Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. január 14. N Pósfai János: AGYAPA SZEKERCÉJE lugasban ült. Báránybőr kucsma borult színtelen hajára. A vén vad- gesztenye elhullatta már karácsonyfadíszeit, sűrű lombjain nem tudott áthatolni a májusi napfény. Kár volt ez a fa az udvarukba, elárnyékolta a virágot, a kertet, nagyanya ágyásait. De nagyapa ragaszkodott hozzá. Valamikor régen Galíciából hozta gubóját, elejtette itt a kút körül, s ez a nagy fa lett belőle. Sehol a faluban nem nőtt vadgesztenyefa az udvarokén, csak itt. Szép arca volt nagyapának. Fölül, a bozontos szemöldök fölött két vízszintes barázda mélyült, velük párhuzamosan futott még néhány redő, belőlük kierezve pedig több apró ráncocska, de az arca sima volt. Sima és borvirágos. Húsvét vagy pünkösd délutánja lehetett. Megálltam nagyapa előtt, néztem szép arcát, mélyen ülő szemeit. — Az úr kicsoda? —emelte rám a tekintetét. — Sanyi vagyok. Szombathelyről. A Sanyika. Nem tehettem rá mély benyomást, mert arca rezze- netlen maradt, és csak nézett, nézett. — Nekem egy fiam lakik Szombathelyen — mondta kis idő múlva. — A Józsi fiam. i — Hát én meg annak a fia vagyok — villant ki belőlem hirtelen. Nyugodt szobor-feje ettől se mozdult, csak egy halvány mosolyféle omolt szét az arcán. — Nem tetszik ismerni a Józsi fiamat? — kérdezte. — Egyszer itthon járt. kubai dohányt hozott a pipámba, olyan jó szagosat. — Nem pipál már a nagyapa? — Már nem — mondta rezignáltam — Ha még kapni lehetne olyan jó szagos dohányt. Ha egyszer találkozik a fiammal, mondja meg neki. — Mit, nagyapa? Felhőbe bújt a nap. el- csöndesült az öreg. Ettől kezdve nem beszélt velem, elszunyókált. Megigazítottam vállán az esőverte, napszítta dolmányt, és kiballagtam az udvar végébe. Akkor még nem tudtam, hogy miért megyek a repedezett héjú körtefához. Mintha egy hang szólt volna ki belőlem, valahonnan mélyről adta tudtomra, hogy oda kell mennem a farakáshoz, a csalán- verte, szúrágta, mohalepte gerendáikhoz. Legföiül, mélyen bevágva a fenyő húsába. rozsdásodó köpejével, tenyértől fényes nyelével a csönd burkába keményedve ott volt nagyapa szekercéje. Nagyapa vágta be a sze- kercét ebbe a gerendába. Mikor? Hány éve lehet? Nagyon sok már. Akkor még délceg ács volt, nem látszott rajta az idő, s nagyanyám is élt talán. Nagyapa hetvenedik születésnapját ünnepeltük. Apám is velünk volt, a vonatról egyenest ide jöttünk az udvar végébe, ahol farigcsált az öreg. Apám azt mondta neki, hát isten éltesse a születése napján! Magának már nem lenne szabad dolgoznia, édesapám. Gyermeki szelídséggel mondta mindezt. Nagyapát akkor megszállta valami. Fölemelte a szekercét, lesújtott vele, azt hittük, mentén kettéreped a gerenda. Hát akkor ünnepeljünk, fiam! — mondta nagyapa, s a szekercét benne hagyta a gerendában. Attól kezdve nem nyúlt hozzá, nem is engedte meg senkinek, hogy hozzányúljon a szekeredhez. Ha nagyritkán náluk jártunk, valami megmagyarázhatatlan áhítattal elzarándokoltunk a régi szerszámhoz, álltunk mellette, és néztük megbabonázva. Legendás életéből csak néhány töredéket őrzök. Ezek úgy megfeneklettek bennem, néha kiemelkednek, mint a tengerből a jégcsúcsok, máskor meg alámerülnek, de tudok róluk, akkor is bennem vannak, ha nem gondolok rájuk. És látom nagyapát. Emeli a szekercéjét, lesújtana vele, de éppen megkon- dul a déli harangszó. Keze megáll a levegőben, ernyedten leengedi a szerszámot, mert rabiátus volta megszólal benne: dél van! Ha dél van, abba kell hagyni a munkát, asztalon az ebéd, gőzöl a leves, egy percet, de még egy pillanatot sem szabad várni vele. — Megfőztél, Anna? — kérdi színtelen, de utánozhatatlan hangon. Aztán enni kezd, s amíg tart az ebéd, nincs szava egy se. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy hazaérve nem volt megterítve az asztal. Nagyapa nem mutatott haragot. Csak leült szépen a helyére és várt. Megvárta, amíg az asztalra felkerült a tányér, a tál, az evőeszköz, minden. Mikor aztán mindez együtt volt, akkor megemelte az asztal végét, s csörömpölve ellökte magától. Egyet se szólt, csak felkelt a helyéről, magához vette a pincekulcsot és elment. Két napig nem jött le a hegyből, szalonnán, kenyéren, boron élt. Harmadnap hazajött, hazahozta a harangszó, s tudta, hogy az asztal meg van terítve. Gőzölgő leves várta nagyapát, aki úgy ült az asztalhoz, mintha semmi nem történt volna. Bora mindig volt. Házakat fejelt, hívták a szomszéd falukba is, de ha a szőlőbe szólította a munka, félretette a szekercét. öt-hat akó borából egy decit sem adott el soha. apránként megiszogatta. Háromliteres korsóból iddogálta a gyengécske italt, s amikor az kiürült, akkor álamra hajtotta a fejét. Egy perccel se előbb. Megesett, hogy nagyanya nem főzött kedvére valót, a tejfeles ételre nem csúszott a bor, késő este lett, mikorra kiürült a korsó. — Ma hosszú volt a nap — búcsúzott alvó feleségétől, s maga is mély álomba szenderült. Nagyanya halála után Bözsi néném sírva rontott be hozzánk a városba. .— Apánkkal baj van, Józsi. Gyere haza, tegyél valamit — könyörgött a testvérének. Apám ideges lett, tövéről-hegyére kikérdezte nagynénémet, hogy mi van- Kiderült, hogy nagyapa nősülni akar. Mert hogy ő még féíjfinak érzi magát, nem tud meglenni asszony nélkül. Bözsi néném hiába mondogatta neki, hogy hetvenöt éves férfi nincs, csak hetvenöt éves öregember, nagyapa hajthatatlan maradt. Elhívta hozzá az orvost. Kérdezgette, faggatta nagyapát, aki eleinte semmit sem sejtett, azt hitte, véletlenül jár. náluk a doktor. De egyszer aztán megneszel- hetett valamit, mert elká- romkodta magát, öklével az asztalra csapott, s azt. kérdezte: bolondnak néz engem á doktor úr? Volt egy megesett lány a faluban, a Kubik Verőn. A fia felnőtt már. otthagyta. Nagyapa ezzel a Veronnal kötött szabályos házasságot. Kivirult, együtt kapálgattak a szőlőben, boldogan éltek. Egy év múlva aztán elzavarta ezt a Veront a háztól. Azt mondta, ilyen vén nővel nem fakítja az életét. Mi akkoriban nem nagyon látogattuk nagyapát, csak később, amikor már Répás Vendel özvegyével élt együtt. Házasságot ugyan nem kötött vele, de egvütt éltek. Gyerek voltam, talán sejtettem valamit a férfi és a nő kapcsolatáról, bár igazából nem tudtam, mi az. A falusi gyerekeket irigyeltem, akik nálamnál sokkal felvilágosultabbak voltak. Szovák Vincét, meg Csatos Lőrfncet, akikkel egykorú voltam, de akik annyi titkot tudtak már, hogy irigyelnem kellett őket. — Gyere velünk — mondták — megnézzük, hogyan kógyilnak a hegyben. — Kik kógyilnak? — kérdeztem anélkül, hogy tudtam volna, mi az a kógyilás. — Tökös Marci kógyil a Suszter Marival — mondták izgatottan, s már robogtunk is kifelé, amerre nagyapa présháza állt az időtlenségben. A Tökös Marci meg a Suszter Mari. Honnan is sejthettem volna, kik ők. Lábujjhegyen, hasalva, kúszva közelítettük meg a pincét. A bozót felkarcolta a térdünket, a könyökünk is vérzett, mire felkapaszkodtunk az ablak alá. Nem is ablak volt az, csak vertfalba sárzott üveglap, s igazából nem mertünk benézni rajta, mert ha benézünk, akkor odabentről is meglátnak bennünket. Lélegzetvisszafojtva hallgatóztunk, suttogás röhécselés hallatszott bentről, valamifajta nyiho- gás, nyekergés, zihálás, s egyszer egészen tisztán meghallottam nagyapa hangját. Csak akkor eszméltem fél. hiszen nagyapa pincéje előtt hasalunk, nagyapa a Tökös Marci, Suszter Mari pedig ... Hát igen, a Suszter Mari nagyapa pinceszomszédja volt, akit ez a szobor-arcú vén ács Répás Vendel özvegye mellett akkor még észrevett. Hazamentünk, de apámnak egyet se szóltam arról, hogy mit láttam a hegyben. De hát nem is láttam semmit, csak suttogást, furcsa neszeket hallottam, akár a Szovák Vince vagy a Csatos Lőrinc. Ök még sokáig pusmogtak, röhigcséltek, amikor a mély horhosban hazafelé ballagtunk a szőlőgálicos kékségben. Visszamentem nagyapához a lugasba. Aludt még. Ajka lefittyent egy kissé, miht- ha valamin derült volna álmában. Arra gondoltam, mi lenne, ha elmesélném neki, hogy egyszer, gyerekkoromban meglestem a hegyen... Mit szólna hozzá, nevetne, vagy haragudna érte? Hogyan nevethetne, miként haragudhatna, tán arra sem emlékszik már. Hiszen még a saját unokáját sem ismerte meg .. E látogatás után csakhamar újra leutaztunk nagyapához. Azaz, hogy nem is hozzá, inkább miatta. Távirat jött, feszesen szűkszavú szöveggel ez állt benne: „Nagyapa meghalt, kedden temetjük”. Apám szótlanul ült az ablaknál, nézte a tájat, nem beszélgettünk, mint máskor. Nagyapáról se beszélt, pedig tudom, hogy gondolatban vele járta a zalai dombokat. Minek tagadjam, nekem újra csak eszembe jutott az a bizonyos kaland. És ekkor tudtam már, szinte egészen pontosan tudtam, mi történt akkor a présházban. Magamban azt számolgattam, hány éves is lehetett nagyapa? Talán már a nyolcvanon is túl volt, biztosan túl, hiszen a koporsóban egy kilencvenhat éves aggastyán feküdt. Megnéztem, olyan volt az arca, mint nemrégen ott a lugasban. Mintha csak aludt volna, s valami kimondhatatlanul szépet álmodott. Azt már a Bözsi néném- től tudom, milyen nehezen vált meg az élettől nagyapa. Hetekig agonizált, alig evett, végül már a bor sem kellett neki. A háromliteres korsót megmaradt erejével földhöz vágta, darabokra törte. Káromkodott is cifrán, hogy őnéki miért kell meghalnia. De amikor Bözsi néném az orvosit említette, megnyúló arccal rácifrázott, hogy ide aztán be ne tegye mégegyszer a lábát. Zúdult a föld a koporsóra, dübörögve tűnt el nagyapa az agyagos, sárga földben. S ott, abban a pillanatban jutott eszembe a szekercéje. Vajon mit csinált vele, ott van-e még, ahova tette, vagy elrendezte szépen azt is, mint mindent beszűkült világában. temetés után egyenest az udvar végébe siettem. Hevesebben vert a szívem, szaporább volt a légzésem: a csalán- verte, gazos udvar olyan volt, mint máskor, s a farakás legtetején ott volt a fe- ., nyőgerenda, benne a sze- kerce. Hozzányúltam, a szívemig ért a bizsergés, fogtam a nyelét, amelyet nagyapa tenyere dörzsölt fényesre. Csak ki akartam venni, csak suhintani akartam vele egyet. Ám, ahogy mozdítani akartam, kitörött az elkorhadt nyél és a kezemben maradt. Fönt a körtefán egy vadgalamb ült, mintha engem nézett volna, Matej Sopkin: HÍVOGATÓ A Rila ösvényein jöjj a hegyre, ha fenn a gyors eső meg is ered; az ég, akár nedves pupilla selyme, amit hosszú fenyőtűk védenek; százéves fák, szemöldök-ívű ágak alatt hajts ifjú nyírfaként fejet; míg fentröl arany mókusok dobálnak tobozpikkelyt, ezüstös könnyeket; a csönd harangozzon megint a lélek mélyén, míg ölelkeznek a szelek, és mosolyogjanak a sziklabércek, ha kristálytiszta fényben fürdenek; a csermely csobogó dalát dúdolja, az ösvények, mezők csillogjanak; s az örök természet tanítson újra bölcsen járnunk az emberi utat! Fordította: KIRÁLY ZOLTÁN Kiss Benedek: VÍZPART Kavics kacsázik. Kacsa kavicsos parton tipeg. Lúdtalpam ázik. Hápog a nyárfaliget. Hat lúd gereblyézib a hetedik nézi az árpatalló-vizet. Nézem a hetediket. Lám, hattyútollú! „Csak hát, ha lúd, minek?!” Anyagtól sárgul a víz mint a tállá, s mint a talló, bök. S felésziszeg. Gágint ez, s penész-zölden lehulló helypénzt fizet. Péntek Imre: AZ ESÉLYTELEN Sokáig hitem volt a vagyonom; ki így van, él, s gazdagodni képes, mint övéhez, nyúl az egészhez — én meg az elfogyót tékozolom... Talpam alól elfordul a korong, minden szóból ellenemre — érv lesz; mert szabály: téved, aki téveszt — másokban más, bennem ez szorong... Mégis, nem lettem távolabb semmitől, inkább csak szabad! Kilépi utam, ki régen jár előttem! Lehányom magamról, mint a málhát, rendeltetésem lomha álmát: jó a világ szövetébe beleszőtten. Németh Endre rajz a Kondor Béla: Cirkusz
