Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-25 / 47. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. február 25. andál Vendel régi, de egyál­talában nem kedves ismerő­sünk. Nagyon furcsa jelenség, ugyanis nincs arca, pontosabban százféle arca van. Több­nyire csak a keze nyo­mával találkozunk, ö az, aki letöri a fiatal facse­meték ágait, ő vési bele parkok padjaiba, hogy „hiába vártalak!” ő tépi le a plakátokat, és miatta illetlenek a vendéglők, presszók, vasútállomások illemhelyei. A minap képzeletbeli beszélgetést folytattam Vandál Vendellel. Azért csak képzeletbelit, mert ő maga személyesen megfoghatatlan, elérhe­tetlen, mert mindenütt ott van, tehát sehol sincs. Vendel egy frissen le­tört vízcsappal a kezében érkezett a beszélgetésre. Meg sem várta a kérdé­semet, azonnal tájékozta­tott a csap eredetéről. — A szolnoki Nemzeti étteremből való. Osztrák gyártmány. Nem lehet több kétnaposnál, és legalább ezer forintot ér. — Dehát ebben az ál­lapotban teljesen hasz­nálhatatlan. Miért törte le? — Csak. Majd eldobom. — ön gyakori vendége lehet a tiszafüredi Va­dász étteremnek is, mert a délelőtti nyitás után fél órával eltűnik a mos­dóból a törülköző, a szappan . .. Vendel a szappanevő — Kedvenc helyem. Észrevette, hogy a tükör sincs? Eddig hatot tör­tem össze. — Az egyik vízcsap el­zárója is hiányzik ... — Ó, az már régen! Alig várom, hogy újat szereljenek fel. Szüksé­gem van rá. — Tudom, eldobja. De mit csinál a sok törülkö­zővel ? — Lábtörlőnek haszná­lom. szeretem a tisztasá­got. — Gondolom. Bizonyá­ra a szappanokat is mo­sakodás céljára lopkodja. — Mosakodás? Mi az? A szappant megeszem. Imádom ezeket a kis ba­baszappanokat, elveszik a piaszagot, és a nejem, született Irtó Irma, aki a női illemhelyekre spe­cializálta magát, nem ve­szi észre rajtam az ittas­ságot. — És a tükröknek mi a sorsuk? — Azokat csak úgy pi­hentetésképpen szoktam összetörni. Tetszik a csör­gésük. — És mire használja a a szolnoki Bástya étte­rem WC-jének a víztar­tályából kiszerelt súlyt? — Mit gondol, mivel töröm össze a tükrö­ket ... — A kunszentmártoni Park presszó mosdójá­nak ajtaját egy ideje nem lehet becsukni, mert a műanyag kilincset valaki függőlegesre hajlította. — 'Én voltam. A tisza­füredi vasútállomás WC- ajtaján is én dolgoztam egy kicsit. Az történt, hogy Irma nejem meg­gyanúsított, hogy öreg­szem, mivel a szolnoki Árkád presszó WC-jében csak két csempét tud­tam lefeszegetni. A ki­lincsek elhajlításával be­bizonyítottam, hogy erőm teljében vagyok. — dó — EZEN NEVET... — Tudod mikor lesz egy író igazán híres? — Mikor? — Amikor már azok is tisztelni kezdik, akik sem­mit sem olvastak tőle. * * * — Megmondtam a férjem­nek, hogy az esküvő után is hetenként egyszer találkozni fogok a barátnőmmel, mint akkor, amikor még szabad voltam. — És mit felelt ő erre? — Hogy ő is! * * * Az ismert utazó meséli egy vacsorán: — Teljes öt évig ember- evők között éltem. — Ó, akkor bizonyára csa­lódás fogja érni — mondja a háziasszony —, nekünk ugyanis csak sertéshúsunk van! * * ♦ — Izabelláról egyetlen rossz szót sem lehet szólni... — mondja egy hölgy a tár­saságban. — Akkor beszéljünk va­laki másról — mondja egy másik hölgy. * * * — Na mi van fiúk, befe­jeztük? — kérdezi az építés- vezető a brigádtól. — Nem. Még maradt egy fél üveggel — válaszol c csoport egyik tagja. — Maga hipochonder. — Mit jelenít ez? — Azt jelenti, hogy csak akkor érzi magát jól, amikor rosszul érzi magát! * * * Késő este az alaposan be­csípett szállóvendég az elő­csarnok túlsó végéből odaki­áltja a hotelportásnak: — Hé, portás, maguknál nem működik a lift! — Bocsánat, uram a lift rendben van, csakhogy ön a telefonfülkében áll. * * * — Amikor nyugdíjba vo­nulok, az égvilágon semmit sem fogok csinálni. Az első hónapokban csupán a hinta­székben üldögélek majd. — És azután? — Azután ... elkezdtek hintázni * * * _ A fiatalember szörnyen nem akart bevonulni kato­nai szolgálatra, ezért az orvo­si bizottság előtt azt mondta a főorvosnak, hogy sem en­ni, sem inni, sem aludni nem tud. — Remek! — lelkendezett az orvos, s megszorította a fiatalember kezét. — Minél több ilyen emberre volna szükségünk, mint amilyen maga, Jones, és akkor a ka­tonai szükségletek kielégíté­sére fordított kiadásaink is önmaguktól csökkennének! Megvan a gyümölcse M ár késő este volt, amikor a kihalt ut­cán találkoztam örök barátommal, Mindig Alajossal. Mint valami mál- hás öszvér, úgy meg volt rakodva kosarak­kal, zsákokkal, egyebekkel. Kicsit zavart volt, s el akart surranni mellettem, de az üres utcán lehetetlen volt elkerülnie a ta­lálkozást. Kénytelen-kelletlen beszélnie kellett: — Nagyon kérlek, erről a találkozásról senkinek egy szót se! Roppant kényes és kényelmetlen helyzetbe kerülnék ... Egy pillanatra meghökkentem: vajon mi­féle összeesküvésbe, miféle titkok tudójává akar engem Mindig Alajos avatni? Talán valóban jobb lett volna, ha nem találko­zom most vele, vagy nem veszem észre. Megkért, hogy segítsem le a csomagjait, majd lezökkent egy szemétgyűjtőnek hasz­nált virágtartó vályúra s gyónni kezdett: — Bizonyára csodálkozol, mit keresek én ilyen kései órán az utcán, honnan és hová cipelem ezeket az istenverte csomagokat. Nos, a csomagokban friss zöldség meg gyümölcs van. Kiskertek gazdáitól sze­dem össze, igaz, nagyon drágán, de meg­éri. Szép, mutatós, friss áru, ilyen nem te­rem akárhol. Ez az egyik kosár szilvával van tele. Mézédes. Egy másikban ősziba­rack van. Abban meg pár kiló gyenge ku­korica. Abból néhányat megfőzünk, holnap az lesz az ebéd utáni csemege. Hiába, más az íze a saját termésnek.... Kérdően nézhettem rá, egy pillanatra zavarba jött, de rendületlenül folytatta: — Persze, nem saját termésem, de már annyira beleéltem magam, hogy úgy eszem ezeket a gyümölcsöket és zöldségeket, mintha sajátom volna. Ugyanis nekem is van egy kis hétvégi telkem, amin megte­remhetne ez, meg az, mindenféle geze- mice, miegymás. De én pihenésre vettem a hétvégi telket, immár a másodikat, nem kifáradni akarok ott szombaton meg va­sárnap. Viszont a' munkahelyemen nem merem bevallani, hogy én a hétvégét nem aktív pihenéssel, hanem a pihenötelkemen való régi értelmű pihenéssel töltöm. Így hát én szombaton és vasárnap bizony na­pozok, olvasgatok, rádiózok kis telkecské- men, este meg megveszem ezeket a kellé­keket néhány ismerős termelőtől. Arra gondoltam, hogy Mindig Alajos most éppen azon a hajszálnyi határon egyensúlyoz, ami a lángészt az őrülttől el­választja, amikor kis hatásszünet után folytatta: — A korábbi pihenőtelkemet a munka­helyi kollektívával közösen kaptam. Ami­kor hajdan parcelláztak a Frászkarika dű­lőben, ott jutott néhány hely a Ködfénye­sítő Vállalatnak, azaz a munkahelyemnek. A sorsolás szeszélye az osztályvezetőm tel­ke mellé jelölt ki engem. így hát nem elég a képét néznem, meg a társaságát él­veznem egész héten, még a hétvégi pihe­nőmön is őt lássam. Ráadásul az ő túlsó szomszédja meg a főnök, az igazgató volt, aki állítólag kertészkedő természetű ember. Minden hétvégén rövidnadrágot húz és ka- pirgál a kertjében. Igaz, betyárul rendben is van az a kis porta. Hét közben a válla­lati sofőr másodállásban dolgozik rajta a családjával, a főnök meg hétvégeken úgy t.esz-vesz, mintha ő dolgozna. Olyan nagy reklámmal szed le öt körtét, mintha a to­kaji hegyet mozgatná meg, ha meg kapá­val gyomlálgatva éppen a kapor szárát vág­ja el valami dudva helyett, hát olyan büsz­ke rá, mintha rá lehetne bízni az egész magyar mezőgazdaság felelős gyomirtását. Mindenesetre ő aktív pihenő. Az osztály- vezetőm az igazgatót látva ugyancsak se­rénykedő lett. Mindig korábban kint van, mint a főnök, ás, kapál, sarlóval szöszmö- töl, fára mászik egy marék szilváért, meg egészében nyüzsög, hogy a főnök lássa csak, micsoda korszerű ember ám ő. De ez nem elég. Engem is arra biztatott, hogy ne napozzak a nyugágyban meg a füvön, ha­nem ültessek gyümölcsfát, meg termesszek epret meg hagymát meg mit tudom én, miket. Én meg úgy szeretek pihenni, hogy pihenek. Néhány hónapig nyúzott, több­nyire már ki se mentem a telekre, az el­múlt őszön meg bejelentettem, hogy ju­tányosán átadom a telkem, mert a sógo­romnak, aki a Felhőfényesítő Vállalatnál ügyködik, van egy telke a Jómesszi dűlő­ben, s annak a szomszédságában van egy már fásított parcella, amin közösen gaz­dálkodnánk. Sógorom ugyan nincs, de meg­vettem ezt a messzi telket, ami szép füves, napsütötte, van rajta két akácfa is, ami árnyékot ad, ha kell. Itt aztán nagyokat pihenek a családommal, néha baráti csalá­dokkal, szalonnát sütünk, jól megvagyunk. — No és a gyümölcs meg a zöldség mi-1 re való? — böktem a csomagokra a sze­memmel. Á munkahelyemen úgy tudják, hogy nagyszerűen gazdálkodom. Hétfő reggeleken mindig viszek kóstolót a legfrissebb termésből, meg mutogatom az átvételi cédulákat, mennyit kaptam a boltban a beadott termésért. Mert a javát kora reggel oda viszem. Alig fizetek rá valamit, s a vállalatomnál is megvan a re­nomém, szorgalmas, az aktív pihenéssel hasznosan gazdálkodó embernek tartanak. Bizonyára a minősítésembe is beírják. Felszedte a csomagokat és nehézkesen el­indult. Én meg arra gondoltam> hogy ez a Mindig Alajos nem elveszett ember. Csak egy kicsit gerinctelen. Viszont nem ő az egyetlen, akinél a gerinctelenségnek meg­van a gyümölcse. Benedek Miklós

Next

/
Thumbnails
Contents