Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
1979. február 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 indennél jobban gyűlölöm a napot, a harsány emberi hangokat és a kopogást. A sűrűsűrű kopogást. Az emberektől úgy félek, hogyha este a folyosón idegen lépéseket és hangokat hallok. kiáltozni kezdek. Ezért kaptam a különszobát, a legjobbat a folyosó végén. a 27-est. Senki sem jöhet be hozzám. De hogy még nagyobb biztonságban éressem magam, sokáig könyörögtem Ivan Vasziljevicsnek (még sírtam is), hogy adjon nékem géppel írt igazolványt. Végül engedett kérésemnek, és belevette az igazolványba, hogy a pártfogása alatt állok, és senki el nem vihet.. De az igazat megvallva, nem nagyon bíztam aláírása hatékonyságában. Ezért aztán rábírtam a professzort, hogy ő is írja alá az igazolványt, és üssön rá kerek, kék pecsétet. Így már más. Sok olyan esetről tudok. amikor az emberek csak azért maradtak életben, mert kerek pecsétes papírost találtak a zsebükben. Igaz, hogy azt a bizonyos kormos arcú munkást Bergyanszkban éppen azután akasztották fel a lámpavasra, hogy megtalálták csizmájában az összegyűrt pecsétes igazolványát ... Az igazolvány juttatta lámpavasra, és a lámpavas lett az oka a betegségemnek is (nyugodjanak meg, jól tudom, hogy beteg vagyok). Valójában még Kolja esete előtt történt velem valami. Eljöttem onnan, hogy ne lássam, hogyan akasztják fel azt az embert, de a félelem elkísért remegő lábaimban. Akkor, természetesen, nem tehettem semmit, most azonban bátran kimondanám: — Tábornok úr, ön egy vadállat! Ne merjen embereket akasztani! Ebből is láthatják, nem vagyok gyáva. nem a halálfélelem hajtott, hogy azt a pecsétet szóba hozzam. Ó, én nem félek a haláltól. Sőt. főbe lövöm magamat, méghozzá hamarosan, mert Kolja a kétségbeesésbe kerget. Azért lövöm magam főbe, hogy ne lássam, ne halljam őt többé. Már maga a gondolat is, hogy értem jöhetnek... Förtelmes. Naphosszat a díványon fekszem, és kinézek az ablakon. Zöld kertünk felett levegőszakadék, a kert mögül egy hatemeletes sárga házóriás fordítja felém ablaktalan tűzfalát, 'közvetlenül a tető alatt hatalmas, rozsdás négyszög. Cégtábla. Fehér betűk: Fogászati laboratórium. Eleinte gyűlöltem. Aztán megszoktam, és ha levennék, tán hiányozna. Egész nap előttem van, elnézem, így összpontosítom a figyelmemet, hogy eltöprenghessek a fontos dolgokon. De már esteledik. Elsötétül a levegőkupola, eltűnnek szemem előtt a fehér betűk. Szürkén belefoszlom a komor homályba én is, ahogy a gondolataim Az alkonyat — micsoda szörnyű és jelentős időszaka a napnak. Ellobbanás, semmibe oldódás. Bársonyos léptekkel kószál a folyosókon egy rőt kandúr, néha felkiáltok. De nem engedem, hogy lámpát gyújtsanak, mert ha kigyúl a láng, egész este zokogni fogok, a kezemet tördelve. Jobb megadóan kivárni azt a pillanatot, amikor a sűrűsödő sötétben felvillan az utolsó, a legfontosabb kép. öreg édesanyám mondta: — Már nem bírom sokáig így. Mindenhol esztelenséget látok. Te vagy az idősebb, és tudom, hogy szereted. Hozd haza Kolját. Hozd haza. Te vagy az idősebb. Hallgattam. Ekkor minden sóvárgó fájdalmát belesűrítette abba, amit mondott: — Keresd meg! Ügy teszel, mintha így lenne rendjén. De ismerlek: okos vagy, és már régen tudod, hogy eszte- lenség az egész. Hozd vissza Kolját, egy napra. Csak egyre. Aztán megint elengedem. Hazudott. Ugyan, hogy engedte volna el megint? Hallgattam. .— Csak a szemét szeretném megcsókolni. Hiszen úgyis megölik. Hogyne sajnálnám? A kisfiam. Kit kérhetnék meg, ha nem téged? Te vagy az idősebb. Hozd haza. Nem álltam tovább, lesütött szemmel azt mondtam: — Jól van. De anyám megragadta a karomat, maga felé fordított, hogy az arcomba nézhessen: — Esküdj meg, hogy élve hozod vissza! Hogy lehet erre megesküdni? De azért, esztelenül megesküdtem rá. — Esküszöm. Milyen kishitű az anyám; ezzel a gondolattal keltem útra. Aztán Bergyanszkban láttam a meggörbült lámpavasat. Mihail Bulgakov: Vörös korona Tábornok úr, igaza van, én sem vagyok kevésbé vétkes, mint ön, szörnyű felelősség a kormos arcú emberért, de az öcsém, az más. Az öcsém tizenkilenc éves. Bergyanszk után híven teljesítettem eskümet, s húsz versztányira onnan, egy patak mellett megtaláltam az öcsémet. Szokatlanul ragyogó napsütés volt. Egy lovascsapat léptetett mocskosfehér porgomolyban a keserű füstszagot lehelő falu felé az úton. öcsém az első sor szélén lovagolt, sapkája a szemére húzva. Tisztán látom: a jobb sarkantyúja lecsúszott a csizmasarkára. A tányérsapka szíja végigfut az arcán, az álla alá. — Kolja, Kolja! — kiáltottam, és odafutottam az útszéli árokhoz. Összerezzent. A komor, izzadt katonák felém fordították fejüket a sorból. — Á, bátyám! — kiáltott vissza. Nem tudom miért, sose szólított a nevemen, mindig azt mondta: bátyám. Tíz évvel vagyok idősebb nála. És mindig nagyon hallgatott rám. — Várj. Várj meg itt — folytatta —, az erdőszélen. Mindjárt visszajövünk. Nem hagyhatom ott a" századot. Az erdőszélen, elkülönülve a nyeregből szállott századtól, mohón szívtuk a cigarettánkat. Nyugodt voltam és eltökélt. Esztelenség az egész. Anyánknak tökéletesen igaza van. — Mihelyt megjöttök a faluból — suttogtam neki —. bejössz velem a városba. És egykettő el innen, mégpedig örökre. — Mi jut eszedbe, bátyám? — Hallgass — mondtam —, hallgass. Tudom mit beszélek. A század nyeregbe pattant. Nekilódultak, beleügettek a fekete füstgo- molyokba, már messze kopogott a lovak patkója. Sűrű, sűrű kopogás. Mi történhetik egy óra alatt? Visz- szajönnek. Várni kezdjem a vöröskeresztes sátor előtt. Egy óra múlva megpillantottam az öcsémet. Visszafelé is ügetésben jött. De a század sehol. Csák két pikás lovas ügetett mellette két oldalt, az egyik — a jobb oldali — minduntalan odahajolt az öcsémhez, mintha súgna neki valamit. Az erős napfényben hunyorogva néztem: furcsa álca — szürke sapkában ment el, vörösben jön visz- sza. És már esteledett: fekete pajzson, rikoltó sapka forma. Se haj} se homlok. Helyette vörös koszorú, sárga felhőkoloncok-fogcsonkok. A lovas — az öcsém; fején zilált vörös korona; meredten ült a tajtékos paripán, mintha díszszemlén léptetne; csak a jobb oldali lovas nem támogatná oly féltőn. Büszke-egyenes, de vak és néma lovas ült a nyeregben. Két, vérpászmát csurgató vörös folt, ahol egy órája ragyogó szempár fénylett... A bal oldali lovas lepattant a lóról, baljával a szárat tartotta, jobbjával óvatosan megérintette Kolja karját. A test megingott. Egy hang: — Hé, az önkéntesünket gránátszilánk érte... Szanitéc, hívd az orvost! A másik felsóhajtott: — Ej, testvér... Nem orvos kell ide, hanem pap. Ekkor összecsapódott a fekete fátyol, és mind,ént eltakart, még a sapkaformát is. Mindent megszoktam. A fehér épületet, az alkonyokat, a rőt macskát, amely az ajtófélfához dörgölőzik, csak az ő látogatásait nem tudtam megszokni. Először, ez még lent volt, a 63-asban, a falból lépett ki. Vörös koronásán. Nem volt ebben semmi szörnyű: Ilyennek látom álmomban. De tudom, ha rajta van a korona, akkor halott. És beszél: megmoccannak az ajkai. melyeket egymáshoz ragasztott a megalvadt vér. A szája már nyitva, vigyázzban áll, kezét a koronájához emeli: — Bátyám, nem hagyhatom ott a századot. És azóta mindig ez van. Jön: zubbonyán rajta a szíj, görbe kard, sosem pendülő sarkantyú, és mindig ugyanazt mondja. Tiszteleg, és aztán: — Bátyám, nem hagyhatom ott a századot. Hogy mi történt velem akkor először! Az egész klinikát felriasztoftam. Nekem végem. Józanul ítéltem meg a helyzetet: ha ott a koszorú, halott: ha pedig halott látogat, és beszél hozzám, akkor megőrültem. Igen. Az alkonyat. A leszámolás órája. De egyszer, amikor elaludjam, láttam . a régi, vörös plüss kárpitözású bútorral berendezett szalont. A recsegő lábú, kényelmes 'karosszéket. A porlepte fekete rámában függő arcképet a falon. Az állványon a virágokat, a nyitott pianínót. s rajta a Faust partitúráját. Az ajtóban ott állt, ő, s nekem vad öröm lobbant fel a szívemben. Most nem ült lovon. Olyan volt, mint amaz átkozott napok előtt. Kré- tás könyökű fekete diákkabát rajta. Élénk szeme ravaszkásan mosolygott, egy hajtincse a homlokán. Egy fejmozdulattal behívott: — Bátyám, gyere be a szobámba. Mutatok valamit... A szalon kivilágosodott a szeméből áradó fénytől, nyomasztó lelkiismeret- furdalásom semmivé lett. Sosem volt az a vészterhes nap, amikor elküldtem őt ezzel a szóval: „Menj!” Sosem volt fegyverropogás, égett füstszag. Sosem utazott el, nem volt lovaskatona. Zongorázott, csengtek a fehér billentyűk, arany cseppeket hullajtott a fény. a hangja élő volt. nevetett. Aztán felébredtem. És semmi. Se fény, se a szeme. Soha többé nem álmodtam ezt. De még akkor éjjel eljött, hogy súlyosbítsa pokoli kínjaimat; egyenruhás lovaskatona, a lépte hangtalan, azt mondja, amit örökre mondani akar nekem. Elhatároztam, hogy véget vetek ai egésznek. Minden erőmet összeszedve így szóltam hozzá: — Mit gyötörsz örökké, te hóhér? Miért jársz ide? Mindent beismerek. Magamra vállalom a bűnt — hogy halálos harcba küldtelek. Az akasztásért is magamra vállalom a felelősséget. Vállalom — hát bocsáss meg nekem. és hagyj békén. Tábornok úr, ő csak hallgatott, és nem ment el. Ekkor, megvadulva a kíntól, teljes erőmből azt kívántam, hogy legalább egyszer menjen el önhöz, s vörös koronájához emelt kézzel tisztelegjen. Biztosítom, önnek is vége lenne, mint nekem. Egykettőre. Vagy tán ön sincs egyedül éjszakánként? Ki tudja, nem jár-e önhöz az a sáros, kormos arcú alak a bergyanszki lámpavasról? Ha igen, akkor igazságosan szenvedünk. Én küldtem oda Kolját, hogy segítsen önnek akasztani, de akasztani mégis ön akasztott. Szóbeli utasítással, amely nem szerepelt a napiparancsban. Hát, nem ment el. Ekkor nagyot kiáltottam, hogy elijesszem. Mindenki felriadj. Berohant az ápolónő, felébresztették Ivan Vasziljevicset. Nem akartam megérni a másnapot, de nem engedték, hogy végezzek magammal. Kitépték kezemből az üvegdarabokat, becsavartak egy lepedőbe, megkötöztek. Kaptam gyógyszert, kezdtem álomba merülni, de még hallottam, amint az ápolónő azt mondja a folyosón: — Reménytelen.-----f.— gy igaz. Semmi reményem. I ,A lkonyaikor, maró - vágyakozással hiába várom az álmot —- a régi", ismerős szobát, --------- a sugárzó szemek nyugodt fényét. Nincs és nem is lesz soha többé. N em szűnik a nyomás. Éjjelente megadóan várom, hogy megérkezzék a világtalan, jól ismert lovas, és rekedten azt mondja: — Nem hagyhatom ott a századot. Igen, reménytelen eset vagyok. Á lovas halálra gyötör. Sándor László fordítása Károlyi Amy: Egyensúly Addig élek, míg ellenállok északi szélnek, szaggatónak, addig élek, míg földbe verhetsz rózsa mellé rózsakarónak tartja egymást az én s az ö összefonódott egyensúlya, nem tudni már ez ölelésben, ki a karó és ki a rózsa. Ahogy a folyó ahogy a folyó a fűzfák egymásba hajló örök árnyéka alatt úszik a kedvem is egyhangú susogással s ezüst-hasú halakat villant magasba ha egy-egy résen olykor beragyog a nap Szenti Ernő: Halkan, suttogva beszélnek A félretolt szavak után Semmi sem emlékeztet a télre Az éj sötétség-mocsarát Gyorsan lecsapolta a hajnal A homályfogságból jöt tárgyak őszinték és feltárulkozók Halkan és suttogva beszélnek A kitavaszodás bonyodalmairól. Simái Mihály: Jelek az ütközőpontokkal teli égen az egymással folyvást viaskodó áramlások félelmes tengerében az ütközőpontokkal teli mélyben a fényért küzdő fák rengetegében az ütközőpontokkal teli utcán az ütközőpontokkal teli téren tanyánk mellett és háztornyok tövében a szerelem ezer ütközetében sok ellenséges és baráti kézben mindenütt ottmaradt egy tévedésem jelek hogy éltem Összeállította: Őri Zoltánná ______________________
