szocialista átalakításának alapjait rakjuk le, és a már kialakult szocialista életmódvonásokat erősítjük G. Márkus György

Ehhez pedig

előtt meglátogatta az ékszerészt. Megmutatta neki a zöldköves gyűrűt. Az ékszerész biztosította, hogy soha életében nem látott még olyan szép, zöld gyémántot. Csiszolás után kétszázötvenezer dollárt ér, ha nem többet.

Másnap Dufay úr sugárzó arccal látogatta meg mister MacAreeket és visszaadta neki a gyűrűt.

— Ez valóban fenomenális — mondta. — Amikor az ujjamon volt, éreztem, hogy gondolataim világosak. Ingadozás nélkül tudtam, hogyan döntsék. A döntésem helyes volt. Most már megmondhatom önnek, hogy miről volt szó. Javasolták, hogy az egyik gazdag lelőhelyű bányát vegyem meg. Választanom kellett a javasolt ár mellett, vagy alkudoznom. Tudtam, hogy a konkurencia is meg akarja venni ezt az objektumot, de nem voltam biztos benne, hogy mennyit áldoz rá. Döntöttem, hogy a kért árból elveszek másfél milliót. Kiderült, hogy én még mindig százezerrel többet ígértem. így tehát megvettem a bányát és szép összeget kerestem, bár már kész voltam annyit adni érte, mint amennyit kértek.

— Nagyon örülök, hogy segíthettem önnek. Számomra ez semmiség — mondta MacAreck és nyugodt mozdulattal húzta bai keze ujjúra a gyűrűt

— Olyannyira meghatott ez az esemény hogy elhatároztam, megszerzem öntől ezt a talizmánt. Kérem, adja el nekem.

— Ninos szándékomban. A világon minent meg lehet vásárolni és eladni. De hogy adjak el egy ilyen gyűrűt? Mennyi lehet ennek az értéke? öt dollár? Más oldalból viszont hiszem, hogy ennek az üvegnek és rézfoglalatnak különös ereje van.

Dufay úr sokáig töprengett, végül azt mondta:

— Kész vagyok önnek ezért a kőért ötvenezer dollárt fizetni.

Mister MacAreck vidáman felnevetett.

— Óriási összeg egy darabka rézért és egy kissé csiszolt zöld üvegdarabért. De ön is, meg én is hisszük a talizmán különös erejét, így hát nem fizetődik ki nekem ennyiért eladni. Ha az ujjamon van, többet keresek vele.

— Teljes mértékben igaza van, de nekem a kés a torkomon van, ahogy ön mondta. Komoly, komplikált üzletet vezetek. A konjunktúra hónapról hónapra változik. A gyémántbánya olyasmi, mint a lottó. A termelés az egyik napon fedezhet minden beruházást, és fordítva — tíz évig is dolgozhatunk és nem találunk semmit, vagy csak ipari gyémántot. És vesztünkre a piacon megjelent a szintetikus ipari gyémánt. Egyelőre kétszer drágább, de ki kezeskedik azért, hogy nem sikerül-e olcsóbban termelni és lenyomni az árat? Akkor mindannyian a csőd szélén állunk. Éppen ezért van szükségem erre a kőre.

— ön mégis kénytelen lesz sokkal nagyobb árat fizetni érte, mint amennyit először felajánlott. Százötven ezernél már megfontolnám, hogy eladjam-e.

— Kész vagyok ezt az árat megadni önnek — mondta Dufay úr.

— Engedje meg uram, hogy holnapig gondolkodjam rajta. Kérem, uram, tartsa még önnél egy napig a gyűrűt. Holnap véglegesen döntünk. Holnap, ebéd után.

A zöld kő így ismét a bányatulajdonos ujjára vándorolt és mindketten a fedélzetre mentek sétálni, ahol már összegyűlt az egész társaság. Az általános beszélgetés témája a Hawaii-szigetek volt, ahová a hajó holnap este ér. Holnapután mindannyian kiszállnak, hogy megtekintsék az USA legújabb, ötvenedik államát. A döntés idején úgy adódott, hogy a hajó bárjában kávé és konyak mellett üldögéltek Wheeler, Polnik. Slade, Dufay és MacAreck urak. Beszélgetés közben, amely természetesen most is a tőzsdei árakról folyt, MacAreck úr megkérdezte Dufay úrtól:

— Uram, továbbra is fenntartja ajánlatát?

— Nem szokásom megmásítani.

— Kérem a gyűrűt.

(Fohitatiuk)