Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-06 / 30. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. február 6. „NYERGET” CSERÉLTEK Tartalékosok harckocsikon Eligazítás lövészet előtt Mintha csónakban ülnénk, hullámzó vízen haladva. A katonai terepjáró ugyancsak küszködik a feneketlen sárral. Személygépkocsi karnyújtásnyira sem jutna ezen a terepen. A vezetőnek arcizma sem rezdül, mintha mindig így közlekedne, pedig csak két napja cserélte fel a mezőtúri Dózsa Tsz Polski Fiat márkájú kocsiját ezzel az ormótlan, de akadályt nem ismerő terepjáróval. Nemcsak gépkocsivezetőnk tartalékos, más posztókra is behívták néhány napos próbatételre társait. Hozzájuk igyekszünk ezen a feneketlen kátyúkkal tűzdelt földúton. Legszebb öröm a káröröm — derülnek is rajtunk, amikor a tankok vágta árkokon félcipőben bukdácsolva közelítjük csoportjaikat. Lövések dörejét visszhangozza a környék. Kattognak a páncélosok géppuskái. A táj egyébként idillikus. Derült az ég a pihenőben levők egymást ugratva teáznak, a gulyáságyú ínycsiklandozó illata tölti meg a levegőt. Amikor nem dörögnek a fegyverek, olyan, mintha kiránduláson lennénk. Pedig kemény munka vár itt mindenkire. — Sok feladatot kell megoldanunk megszabott idő alatt — magyarázza Szaszkó Ernő tartalékos hadnagy. — összekovácsolási gyakorlat van, hogy nagyobb feladatokat is meg tudjunk oldani. Néhány napja még a téglagyári vállalatnál műszaki ellenőr vélt Mezőtúron, most meg temérdek harceszköz, s jó néhány ember gondja-ba- ja szakadt rá. — Nem szokatlan? — A ( civil életből kiszakadt embernek mindenképpen szokatlan, hogy még kelni is parancsszóra kell, de mindegyik tartalékos, legyen az a tiszti vagy a legénységi állományban, igyekszik minden Itőle ítelhetőt megtenni. Fegyelemsértés, vagy mulasztás eddig még nem volt, pedig azt hiszem, az én szememen is látszik, hogy túlslágosan nem vagyunk kipihenve. Félelmetes méretű, döbbenetes tűzerejű páncélosok zúgnak a terepen. A viszonylag kis termetű Vágner László tartalékos őrvezető vezeti az egyiket. — Milyen „nyerget” cserélt? — A martfűi tanács árokásó gépéről szálltam át. Bagimajorban lakik, s úgy tűnik, univerzális ember. — Vezettem már vontatót, s voltam állatgondozó is. Mikor maré van szükség, azt csinálom. , — A korszerű harckocsi vezetése nemcsak akarat dolga... — Persze, hogy nem. De ha valamit egyszer megtanult az ember, akkor azzal később sem lehet baj. Nekem nem gond, hogy mi hol van a páncélosban. — Tehát semmi sem szokatlan? Vágner László arca derűre vált. — Már hogyne volna az. A parancs az szokatlan, de ha az ember a civil életben is pontos önmagával, akkor nem rendkívüliek az itteni napok. Én otthon is azt tartom, aki léha, az nem él, csak szuszog. — A lőállásbán levő páncélosok tornyában villognak a torkcűattüzek. Kilométernyi távolságban álló, felbukkanó és mozgó célokat küzdenek le a tartalékosok. Tóth István tartalékos tizedes már túl van a felmérő lövészeten. Feladatát kiválóan látta el. Vágner László harckocsivezető Tóth István, a kiváló lövő — Gondolom, hogy géppuskával ugyan nem, de vadászfegyverrel bizonyára gyakorol, hogy ilyen jól lő. Nevetve tiltakozik: — Semmi közöm a fegyverekhez, a mezőtúri KON- TAKTA lakatosa vagyok. — Nem munkásőr? —• faggatja parancsnoka, akinek feltűnt, hogy Tóth István jó évtizednyi polgári élet után is ilyen jól kezeli a géppuskát. — Nem vagyok munfcásőr, de nekem is van társadalmi megbízatásom: szb-eJnök vagyok. — Mi kell ahhoz, hogy ilyen jól lőjjön valaki? A tartalékos tizedes megvonja a vállát — Sok minden közrejátszik a jó eredményben. Fontos a célfelderítés, a távolságmeghatározás, ismerni kell a fegyverzetet. Jó idő is kell. hogy tisztán lehessen látni a célt. S ami szintén nélkülözhetetlen: jó parancsnoki gárda kell. aki szakszerűen fel tudja készíteni az embereket a lövészetre. Amikor lassú tutajként eltávolodik tőlünk kölcsön kapott terepjárónk, arra gondolok, hogy ennél az egységnél minden feltétel adott a felmérő lövészet sikeréhez. S ahhoz is, hogy feladataikat harcszerű körülmények között is kiválóan lássák el. Simon Béla Fotó: Nagy Zsolt Beteg kórházak, ___________ k órházi betegek Vidéken átlagosan 72 kórházi ágy jut tízezer lakosra, Szolnok megyében — az 1977-es adatok szerint — ennél kevesebb, csupán 67. Nem véletlen, hogy mind a szakemberek, mind a közönség körében sok szó esik a kórházi helyzetről, a fekvőbeteg-ellótásról. Sokan úgy vélik: a gyógyítás bázisa a korszerű kórház. Csak ott lehet az orvosi tevékenységet (műtétet, terápiát, laboratóriumi vizsgálatot stb.) szakszerűen elvégezni. Ahhoz azonban, hogy a kórházak és a fekvőbeteg-ellátás jelenét és jövőjét értékeljük, vissza kell tekintenünk a múltra. A múlt öröksége A szocialista Magyarország felemás egészségügyi hálózatot és társadalombiztosítási rendszert örökölt a kapitalista korszaktól. Mintegy tízezer képzett orvos, csaknem 50 ezer kórházi ágy, jól működő hatósági (gyógyító) orvosi hálózat, hatékony közegészségügyi-járványügyi szolgálat, az ipari munkások és alkalmazottak (a lakosság 31 százaléka) kiépült társadalombiztosítási rendszere, négy orvosi egyetem jelentette az örökség egyik felét. A másik félhez tartozott az ellátatlan mezőgazdasági népesség (a lakosság többsége) és a felső irányítás szétszórtsága. A felszabadulás után a szocialista egészségügy legfőbb törekvése az volt, hogy az ingyenes egészségügyi ellátást fokozatosan kiterjessze az egész lakosságra. Minden körülmények között biztosítani kellett az életveszélyes, vagy sürgős beavatkozást kívánó betegek azonnali ellátását. A következő fontos feladatnak a leggyakrabban előforduló, nem túlságosan bonyolult esetek alapszintű (körzeti, üzemorvosi stb.) ellátása mutatkozott. Csak ezt követhette a hosszabb ideig tartó betegségek gyógyítására szolgáló intézmények megteremtése. A jelentős orvos-, ápoló- és középfokú szakemberképzés lehetőséget adott új intézmények létesítésére és személyzettel való ellátására, valamint a nagyobb beruházásokat nem igénylő körzeti és üzemorvosi hálózat kiépítésére. A kórházfejlesztés azonban elmaradt a rendelőintézeti, körzeti és más járóbetegellátó intézmények mögött. Ennek egyik oka a meglevő intézmények korszerűtlensége. „Örökségünkben” igen sok a kicsi, a mindössze 200—400 ágyas épület. Megyénk öt kórháza közül csak a karcagi 596 ágyas, valamint az 1132 ágyas Hetényi Géza megyei kórház lépi át a bűvös határt. A gazdaságosan fejleszthető kórház legalább ezerágyas, ott fizetődik ki, ott használható a modern medicina által megkövetelt korszerű orvos- és kórháztechnika. Viszont a kis kórházakat ma még nem nélkülözhetjük, ezért szinten kell tartani őket. ha fejlesztésük ráfizetéses is. Az elmúlt években átlagosan századannyi embert vettek fel a kórházakba, mint ahányat a járóbetegellátásban kezeltek. Már a múltban is az alapellátás gyors ütemű növelése sürgette a járóbeteg-szakellátási és a kórházi háttér bővítését. Az építési költségekhez és a működtetési kiadásokhoz azonban nagy összegekre volt szükség, amelyeket állami háztartásunk az alacsony hozamú mezőgazdaság és a közepes ipari termelés mellett nem tudott előteremteni. így aztán hosszú ideig nem épült új kórház. Az erőltetett ütemű ipari fejlesztés, a nem eléggé átgondolt gazdasági irányítás időszakában az egészségügyi intézmények állagának megóvására kétségkívül kevés figyelmet fordítottak. A meglevő épületek koptak, , öregedtek. A legsúlyosabban a fővárosi egészségügyi intézmények rongálódtak, bár több vidéki kórház is hiába igényelte az építőipar beavatkozását. Közismert, hogy legtöbb kórházunk, egészség- ügvi intézményünk a fővárosban van, itt tízezer lakosra jóval több kórházi ágy jut, mint egy-egy megyén belül. Nemcsak a budapestieké Csakhogy ezekben nemcsak fővárosi lakosokat gyógyítanak: odakerül a kórházakkal rosszul ellátott megyék betegeinek jó része, s ott kezelik azokat a betegeket, akiknek az ellátására nem szükséges és nem is szabad minden megyében berendezkedni. A lakosság azonos szintű egészségügyi ellátásának érdekében a 60-as évektől kizárólag vidéken épültek kórházak. Ezek — lévén újak — modernebbek, korszerűbbek, mint az egyetemi klinikák vagy az országos vezető intézetek és általában a fővárosi intézmények épületei. Ebben az időszakban épült megyénkben a karcagi kórház, korszerű elmeosztályával együtt, s három éve bővült 268 ággyal a megyei kórház. Ezzel párhuzamosan azonban Budapesten nem létesült új kórház, sőt a meglévők rekonstrukciója, karbantartása is elmaradt a kívánatostól. Gondot okoz az immár százesztendős kórházi struktúra is. A fejlett egészségügygyei rendelkező országokban, például a sebészeti osztályokra kerülő, operációra váró betegeket érkezésük után átlag másfél nappal megmű- tik, mert a kivizsgálás az arra berendezett speciális osztályon már megtörtént. Nálunk egy hétbe, vagy még többe kerülnek az előkészületek. Magyarországon a pénteken—szombaton kórházba kerülők többségének a vizsgálata csak hétfőn kezdődik. Igaz, néhol már kísérleteznek a folyamatos beteg- ellátással, de mindehhez kevés egy-két intézmény, vezető és néhány száz egészség- ügyi dolgozó áldozatvállalása. Az állandó készenlétből a láboratóriumok, a röntgen- osztályok, sőt az egyéb kiszolgáló részlegek sem maradhatnak ki. Ez viszont új munkarenddel, új ügyeleti beosztással a hétnapos, tehát 168 órás munkahét bevezetésével járna. Állami támogatás kórházakra A felsoroltakból és a lakosság egészségi állapotáról, az egészségügyi ellátás helyzetéről és a soron következő teendőkről az Egészségügyi Minisztérium az elmúlt év végén jelentést terjesztett az Állami Tervbizottság elé. A gondok őszinte feltárása is segíthetett abban, hogy 1979- ben a többi ágazattal ellentétben nem csökkent, hanem mintegy 10 százalékkal nőtt az egészségügynek nyújtott központi támogatás. A kormány meghatározta az Egészségügyi Minisztérium feladatait. Igazodva az egészségügyi hálózat belső arányainak szükségleteihez, előírta a kórházak karbantartásának és helyreállításának növekvő ütemét és általában az egészségügyi ellátás fejlesztésének meggyorsítását. Az Állami Tervbizottság tavaly megtárgyalta az egészségügy 1990-ig tartó hosszú távú tervét. Az alapvető vezérgondolat: az ellátás színvonalának országos kiegyenlítődése, több feltételtől függ. Tovább kell javítani például az egészségügyi intézményhálózat belső arányait, fokozni kell az ellátandó feladatokhoz igazodó munkamegosztást és növelni a szakmai hatékonyságot. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a munkaerőgondokról, főként az ápolónővérek és a középkáderek hiányáról. Eddig elsősorban gondjainkról és azok természetéről volt szó, de az eredmények sem csekélyek. A legutóbbi 32 évben jó húsz esztendővel megnőtt a lakosság születéskor várható átlagos élettartama, tizedénél is alacsonyabbra csökkent a csecsemőhalandóság, jó néhány fertőző betegség eltűnt az országból, mások gyakorisága pedig jelentősen visszaszorult. Évtizedekig munkaképesek olyan emberek, akik korábban egy-két évvel betegségük felismerése • után meghaltak. Mindez az élet- és munkakörülmények, az életszínvonal és a tudomány közismert emelkedésén túl nem kis mértékben köszönhető a társadalombiztosítási jog kiterjesztésének: a hatvanas évek vége óta a lakosság 99 százalékára, 1975-től pedig minden magyar állampolgárra. H. K. Múzeum a molnároknak és a mészárosoknak Ipari műemlékek A különleges látnivalókban egyébként is gazdag Tatán újabb, az országban egyedülálló múzeumokat nyitnak. Az egyik a malomiparnak, a másik a mészáros céhnek állít emléket. Méltó helyet kap a Cifra Malomban az Országos Malomtörténeti Múzeum, hiszen Tatát egykor a malmok városának nevezték. Az ország városai közül itt működött a legtöbb vízimalom. Az első okleveles emlékek a XIII— XIV. századból maradtak ránk erről. Bonfini, olasz hadvezér, aki Mátyás uralkodása idején feltérképezte ezt a vidéket, már kilenc, a várhoz tartozó malmot jegyzett fel. A reformkorban pedig, amikor Tata és környéke teljesen az Esterházy-ura- dalomhoz tartozott, harmincöt vízimalom működött. Még a harmincas évek végén is tizenötben dolgoztak. Az utóbbi években már csak egy-két malomban őröltek, de azokat is villanyerő hajtotta, mert a vizek elapadtak. A múzeumba kerülő emlékeket nemcsak a környéken, hanem a távolabbi országrészekben is gyűjtik. A vízimalmok meghajtása és berendezése például lényegében mindenütt azonos volt. Különösen nagy gondot kellett fordítani a malomkerék pontos beállítására. A malom ugyanis csak akkor működött igazán jó hatásfokkal, ha a vizet a hupján, vagyis a tetején kapták el. Bemutatják majd a malmok egykori lakóinak az életét is. Sokhelyütt a molnár- családok is, másutt csak az inasok és a segédek laktak a malomban, hogy éjjel-nappal kéznél legyenek. Csak karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor ünnepeltek. Vasárnap meg csupán akkor pihenhettek, amikor javítás miatt egy évben kétszer, egy-egy hónapig állt a malom. Fellner Jakabnak, a barokk építészet világhírű művészének alkotása az a másik épület is, amelyben a húsipari múzeum kap helyet. A hangulatos, nádfedeles kőház a Nagy-tó partján, félig a vízben áll. Az 1780-as években épült egykor uradalmi vágóhíd hazánk egyetlen ilyen ipari, műemléke. Az épületet már rekonstruálta az Országos Műemléki Felügyelőség, korszerűsítette külső és belső világítását és parkosították a környékét. Gazdag anyagában bemutatják az egykori tatai mészáros céh eszközeit, szerszámait. Csendélet a gulyáságyúnál Szaszkó Ernő tartalékos hadnagy
