Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-20 / 42. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. február 20. Rákosy Gergely forgatókönyvéből készít vígjátékot a Televízió szá­mára Hintsch György rendező. A tévé IV-es stúdiójában rögzítésre kerülő tévéjáték operatőre Czabarka György. A főszerepeket Men- sáros László, Kabos László, Harkányi Endre és Ambrus András jótsza. A képen: Harkányi Endre, Ambrus András és Kabos László a kamera előtt A tervek biztatóak LÁTOGATÁS A SZOLNOKI MŰHELYBEN Történelmi új hullám a magyar filmekben y«m ohnl már bemutatták, de minden ■ ally dllUI filmszínházban bemutatják Gábor Pál rendező új filmjét, az Angi Verát. A történet 1948-ban játszódik és itt a pon­tos évszámnak jelentősége van. Egy évvel korábban, vagy egy évvel később már nem ugyanúgy játszódtak volna le a filmbeli ese­mények. A rendező ezért nem is elégedett meg a szokásos módszerrel, hogy az első koc­kára kiírják a történet időpontját, hanem külön „álhíradót” állított össze, amit majd mindenütt az Angi Vera előtt vetítenek. Ez a híradó csupán annyiban „ál”, hogy ígv. együtt, nem szerepeltek a benne látható események, de egyébként teljesen hiteles, 1948-ban bemu­tatott magyar filmhíradórészletekbő] állította össze a rendező ezt az egyet. Szokatlan módszer, de mások is gondoltak rá már. Tudomásom szerint Kovács András is foglalkozott azzal, hogy valami hasonlót készít az 1951 táján játszódó A ménesgazda elé. Részt vehettem Fábri Zoltán Magyarok című filmjének egy olyan ankétjén, ahol ko­rabeli híradók bemutatásának ötlete ugyan nem merült fel, de a résztvevő fiatalok azon vitatkoztak: mindez 1943/44-ben így megtör­ténhetett-e; milyen volt valójában az ország közvéleménye, miről mit tud ebben az idő­ben az ország. Valamennyi film — az Angi Vera is — a múlt esztendőben készült. (Tulajdonképoen az 1944/45-ös múltat nyomozó Legato is beso­rolható a közelmúlt történelmét felidéző mű­vek sorába.) S hasonló újabbak várnak be­mutatásra ebben az esztendőben. Sándor Pál — bár Mándy Iván írásainak szokásos, kontúr nélküli összemosottságában — ismét csak 1944-et idézi a Szabadíts meg a gonosztól cí­mű filmben. Elkészült Kovács András új film­je ás, az Októberi vasárnap, amelv pontosan 1944 októberének arról a vasárnapjáról szól, amikor Horthy megpróbált kiugrani a náci szövetségből. S Szabó István is most készít új filmet Bizalom címmel, amely ugyancsak a második világháborús Magyarországon ját­szódik. Elkészült Jancsó Miklós is az Életün­ket és vérünket című új produkciójának két részével, ami 1910—1945 között játszódik. Már volt egy periódusa a magyar filmgyár­tásnak, amikor ugyanilyen figyelemmel for­dult a közeli és valamivel távolabbi múlt felé. (Hideg napok, Húsz óra. Tízezer nap. Szegénylegények, Apa stb.) Mégis, ennek a mostani történelmi újhullámnak van valami, a korábbitól eltérő vonása és az Angi Vera elé szerkesztett híradó jól érzékelteti ezt. Míg a hatvanas évek történelmi tematikájú filmjeinek a többsége úgynevezett modellterem- tésre törekedett, addig ez a most készült sorozat láthatóan más művészi elképzelések nyomán jött létre. Jancsó filmjei kapcsán talán nem is kell bizonygatni ezt a modell- helyzetet. Jóllehet filmjei meghatározott tör­ténelmi pillanatokban játszódnak, egyre in­kább arra törekedett, hogy — néhány, a kort hitelesítő mozzanatot leszámítva — kortalan típusjellemek mozogjanak a vásznon, akik a hatalom és az egyén ellentmondását testesí­tették meg. Kosa Ferenc Tízezer napja szin­te az egész magyar szegényparasztság hu­szadik századi sorsát szimbolizálta. Szabó filmje, az Apa személyi kultusz lélektani mechanizmusát próbálta kideríteni. Még a Hideg napok földrajzilag konkrét történelmi eseményei mögött is az emberi felelősség, a „parancsra tettem” nemzetközi ideológiájának elemzése állt. Ezért is, hogy a történészek mégoly finomra csiszolt érveik_ vésőivel sem tudtak igazán rést találni a művek belülről — s nem a történelem felől — konstruált egy­ségén. A jelek szerint ma más a helyzet. Jancsót kivéve persze, hiszen valószínűleg ő most sem mond le a Bajcsy-Zsilinszky életútjából adódó általánosítható modell megteremtéséről. Öt mindig az események mögött felismerhető legáltalánosabb törvényszerűségek érdekelték, amelyek, így vagy úgy. más időszakokban is érvényesek. Az új történelmi filmek viszont mintha arra helyeznék a fő súlyt, amit nem, vagy nem jól ismertünk egy adott korszakról. A Magyarok arról akar beszámolni, hogy az or­szág lakosságában akkor oly számottevő he­lyet elfoglaló szegényparasztság milyen mér­tékben volt tájékozatlan, s hogy ez miként segítette elő részvételüket az érdekeik ellen való háborúban. A ménesgazda arra figyel­meztet, hogy az ötvenes évek elején milyen lehetőségei voltak már egy újfajta nemzeti egység létrejöttének, s hogy a személyi kul­tusz miként számolta fel ezt a kedvező tör­ténelmi lehetőséget. Az Angi Vera megint csak egy nagyon pontosan meghatározott tör­ténelmi pillanatban azt vizsgálja, hogy a kö­rülmények 1948-ban miként hatottak egy ki­alakulatlan jellemre, hogyan teremtődtek meg a személyi feltételei mindannak, ami az öt­venes évek elején történt. Felmerül a kérdés: van-e értelme annak, hogy a művészet mondja el azt. amit a tör­ténelemtudománynak kell — vagy kellene — elmondania. Kétségtelen: a tudomány ponto­sabb. árnyaltabb képet tud adni — bár ezt ma sem nagyon sieti el —, ami a tényeket, eseményeket illeti. Ám a tudomány soha nem képes arra — nem is dolga —, hogy meg­idézze egy /történelmi pillanatban az emberek közérzetét. Amely természetesen nem függet­len mindattól, amit az emberek a korukról tudnak. Atéletni egy történelmi pillanatot, erre soha nem a tudomány, mindig csak a művészet képes. S amíg a hatvanas évek film­jei kívülről, a mi mai szemünkkel próbálták a történelmet szinte tudományos objektivitás­sal megközelíteni, addig ma az a törekvés a jellemző, hogy a mai embert megpróbálja visszahelyezni a történelmi pillanatba, s így maga is átéli azt; így jut bizonyos következ­tetésekre. Melyik a jobb módszer? Nehezen állítható szembe a kétféle megközelítési mód és per­sze nem is mindig választható szét kristály- tisztán. Inkább csak azt lehet megállapítani, hogy ma, a hetvenes évek végén, mintha nagyobb igény lenne a részletek tisztázására, mint egy évtizeddel korábban. Talán társadal­mi gondolkodásunk összetettebb természete, a mai bonyolultabb világ- és a belső hely­zetünk is ösztönöz erre. Egyelőre ■ csak a je­lenség létét lehet regisztrálni. S arra gyana­kodni, hogy most szigorúbbak lesznek — mert lehetnek — a történészek. Ha egy nagyon pontosan körülhatárolt kort akarnak meg­idézni a filmművészek, akkor a tudósok is nagyobb joggal kérik számon a részletek hitelességét. S ki fog igazságot tenni? Alig van erre alkalmas bíró. Mert a jó műalkotás elsősorban önmagát igazolja — esetleges tör­ténelmi tévedéseivel együtt is — s a hibát­lanul megidézett történelem sem menti' fel azt a művet, ami nem tudja a maga művészi eszközeivel hitelesíteni önmagát. Érdeklffdéssel várjuk hát — vitára is készen — a be­mutatásra kerülő új történelmi filmeket. Ha nem is tárgyaláson, de a nézőtereken minden­képpen vizsgázniuk kell. Reméljük ezt jó vagy legalábbis elfogadható eredménnyel te szik. B. L. Januárban a szolnoki Mű­hely kiállítására invitáló meghívót kapott a szerkesz­tőség. Gondoltam, ahhoz, hogy egy tárlatra való fest­mény, grafika és egyéb kép­zőművészeti alkotás összejöj­jön, komoly előkészületek szükségeltetnek. Kiderült, lé­tezik is ez a komoly munka, de nem a Műhely, hanem ki- nek-kinek saját otthonában. Ami persze önmagában még nem probléma, hiszen a mű­helymunka nem „helyhez kö­tött” alkotó tevékenységet je­lent, sokkal inkább a már kész művek elbírálását, meg­vitatását, mesterségbeli tudás szerzését, s ezáltal útmutatást a későbbi alkotások mélyebb tartalmi, formai, technikai kifejezéséhez. Menyhért László népműve­lő augusztusban vette át a szolnoki Műhely irányítását s — mint mondja — akkor a legfontosabb az volt, hogy végre beköltözhessenek a Palla István út végén álló faházba, a hajdanvolt napkö­zi otthonba. Az épületet meg­kapták, január közepéig fes­tették, takarították. Mára úgy ahogy „kipofozták”, majd csak most kezdődik az igazi munka, amihez már a tervek készen is állnak. — Elsőként ezt a kiállítást rendeztük — mondja miköz­ben végigvezet a tágas ter­mekben kifüggesztett képek között. — Nem vagyok szakavatott műitész, de az a benyomá­som, hogy a kiállított mun­kák igen vegyes színvonalú­ak. — Pedig lezsürizték őket — jegyzi meg alkami tárlat­vezetőm. Persze az kétségte­len, hogy van még mit tanul­niuk a Műhely tagjainak. — És van-e kitől? — Egyelőre még nincs. Most folynak a tárgyalások és úgy fest, hogy a művészte­lep két művésze elvállalja a 24. — Ne felejtsétek el — je­gyezte meg Stern úr —, hogy ez az alabamai pontosan any- nyit fizetett nekünk, ameny- nyit kértünk. Egyáltalán nem alkudozott. — Az nem jelent semmit — makacskodott mister Ka­ne. — Becsületes ember nem jár el így. Abban a pillanat­ban, amikor megtudta, hogy ott urán létezik, el kellett volna jönnie hozzánk, és értesíteni bennünket. Egy­szóval becsapott bennünket, és most sajtókonferenciát tart. De miért tiltakozott az ellen, hogy ott urán van? — Ez teljesen érthető. Az egész környékre kiterjeszt­Műhely szakmai vezetését. Jó lenne, ha a tárgyalások si­kerrel járnának, hiszen fel­készült vezető s szakmai út­mutatás nélkül valóban nem lehet teljes az amatőr mű­vészeti tevékenység. A gya­korlati tudnivalók elsajátítá­sa mellett persze olyan el­képzeléseink is vannak, hogy elméleti előadásokat, filmve­títéseket tartunk egy-egy mű­vész meghívásával. Mikus Ferenc agrármér­nök, az egyik jelenlévő Mű­hely-tag itt kapcsolódik be a beszélgetésbe. — Azért jelentkeztem ebbe a körbe, — mondja — mert szeretném megismerni az új képzőművészeti irányzatokat, s technikai tudásomat jó len­ne fejleszteni. Gondolom, itt lesz majd lehetőség rá. Bizonyára hasonló remé­nyeket táplál az a hatvanegy „bejegyzett” Műhely-tag is, akik eddig igen-igen ritkán, de remélhetőleg a jövőben gyakrabban látogatja az ösz- szejöveteleket. Feltéve, ha lesz miért. Ha nem jár úgy ismét a szolnoki Képzőművé­szeti Műhely, mint körülbelül egy éve, amikor kellő szak­mai irányítás nélkül, foghí­jas programok és szervezeti hibákból adódóan sorban el­maradtak az amatőr képző­művészek. A műhely csak ne­vében létezett. Az igyekezet és a tervek mindenesetre biztatóak; szak­mai, de nem „művész”-kép- zés, közös s egymást segítő alkotó munka, az elméleti is­meretek gazdagítása, s mind­ez egy kizárólag erre a célra szentelt épületben, amelynek technikai felszereltsége sem lesz rossz. A korongozóktól a linómetszéshez szükséges esz­közökig — amelyet egyénileg ugyancsak nehéz lenne besze­rezni — mindent megtalál­nak majd a kör tagjai. T. E. ve váltotta ki az uránkutatá­si engedélyt. Nem akarja te-- hát, hogy a telekárak fel­szökjenek. Már biztosan vá­sároltatja is fel. Különben a konkurrenciától is fél. Ki is ez a MacAreck? Egy egy­szerű ültetvényes Alabamá- ból. Legfeljebb néhány mil­lió dollárral rendelkezik. Ezért szeretné MacAreck, hogy körötte most csend le­gyen. Addig, amíg nem szerzi meg a bankok támogatását és nem alapítja meg nagy- vállalatát. Minél nagyobb körötte a szenzáció, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy a nagy konszernek a bankoknak nem engedik meg. hogy fizessenek neki és ak­kor majd úgy kell táncolnia, ahogy ők akarják. — Ne félj — jegyezte meg Bracken. — Biztosan nem fizet rá erre az üzletre. — Veszíteni nem veszít — egyezett bele Stern úr. — de nem húz belőle annyi milliót, amennyit húzhatna, ha ő lenne az első hege­dűs. Ezért fontos most ne­ki, hogy ne csapjanak kö­rötte zajt és ezért tiltako­zik az ellen, hogy ott urán van. — A New York Herald Tribune tudósítója ügyesen rajtakapta, a Geiger-féle ké­szülékkel — nevetett Brac­ken úr. — Ö elkapta, te viszont ne­vetségessé tetted magadat — Kané úr könyörtelen volt. — Láttad, hogy azok a Gei- ger-féle készülékkel sza­ladgálnak a hányóktól a hányókig és nevettél, hogy játszadoznak, mint a gyere­kek. Játszadoztak a mi ká­runkra. — Tanácskozni kell egy ügyes ügyvéddel. Talán si­kerül érvényteleníteni a szer­ződést — töprengett Stern úr. — Érvényteleníteni? — is­mételte Bracken úr. — Vár­jatok csak! Hogy felejthet­tük ezt el?! Joan kisasz- szony — hívta be a titkárnőt a szomszéd szobából. — Ad­ja csak ide a MacAreck-szer- ződést. Egy pillanat múlva a tit­kárnő Mister Bracken elé tette a dossziét, aki felkapta a szerződést, lapozgatott ben- be aztán örömmel felkiál­tott: — Megvan! Teljesen elfe­lejtkeztem erről! Amikor alá­írtuk ezt a szerződést, Mac.- Areck, rábeszélvén, hogy ad­jam el az összes részvényt, hozzáírta a szerződéshez, hogy három hónapon belül eláll a szerződéstől, ha há­romszázezer dollár kártérí­tést kap. — Mutasd! — mindkét úr felugrott és a szerződés fö­lé hajolt. — Rendben van — határo­zott Stern úr. — Ez a ra­vasz alabamai a saját há­lójában akadt fenn. Telje­sen biztos volt abban, hogy az urán feltárása titok ma­rad addig, amíg a szerződés­nek ez a pontja le nem jár. Mindenekelőtt azért volt olyan dühös, hogy a sajtó megszellőztette az urán felfedezését, és olyan nagy szenzációt csapott körötted Félt, hogy leleplezzük az igazságot és élünk a jogunk­kal. Na, most majd beszé­lünk vele. A három úr rögtön vissza­nyerte jó humorát. A szeren­cse megint rájuk mosoly­gott. Behívatták a gyorsírót és hamarosan aláírásra készen volt a levél mister Mac- Areckhez: „Tisztelt uram! Értesítjük, hogy meggon­doltuk a Wardcityben lévő bánya eladását. A szerződés 15. paragrafusa értelmében felbontjuk a szerződést. Egy­idejűleg kiadtuk az utasítást, hogy a bankunk utalja át az ön kontójára a vételár tel­jes összegét és a már emlí­tett 15. paragrafus értelmé­ben a 300 ezer dollár kárté­rítést. E levél kézhezvétele, és a bankátutalás után, kérjük, adja át a bányát a régi ve­zetőnek, akinek további uta­sítást adunk. Tisztelettel (pecsét és cégszerű aláírás).” — Mister MacAreck ön­szántából biztosan nem en­ged. pereskedni fog — mond­ta Stern úr. — Nem nyerhet, az ügy világos, mint a nap — mond­ta Bracken úr mély meg­győződéssel. — Nincs a vilá­gon olyan bíróság, amely megsemmisíthetné a szerző­désnek ezt a pontját. Kétel­kedem abban, hogy akad ügyvéd, aki védelmébe ve­szi. — A 15. pont érvényessé­ge kétségtelen. — Kané úr jól ismerte a kereskedelmi törvényt. — De ha elég ügyes lesz, akkor beperelhet bén­ít A DK) híJk'itnhasszán Mándy Iván hangjátékai Mándy hangjátékaiban va­lóságos világunk, saját él­ményei jelenségeit ütközteti erkölcsi, etikai mércéivel — az emberi hang segítségével, a hallható párbeszédekre építve. Tehát olyan eszközök­kel, amelyekkel csakis a rá­dió rendelkezik. Az író ugyanis nem olvasható mű­veket alkot, hanem mint egy zeneszerző, hallhatókat kom­ponál. S ahhoz, hogy a hall­gató közel férkőzhessék a hangjátékokhoz, nem elegen­dő csak a párbeszédek értel­mére, jelentésére figyelni, együtt kell élni azok akusz­tikájával. a hangzás zenéjé­vel is. A Mándy Iván hangjátékait bemutató soro­zat elmúlt héten sugárzott darabjai közül kettőről kü­lön is szólnunk kell. — A „Ha köztünk vagy, Holman Endre” szellemei — Holman Endre, a nyomozó Smarek és a gyilkos Halvérű Apuka — úgy tűnik, többet foglalkoz­nak a még élők gondjaival, mint azok a magukéival, s ráadásul sokkal reálisabban ítélik meg a meglátogatottak sorsát és saját volt szerepü­ket, mint azt annak idején tették. A „Játék a téren” lány fi­gurájának össze kellett talál­koznia a kétes múltú Csuli- val. és . egy furcsa játék szenvedő alanyává kellett válnia, hogy rádöbbenjen va­lós helyzetére. Mindezek per­sze csak valamiféle vázai az egyes műveknek, keretek, amelyekben látszólag szaba­don csapong az írói fantázia. Szereplők, pontosabban han­gok bukkannak fel. A cse­lekvés kiszabadul hétközna­pi béklyóiból. Mándy hangjátékainak fon­tos. nélkülözhetetlen elemei a beszédhangok milyensége. A fenti két mű jó és rossz példákkal is alátámasztja ezt. Garas Dezső otthonosan mo­zog e különös világban, s nem átéli szerepét, hanem mint kell; megszólaltatja Holman Endrét. Olvan alko­tótársa Mándynak, mint egy jó versmondó a költőnek — tehát nem szerepet alakító színész. Hasonló feladat meg­oldásáért kell dicsérnünk a Játék a téren Csuliját meg­szólaltató Harkányi Endrét és főleg a lányt, Venczel Ve­rát. Idegen volt viszont Mándy világában Bodrogi Gyula (Smarek). nem tudott azonos hullámhosszon mo­zogni alkotótársaival. Varga Géza rendező a hangjátékok nagyszerű karmesterének bi­zonyult, kiválóan ráérzett ar­ra a hangulatra, amely ösz- szefogta, harmóniában tartot­ta a műveket. — sk — nünket. kártérítésért, köve­telheti azt az összeget, amit a vétel után befektetett, és követelheti a várható nyere­ség egy részét, de még így is jelentéktelen az összeg. — Bizony, fillérek — egyeztek bele társai. Legnagyobb csodálkozásuk­ra azonban semmiféle perre nem került sor. Két nappal később MacAreck úr igazol­ta a levél átvételét, a bank átutalását és értesítette a céget, hogy kérésüknek meg­felelően járt el, a kereske­delmi ügyletet meg nem tör­téntnek tekinti. Az „Urán Wardcityben” ügy ezzel véget is ért. Egy ideig a sajtó még írogatott róla. Aztán a hatóság hiva­talos bizottságot küldött ki az urán kivizsgálására. A bizottság véleménye negatív volt. A szakemberek meg­állapították, hogy oly kevés mennyiségű, hogy szó sem lehet a kitermelésről. Megál­lapították azt is, hogy Marty Brett kijelentése a sajtókon­ferencián teljes mértékben megfelel az igazságnak, hogy sem a bányában, sem a kör­nyékén nincs urán. Nem le­het sem őt, sem a bánya ve­zetőségét vádolni azzal, hogy félrevezette volna a hatósá­got. (Folytatjuk) EdUjey Mister MacAreck _ FORDÍTOTTA: ■ BÁBA MIHÁLY U&IC ICI

Next

/
Thumbnails
Contents