Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. február 25. andál Vendel régi, de egyáltalában nem kedves ismerősünk. Nagyon furcsa jelenség, ugyanis nincs arca, pontosabban százféle arca van. Többnyire csak a keze nyomával találkozunk, ö az, aki letöri a fiatal facsemeték ágait, ő vési bele parkok padjaiba, hogy „hiába vártalak!” ő tépi le a plakátokat, és miatta illetlenek a vendéglők, presszók, vasútállomások illemhelyei. A minap képzeletbeli beszélgetést folytattam Vandál Vendellel. Azért csak képzeletbelit, mert ő maga személyesen megfoghatatlan, elérhetetlen, mert mindenütt ott van, tehát sehol sincs. Vendel egy frissen letört vízcsappal a kezében érkezett a beszélgetésre. Meg sem várta a kérdésemet, azonnal tájékoztatott a csap eredetéről. — A szolnoki Nemzeti étteremből való. Osztrák gyártmány. Nem lehet több kétnaposnál, és legalább ezer forintot ér. — Dehát ebben az állapotban teljesen használhatatlan. Miért törte le? — Csak. Majd eldobom. — ön gyakori vendége lehet a tiszafüredi Vadász étteremnek is, mert a délelőtti nyitás után fél órával eltűnik a mosdóból a törülköző, a szappan . .. Vendel a szappanevő — Kedvenc helyem. Észrevette, hogy a tükör sincs? Eddig hatot törtem össze. — Az egyik vízcsap elzárója is hiányzik ... — Ó, az már régen! Alig várom, hogy újat szereljenek fel. Szükségem van rá. — Tudom, eldobja. De mit csinál a sok törülközővel ? — Lábtörlőnek használom. szeretem a tisztaságot. — Gondolom. Bizonyára a szappanokat is mosakodás céljára lopkodja. — Mosakodás? Mi az? A szappant megeszem. Imádom ezeket a kis babaszappanokat, elveszik a piaszagot, és a nejem, született Irtó Irma, aki a női illemhelyekre specializálta magát, nem veszi észre rajtam az ittasságot. — És a tükröknek mi a sorsuk? — Azokat csak úgy pihentetésképpen szoktam összetörni. Tetszik a csörgésük. — És mire használja a a szolnoki Bástya étterem WC-jének a víztartályából kiszerelt súlyt? — Mit gondol, mivel töröm össze a tükröket ... — A kunszentmártoni Park presszó mosdójának ajtaját egy ideje nem lehet becsukni, mert a műanyag kilincset valaki függőlegesre hajlította. — 'Én voltam. A tiszafüredi vasútállomás WC- ajtaján is én dolgoztam egy kicsit. Az történt, hogy Irma nejem meggyanúsított, hogy öregszem, mivel a szolnoki Árkád presszó WC-jében csak két csempét tudtam lefeszegetni. A kilincsek elhajlításával bebizonyítottam, hogy erőm teljében vagyok. — dó — EZEN NEVET... — Tudod mikor lesz egy író igazán híres? — Mikor? — Amikor már azok is tisztelni kezdik, akik semmit sem olvastak tőle. * * * — Megmondtam a férjemnek, hogy az esküvő után is hetenként egyszer találkozni fogok a barátnőmmel, mint akkor, amikor még szabad voltam. — És mit felelt ő erre? — Hogy ő is! * * * Az ismert utazó meséli egy vacsorán: — Teljes öt évig ember- evők között éltem. — Ó, akkor bizonyára csalódás fogja érni — mondja a háziasszony —, nekünk ugyanis csak sertéshúsunk van! * * ♦ — Izabelláról egyetlen rossz szót sem lehet szólni... — mondja egy hölgy a társaságban. — Akkor beszéljünk valaki másról — mondja egy másik hölgy. * * * — Na mi van fiúk, befejeztük? — kérdezi az építés- vezető a brigádtól. — Nem. Még maradt egy fél üveggel — válaszol c csoport egyik tagja. — Maga hipochonder. — Mit jelenít ez? — Azt jelenti, hogy csak akkor érzi magát jól, amikor rosszul érzi magát! * * * Késő este az alaposan becsípett szállóvendég az előcsarnok túlsó végéből odakiáltja a hotelportásnak: — Hé, portás, maguknál nem működik a lift! — Bocsánat, uram a lift rendben van, csakhogy ön a telefonfülkében áll. * * * — Amikor nyugdíjba vonulok, az égvilágon semmit sem fogok csinálni. Az első hónapokban csupán a hintaszékben üldögélek majd. — És azután? — Azután ... elkezdtek hintázni * * * _ A fiatalember szörnyen nem akart bevonulni katonai szolgálatra, ezért az orvosi bizottság előtt azt mondta a főorvosnak, hogy sem enni, sem inni, sem aludni nem tud. — Remek! — lelkendezett az orvos, s megszorította a fiatalember kezét. — Minél több ilyen emberre volna szükségünk, mint amilyen maga, Jones, és akkor a katonai szükségletek kielégítésére fordított kiadásaink is önmaguktól csökkennének! Megvan a gyümölcse M ár késő este volt, amikor a kihalt utcán találkoztam örök barátommal, Mindig Alajossal. Mint valami mál- hás öszvér, úgy meg volt rakodva kosarakkal, zsákokkal, egyebekkel. Kicsit zavart volt, s el akart surranni mellettem, de az üres utcán lehetetlen volt elkerülnie a találkozást. Kénytelen-kelletlen beszélnie kellett: — Nagyon kérlek, erről a találkozásról senkinek egy szót se! Roppant kényes és kényelmetlen helyzetbe kerülnék ... Egy pillanatra meghökkentem: vajon miféle összeesküvésbe, miféle titkok tudójává akar engem Mindig Alajos avatni? Talán valóban jobb lett volna, ha nem találkozom most vele, vagy nem veszem észre. Megkért, hogy segítsem le a csomagjait, majd lezökkent egy szemétgyűjtőnek használt virágtartó vályúra s gyónni kezdett: — Bizonyára csodálkozol, mit keresek én ilyen kései órán az utcán, honnan és hová cipelem ezeket az istenverte csomagokat. Nos, a csomagokban friss zöldség meg gyümölcs van. Kiskertek gazdáitól szedem össze, igaz, nagyon drágán, de megéri. Szép, mutatós, friss áru, ilyen nem terem akárhol. Ez az egyik kosár szilvával van tele. Mézédes. Egy másikban őszibarack van. Abban meg pár kiló gyenge kukorica. Abból néhányat megfőzünk, holnap az lesz az ebéd utáni csemege. Hiába, más az íze a saját termésnek.... Kérdően nézhettem rá, egy pillanatra zavarba jött, de rendületlenül folytatta: — Persze, nem saját termésem, de már annyira beleéltem magam, hogy úgy eszem ezeket a gyümölcsöket és zöldségeket, mintha sajátom volna. Ugyanis nekem is van egy kis hétvégi telkem, amin megteremhetne ez, meg az, mindenféle geze- mice, miegymás. De én pihenésre vettem a hétvégi telket, immár a másodikat, nem kifáradni akarok ott szombaton meg vasárnap. Viszont a' munkahelyemen nem merem bevallani, hogy én a hétvégét nem aktív pihenéssel, hanem a pihenötelkemen való régi értelmű pihenéssel töltöm. Így hát én szombaton és vasárnap bizony napozok, olvasgatok, rádiózok kis telkecské- men, este meg megveszem ezeket a kellékeket néhány ismerős termelőtől. Arra gondoltam, hogy Mindig Alajos most éppen azon a hajszálnyi határon egyensúlyoz, ami a lángészt az őrülttől elválasztja, amikor kis hatásszünet után folytatta: — A korábbi pihenőtelkemet a munkahelyi kollektívával közösen kaptam. Amikor hajdan parcelláztak a Frászkarika dűlőben, ott jutott néhány hely a Ködfényesítő Vállalatnak, azaz a munkahelyemnek. A sorsolás szeszélye az osztályvezetőm telke mellé jelölt ki engem. így hát nem elég a képét néznem, meg a társaságát élveznem egész héten, még a hétvégi pihenőmön is őt lássam. Ráadásul az ő túlsó szomszédja meg a főnök, az igazgató volt, aki állítólag kertészkedő természetű ember. Minden hétvégén rövidnadrágot húz és ka- pirgál a kertjében. Igaz, betyárul rendben is van az a kis porta. Hét közben a vállalati sofőr másodállásban dolgozik rajta a családjával, a főnök meg hétvégeken úgy t.esz-vesz, mintha ő dolgozna. Olyan nagy reklámmal szed le öt körtét, mintha a tokaji hegyet mozgatná meg, ha meg kapával gyomlálgatva éppen a kapor szárát vágja el valami dudva helyett, hát olyan büszke rá, mintha rá lehetne bízni az egész magyar mezőgazdaság felelős gyomirtását. Mindenesetre ő aktív pihenő. Az osztály- vezetőm az igazgatót látva ugyancsak serénykedő lett. Mindig korábban kint van, mint a főnök, ás, kapál, sarlóval szöszmö- töl, fára mászik egy marék szilváért, meg egészében nyüzsög, hogy a főnök lássa csak, micsoda korszerű ember ám ő. De ez nem elég. Engem is arra biztatott, hogy ne napozzak a nyugágyban meg a füvön, hanem ültessek gyümölcsfát, meg termesszek epret meg hagymát meg mit tudom én, miket. Én meg úgy szeretek pihenni, hogy pihenek. Néhány hónapig nyúzott, többnyire már ki se mentem a telekre, az elmúlt őszön meg bejelentettem, hogy jutányosán átadom a telkem, mert a sógoromnak, aki a Felhőfényesítő Vállalatnál ügyködik, van egy telke a Jómesszi dűlőben, s annak a szomszédságában van egy már fásított parcella, amin közösen gazdálkodnánk. Sógorom ugyan nincs, de megvettem ezt a messzi telket, ami szép füves, napsütötte, van rajta két akácfa is, ami árnyékot ad, ha kell. Itt aztán nagyokat pihenek a családommal, néha baráti családokkal, szalonnát sütünk, jól megvagyunk. — No és a gyümölcs meg a zöldség mi-1 re való? — böktem a csomagokra a szememmel. Á munkahelyemen úgy tudják, hogy nagyszerűen gazdálkodom. Hétfő reggeleken mindig viszek kóstolót a legfrissebb termésből, meg mutogatom az átvételi cédulákat, mennyit kaptam a boltban a beadott termésért. Mert a javát kora reggel oda viszem. Alig fizetek rá valamit, s a vállalatomnál is megvan a renomém, szorgalmas, az aktív pihenéssel hasznosan gazdálkodó embernek tartanak. Bizonyára a minősítésembe is beírják. Felszedte a csomagokat és nehézkesen elindult. Én meg arra gondoltam> hogy ez a Mindig Alajos nem elveszett ember. Csak egy kicsit gerinctelen. Viszont nem ő az egyetlen, akinél a gerinctelenségnek megvan a gyümölcse. Benedek Miklós
