Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-21 / 43. szám
1979. február 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 i :: ■0 ií :: & ::br ÜL wá K6PÍRÍ1WÖ ___________előtt Ü j magatartás ZENE, ZENE... II Budapesti MÁV Szimfonikusok hangversenye Szolnokon Manapság már nemigen beszélünk arról, oly természetes, hogy az ország „telítve” van vagy talán még helyesebben „terítve” televíziós készülékkel, hogy gyakorlatilag a képernyő mindenki számára elérhető. A telítettség fogalma most már egyre gyakrabban és erőteljesebben új értelemben kerül elő: a néző és a műsorok kapcsolatának, a néző és a televízió viszonylatában. Ugyanis egyre több jele van annak, hogy ma már nagyon össze kell szednie magát a televíziónak, hogy a nézőt megszokott érzelmi és értelmi nyugalmi állapotából kimozdítsa, egyre gyakoribb eset, hogy már csak megszokásból nézzük a televízió műsorait, s egyre ritkább, hogy egy-egy programra várva előre takarékoskodnánk a figyelmünkkel. Megteltünk, — azt hiszem a televízióval. S bizonyítékul itt van rá az Onedin filmsorozat esete. Immár félidejéhez érkezett a tizenöt részes angol sorozat, a hajdan oly nagy sikert aratott Hosszú forró nyár, vagy a nálánál még értékesebb, a műfajban szinte klasszikusnak számító Forsyte Saga édestestvére — annakidején hogy tele voltunk ezekkel a sorozatokkal, szereplőinek sorsa, élete szinte beleivódott képzeletünkbe, szinte személyes viszony épült ki közöttük és közöttünk —, most pedig csaknem egykedvűen figyeljük hetek óta a kemény, szívós és rámenős Onedin újabb és újabb erőfeszítéseit, hogy feljebb kapaszkodjon a kapitalizmus létráján. Pedig ez a sorozat semmivel sem alábbvaló korábbi elődeinél; a képernyőn „filmolvasmányainak” minden erénye megtalálható benne kivétel nélkül: a világos, tiszta építkezés, a jól megrajzolt és kitűnően ábrázolt figurák, az ehhez párosuló élményszerű színészi játék, a nyugodt, de korántsem álmosító tempó, és mégis Onedinék viselt dolgaiból ma már nem születik beszédtéma; a hajók rendre jönnek-mennek, az üzletek köttetnek és felbomlanak, újabb és újabb fordulatok állnak be az emberi viszonymásik — Aszlányi játékában — s ez a döntő, operettbe illő ügyeskedésekkel és a pillanatig sem kétséges végeredmény reményében bonyolítja hódító manővereit. A kettő között csak annyi a különbség, mint az igazi rózsa, és annak kereskedői műmása, a papírvirág közötti differencia. Ami ha ügyes kezek formálják, tudniillik a művirág, lehet tetszetős, szemre kellemes, de mert élet nem cirkulál benne, igazi illata nincs. Az ilyen művek létjogosultságát egyetértve levélírómmal magam is feltétlenül elismerem „aszályos” időben, vagy épp „télvíz” idején. De épp a fentebb említett „telítettség” értelmében hangsúlyozom egyre inkább azok a műsorok, programok tudják izgalomba hozni lelki reflexeinket, amelyek közvetlenül, vagy közvetve de mindennapjainkhoz kapcsolódnak. És ezek nem feltétlenül az úgynevezett magukat fajsúlyosnak kellető tévédrámák, vagy épp tudósműsorok, hanem az afféle okos és felfedező erejű programok', mint például a Kockázat is, amelyben legutóbb olyan közgazda- sági kérdésekkel szembesített bennünket Gubcsi Lajos szerkesztő rámutatván a forint és a jelenlegi gazdasági élet bonyolult összefüggéseire, de egyáltalán nem bonyolultan, hanem közérthető világos nyelven — amelyek most a levegőben „lógnak”. A Kockázat sorsa ebből a szempontból külön is tanulságos. Régóta éldegél már a képernyőn, de igazában csak most figyelhettünk fel rá. S ennek egyértelmű oka: most került igazán életközeibe. Tökéletesen találkoztak benne a devizakérdésekkel megbolygatta közvélemény és a vitában résztvevők gondolatai. Az adás hatása egyértelműen bizonyítja, hogy egyre inkább meghatározó tényező az effér le szinkronitás a televízió műsorainak esetében. V. M. Nemzetiségi tájház Nemzetiségi tájházat létesítenek a Mosonmagyaróvár környéki horvátok lakta Be- zenyén. Anyagát a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum szakemberei gyűjtik. A horvát települések a XVIII. század második felében keletkeztek a Szigetközben. Az alapítók a török hódoltság alatt elpusztult tájon kezdtek új .életet. Az elmúlt két évszázad során — éppen nyelvi elszigeteltségük miatt — híven megőrizték sajátos nyelvjárásukat, hagyományaikat és tárgyi népművészetüket. A budapesti MÁV Szimfonikus Zenekar tartalmas, szép zenei programmal jött hétfőn este a szolnoki Szigligeti Színházba. A koncert első felében a nagy német romantikus mester, Brahms műveit szólaltatták meg. A bevezetőként elhangzó Tragikus nyitány után a „virtuózok híres próbaköve” a három tételes D- dúr hegedűverseny következett, melynek szólistája Kiss András volt. Nagy és nehéz feladatra vállalkozott fiatal hegedűművészünk, amikor a korábbi műsorokban feltüntetett Szem jón Sznyitkovsz- kij szovjet hegedűművész helyett mert „beugrani” e nagy állóképességet követelő versenymű eljátszására, mert ez nem csák technikailag igényes, hanem zeneileg is komoly próbatétel az előadónak. Kiss András fölényes virtuóz készséggel, magabiztos, határozott, a romantikus művek stílusának megfelelő, szép éneklőén szárnyaló hangon játszott, különösen tetszettek a lírai részek kifejező, bensőséges, és a hatásos akkordikus játék lehetőségek markáns megoldásai. A terjedelmes, szeszélyes, sokszínű, számtalan érzelmi hangulatot tükröző brahmsi muzsikát biztos formaérzékkel uralta. A szólistát kísérő zenekar munkájáról is az elismerés hangján kell szólni. Szép, tömör zenekari hangzást produkáltak mindvégig az est során. Megragadóan puhán indították a fúvósok a D-dúr hegedűverseny második tételét, élükön az oboán hangzó főtémát megszólaltató Kollár Bélával. Eltekintve a versenyműben néhány helyen előforduló, a szólista, s a zenekar összjátékának csekély egyenetlenségétől — a zenekar jól és odaadóan kísért a karmester Oberfrank Géza mindent halló, zenei történést biztosan irányító vezényletével. Az est csúcspontja Debussy: A tenger című kompozíciójának előadása volt. Ez a háromtételes mű, (I. Hajnaltól délig a tengeren, II. Hullámok játéka. III. A tenger és a szél párbeszéde) a teljes nagyzenekari hangzást igénylő, bámulatos gazdagsággal, egyedülálló színérzékkel hangszerelt pompás Debussy-zene nagyszerű lehetőséget nyújt a zenekari hangszeres művészek szólójátékára is. Szívesen hallgattuk a finom, esztétikus hangon játszó, első fuvolista Mikus György és a második fuvolista, Joó Gyula érzékenyen, szépen megformált szólóit, úgyszintén a fentiekben már említett első obois- tát is. De ugyanígy kiemelkedők a rézfúvósok, fafúvósok exponált zenei feladatainak remek megoldásai, felsorakoztatva melléjük a vonósok közül egyénien vagy kisebb hangszercsoportonként szépen megszólaltatott szólisztikus részleteket. Debussy káprázatos, érzékletes, impresszionista zenéjét lenyűgözően szólaltatta meg a zenekar, Oberfrank Géza kiváló irányításával, akinek határozott, kifejező, temperamentumos vezénylése semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a karmester megingathatatlanul érzi és tudja a zenét, s hogy mit kérjen zenekarától. Mindvégig egyértelmű, magával ragadó, tiszta, zenei elképzelést sugárzott. Berényi Bogáta Túri dalos „követek" Február 7—15. között zenei fesztivált rendeztek a lengyelországi Bydgoszczban, amelyen 14 csoport vett részt. Magyarországot — az Oktatási Minisztérium gimnáziumi osztály ének-zenei szakcsoportjának javaslatára — a pécsi Bartók Béla Gimnázium leánykára és a mezőtúri középiskolai tanulókból álló kamarakórus képviselte. A minap tért haza Lengyelországból a tizenhat tagú túri kamarakórus és ci- terazenekar, amely hárr'm városban vendégszerepeit. Magyar népdalcsokorral, argentin és litván népdalfeldolgozással késztették tapsra a- lengyel közönséget. A rendező szervek színes programot biztosítottak a résztvevő együtteseknek: ió alkalom volt a találkozó a tapasztalatszerzésre. a közös éneklésre. Váradi Hédi estjén Az élmény elmaradt A szolnoki Pelikán Szálló irodalmi est sorozatának legutóbbi vendége hétfőn Váradi Hédi Kossuth-díjas kiváló művész volt. A művésznő kedvenc szerepeit idézte fel műsorában, monológot mondott a Rómeó és Júliából, a Makrancos hölgyből, énekelt a My fair lady-ből, majd verset mondott Petőfitől, József Attilától, Babitstól, végül pedig operettrészleteket adott elő. A meglehetősen egyoldalúan összeválogatott műsor nem nyújtott átfogó képet Váradi Hédi művészetéről, de nem adott újabb adalékot, többletet sem a nézőknek a róla már kialakított képhez. Műsorával nem gondolkodtatott el, megelégedett a szórakoztatással; csupa ismert, „slágerszerű” számokat adott elő, s a sikert tulajdonképpen ezek hozták meg számára. Az esten közreműködött Markaly Gábor, a Népszínház tagja. Előadásában Weöres Sándor verseinek tolmácsolása sikerült a legjobban. A hétfő esti műsor, — amelyet a két színművész valószínűleg külön-külön állított össze — nélkülözött mindenfajta tematikai egységet. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a majd kétórás előadóest vontatottá vált. — tg — Edigey Mister MacAreck . FORDÍTOTTA: | IVIA^OI BÁBA MIHÁLY WfclW latokban is. Egy olyan folyamatnak vagyunk tanúi a filmben, amikor a kapitalizmus, a korai, a maga kegyetlen törvényeivel az élet, az emberi élet legszemélyesebb területeire is betör — de mi nézők ezt is csak rendre nézzük, megnézzük, talán ejtünk róla egy-két szót és kész. Mi lehet az oka? A műsorokon edződve alighanem az évek során ellenállóbbakká váltunk (gondolom ez nem is olyan nagy baj). Hajdan tévénézői gyermekkorunkban sok minden érdekesebbnek hatott eíeve; most viszont a felnőtt korba léptünk. Ez persze nem jelenti, hogy a néző számára épp a meg- szokottság folytán a képernyőn az értékek összemosódhatnának. És itt térnék ki (szokásomtól eltérően) egy kedves levélíró hozzám címzett, pontosabban nekem szegezett gondolatára, aki szórakoztatás kérdésében fogott tollat, s levelében egybekapcsolta, azonos nevezőre hozta a közelmúltban látott Amerikai komédiát az említett Onedin filmsorozattal, mondván bár témája mindkettőnek távoli, tehát nem a mában játszódnak, de azért még egyaránt tanulságosak, s amiért valójában véleményét idézem: mindkettő a kapitalista társadalom profitéhségét ábrázolja, így hát egyformán értékesek;. Nos, a két kérdéses mű főszereplőjét, a könyökvédős kishivatalnok- ból vezérigazgatóvá lett fiatalembert és az Onedin fiút, Jamest kétségtelen hasonló vágyak tüzelik, mindketten fölfelé törekszenek, karrierre vágynak. Csakhogy alapjában van különbség közöttük: az egyik az élet kegyetlen törvényeivel megküzdve vívja harcát, ez James, míg a 25. A barátom befejezte elbeszélését és beszédes mozdulattal mutatott órájára. Valóban, későre járt. Mégis feltettem neki néhány kérdést. » — Mondd, kedves barátom, mit csinált ezután a híres „Albert Stern, Harry Bracken és James Kane — kereskedelmi képviselet”? Bíróság elé hurcoltak? — Milyen okból? Hiszen nem tudtak rám bizonyítani semmit. Állítottam én valamikor is, hogy ott urán van? — A Geiger-féle műszer akkor miért mutatott nagy radioaktivitást ? — A bizottságnak igaza volt, amikor némi radioaktivitást állapított meg. de ez nem jelent semmit. — Persze a te közreműködéseddel ? — Kedvesem, ne akarj túl sokat tudni. — Az újságíróknak hogyan lehetett átvilágított minden tekercs filmjük? — Ez egyszerűen' jó tréfa volt. Marty Brett, különben nagyszerű bányamérnök, amikor fényképezték, háttal állt a kis épületnek. Emlékezhetsz, hogy ott két helyiség volt. Az elsőben a sajtókonferencia, a másodikban néhány röntgenkészülék. Egyszerűen bekapcsolták, amikor fényképeztek. Nem csak az urán teszi tönkre a filmet. Kis távolságban megteszik a Gamma-sugarak is. — Nem értem, akkor miért háborodtál fel, hogy az egyik újságírónál leleplezted a Geiger-féle készüléket. — Meg kellett játszanom ezt a jelenetet. Kezdettől az volt a célom, hogy végül se az újságírók, se a cég három főnöke ne higgye el azt. amit mondok. Pedig az őszinte igazságot mondtam. — És ha a „New York Herald Tribune” tudósítója nem veszi elő a Geiger-féle műszert ? — Ettől nem féltem. Tudtam, hogy minden újságírónak volt a zsebében és a táskájában. Ha mindez Lengyelországban történik, a mi sajtóképviselőnk sem üres kézzel ment volna el. — Mégis nagy volt a kockázat. A cég három ura egyszerűen eltekinthetett volna a szerződés 15. pontjától és a nyakadban marad a bánya. Akkor mit csinálsz? — Kockázat minden üzletben van. Kockázatos még az úttesten is átmenni. Elméletileg persze megtehették volna, hogy nem vásárolják vissza. Akkor nehéz, de nem veszélyes helyzetben lettem volna. Egy kis áldozattal és Brett mérnök tanácsára újra meg lehetett volna indítani a termelést, de sok hasznom nem lett volna belőle. Az egész azonban nem volt olyan reménytelen, mint gondolod. Végül is nem vesztettem volna semmit. Sőt, még kerestem volna is rajta. Persze nem olyan gyorsan, mint Bracken, Stern és Kane urak jóvoltából. — Magyarázd meg nekem: a New York Herald Tribune miért közölte azt a cikket az uránról? — Nem volt nehéz megjátszani egy kis komédiát. Wardcitybe előbb Brett mérnök utazott, aki Dontosan felmért mindent. Ugyanakkor sokat kerengett a környéken, hogy minél több ember lássa. Ezt követően már hárman mentünk oda: én, Brett és egy fiatalember, a segítőnk. Az volt a feladata, hogy minél több emberrel kössön ismeretséget és hí- resztelje el, hogy milyen drágán vásárolom meg a kimerült bányát. Megismerkedett a helyi lap tudósítójával is. Ekkor a kisegítőm részeden elfecsegte annak az újságírónak, hogy kihallgatta a beszélgetésünket az uránról. — Az újságíró azonnal kapott a szenzációsnak ígérkező híren és a legnagyobb lapnak, a New York Herald Tribune-nek telefonálta meg a hírt. — Látom, hogy a legrészletesebben kidolgoztál mindent és pontosan végre is hajtottad. — Természetesen. Meglepetés már nem érhetett. Na, de elég erről ennyi. Holnap is nap lesz — nevetett Henio. — Menjünk aludni. Másnap, amikor visszatértem a szállodába, mister Henry MacAreck kékesszürke Mercedese már a parkolóban állt. Ezen a napon barátom kissé kedvetlen volt. Hogy egy kicsit kedvre derítsem, javasoltam, hogy látogassunk el a szczecini tenisz klubba. Ez hatott, mert Henio megmozdult és rossz hangulata nyomtalanul eltűnt Ezt az alkalmat is felhasználtam; megkértem, hogy meséljen tovább kalandos életéről. — Látom, úgy véled, hogy én egy csirkefogó, füllentős ember vagyok — mondta a barátom. — Azt gondolod, hogy soha nem csináltam semmit, csak különféle „vállalkozásokat” szerveztem. Ez nem igaz. Néha szerveztem ilyesmit, de kimondottan csak akkor, amikor üzérkedőkkel volt dolgom és úgy akartak engem is becsapni, mint előttem százakat. Olyan kő voltam, amelyen kicsorbult a legerősebb amerikai üzlet. Ezenkívül összeszedtem néhány fillért, becsületesen kereskedtem, néha játszottam a tőzsdén, és gyakran nem feledkezve meg a magam keresetéről sem, megmentettem másokat a csődtől. Ilyen például a „fehér lazac” ügy — nekem köszönhető, hogy sok ember nem vesztette el megtakarított pénzecskéjét, és sok munkás nem maradt munka nélkül. — Akkor hát mesélj a „fehér lazac” ügyről — nógattam. öreg gesztenyafa alatt ültünk, kényelmes fotelban. Előttünk, a hálón túl, fehérbe öltözött fiatal fiúk rohangáltak a labda után. Kellemes, meleg este volt. Ilyen szép nyári esték talán csak Szczecinben vannak. — Micsoda ország! Milyen nagyszerű ország! — ismételte ábrándozva a barátom. — Mennyivel szebb itt. mint Alaszkában. — Alaszkában is jártál? Nem említetted. — Most mesélek a „fehér lazacról” és Alaszkáról. — Alaszka folyói halban nagyon gazdagok. A sokféle hal között él ott egy igen népszerű, az ottaniak által) '„fehér lazacnak” nevezett hal. Jack London hősei a jeges pusztaságban szárított, fagyasztott hallal táplálkoztak. Fehér lazaccal. Változik az idő. Alaszkát keresztül-kasul szántják az autósztrádák, és rengeteg repülőtér. London hőseinek utódai nem használnak „az utakon” korbácsot, hogy kutyáikat hajtsák. Autóval száguldoznak. Ha hóakadály keletkezik, a benzinkutaknál meleg motel várja őket. Az autónak pedig nincs szüksége „fehér lazacra”. Elegendő, ha tele a tartály. Kanadától északra ezért a fehér hal a legolcsóbb. Minden tavasszal hatalmas la- zaCnyájak úsznak a szárazföld belsejébe. Ilyenkor százával, ezrével pusztulnak el. Egyszerűen nem érdemes kihalászni a vízből. (Folytatjuk)
