Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-11 / 8. szám
1979. január 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Fazekasok Tószegen r észegen az elhunyt Dezső Sándor fazekasműhelyét két fiatal szolnoki fazekas bérelte ki, Csenda Csilla és Rontó Péter, mindketten Mezőtúron tanulták a szakma alapjait. 1977-ben végeztek mint szakmunkások, mesterük Gonda István népi iparművész, a Népművészet ifjú mestere volt. Jelenleg máz nélküli, hagyományos cseréptárgyakat készítenek, s későbbi terveik között szerepel a mázas kerámia készítése is. — nzs — Egy szép egyedi darab - Csali kancsó Műszaki szakembereket képeznek Tiszafüreden Levelező úton-és helyben Nem mind arany, ami fénylik? Szerényebb reprezentáció A reprezentációról szóló PM-rendelet betartását vizsgálta a jászberényi járásivárosi Népi Ellenőrzési Bizottság öt mezőgazdasági és egy fogyasztási szövetkezetnél. Megállapították a népi ellenőrök, hogy a vizsgált szö-i vetkezetekben a reprezentációt csak indokolt esetben és a takarékosság követelményeinek figyelembevételével használták fel. A vendéglátásokat általában az alkalomnak megfelelő színvonalon, de szerény keretek között rendezték meg. Kedvező változás, hogy megszűnt a korábbi években tapasztalt költséges ajándékozás. A szövetkezetek többségében az első számú vezetők — az elnökök és a helyettesek — rendelkeznek a reprezentációs kerettel. Néhány szövetkezetben viszont az ágazati vezetők is gazdálkodnak az ilyen célt szolgáló pénzzel. Ezekben a gazdaságokban a reprezentációs keretet nyolctíz személy között osztották fel. A népi ellenőrök azt is megállapították, hogy néhány termelőszövetkezet jogellenesen a reprezentációs összeget és annak felosztását nem hagyatta jóvá a közgyűléssel. A Zagyvamenti Tsz-ben például a vezetőség döntött a reprezentációs keretről. Nem a közgyűlés határozott a jászalsószentgyörgyi Petőfi Tsz 1977—78. évi személyi reprezentáció összegéről sem. Helytelen, hogy a személyes és a közös reprezentációs keretet a felhasználás során nem különítik el, ezért az értékelésnél nem lehet kimutatni, hogy szabályosan használták-e fel. További hiányosságok: a megvendége- lésre felhasznált saját termékeket termelési, nem pedig fogyasztói áron számolják el, a reprezentációs költségek felhasználásáról pedig nem vezetnek pontos nyilvántartást. A NEB a tapasztalatok összegezése után javasolja, hogy a szövetkezetek a reprezentációs keretet évenként hagyassák jóvá a közgyűléssel. A reprezentációra felhasznált saját termelésű készleteket fogyasztói áron számolják el. A reprezentációs költségekről vezessenek a rendelet mellékletében előírtaknak megfelelő nyilvántartást. A hetvenes évek elején elkezdett ipartelepítések hatására Tiszafüreden egyre égetőbb szükségként jelentkezett a szakember- képzés. Ipari szakmunkás- képzővel, gimnáziummal rendelkezett ugyan a nagyközség, egyetlen intézményben sem folyt azonban középszintű műszaki szakemberképzés. Már pedig a járási székhelyen működő termelő- egységekben, vállalatoknál és szövetkezeteknél évről évre nagyobb hiány mutatkozott technikusokban. Ezért is okozott a fent említett munkahelyeken osztatlan elismerést az a tény, hogy az érdekelt intézmények, gyárak, művelődésügyi szervek tárgyalásának eredményeképpen, két éve, 1977 őszén, a jászapáti gimnázium és szákközépiskola egy kihelyezett osztályának tanulói Tiszafüreden kezdték el tanulmányaikat, a gimnázium épületében. Az érdeklődés túlontúl is nagynak bizonyult, és már abban az évben negyven- nyolc elsőéves vágott neki a könnyűnek egyáltalán nem mondható gépészeti szaknak. Az oktatásra — a levelező tagozati rendszer szerint — hetente egyszer hatórás időtartamban került sor. A tárgyi feltételek megfelelőek voltak, a személyiek is jónak bizonyultak, hiszen a közismereti tárgyakat a helybeli gimnázium nevelői, a szakmai ismereteket pedig az MHD tiszafüredi kirendeltségének mérnökei tartották, tartják. ooo A szépséghibát az jelenti, hogy a tavalyelőtt beiratkozott 48 „tanulóból” a második osztályba mindössze 34- en járnak. Nem is beszélve az idei tanév újabb 48 elsőséről, akik közül tizenkettő már félév előtt lemorzsolódott. Különösen a szakmai jellegű tárgyak (anyag- és gyártásismeret, műszaki rajz, gépelem, mechanika stb.) je lentenek nehézségeket a levelezőknek. Vajon miben és hol kereshetjük e jelenség okát? Szigorúak, maximalisták a ta-nárok, vagy a hallgatóság szorgalma kevés? Nos, ahogy a számonkéréseket, megnyilatkozásokat figyeltem, a szép feleleteken, kerek beszámolókon túl, azt tapasztaltam, jónéhányan úgy gondolták, elég, ha beiratkoznak a tagozatra, és az érettségitől már az isten se menti meg őket. Egyszóval a kitartás, elhivatottság enyhén szólva csorbát szenvedett. Évközben többen elfeledkeztek arról: tanulni, felelni, az ismeretekről számot adni a vizsgákon nekik kell. OOO Sokan — Rente László, Za- lavölgyi Károly, Balázs Miklós és mások is — komolyan vették a helybeli, ismeret- szerzési lehetőségeket, és a körülményekhez képest, a napi munkájukon túl, eddig jól helytálltak az iskolapadokban is. Közhely, de igaz, az oklevél, érettségi bizonyítvány, bármely tagozaton is kapta az illető, ugyanannyit ér. Ezt nekik is illik tudni még ha nincs is annyi tantárgy, mint a tizenévesek délelőtti óráin. Ügy tűnik, a negyedik év végére az induló létszám a 60 százalékra csökken. Űjabb, hasonló évfolyam már nem indul, így az első kettő lett az utolsó kettő is. Ilyen körülmények között már csak egy nyitott kérdés maradt: megérte-e ezt a tagozatot öt évre Tiszafüredre helyezni? Tény, hogy jelentős anyagi befektetést nem igényelt. A helybeli gépész tagozaton 1981-ben és a rákövetkező évben valószínű végez vagy 50—60 levelező hallgató. Túlnyomó többségük a helyi üzemek műszaki gárdáját erősíti, ráadásul úgy, hogy okleveleikért nem utaztak száz és száz kilométereket. Ez pedig az egyén és a munkahely szempontjából is temérdek megtakarított forintot, időt, energiát jelent. • Ha „csak” ennyi haszna lesz ennek a fél évtizedig tevékenykedő középszintű, kihelyezett tiszafüredi gépészszaknak, úgy gondolom, már akkor is el lehet mondani: érdemes volt. D. Szabó Miklós HOGYAN ÉLÜNK —HOGYAN ÉLJÜNK Urbanizációs gondjaink fl városiasodás felgyorsult ütemére jellemző, hogy _ városaink közel egyharmada az elmúlt két évtizedben vált várossá. A folyamat világjelenség, s mint ilyen, része az általános civilizációs fejlődésnek. A 60-as évek közepén a világ városlakóinak száma elérte már a városon kívül lakó, rurális rétegek számát, s ez az elmúlt másfél évtizedben pedig még tovább nőtt. Megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul. S természetszerűleg összefügg az emberiség anyagi, technikai és szellemi gyarapodásának fő tendenciáival. A városiasodás lényege ennél fogva rendkívül progresszív. Ez hazai viszonyaink közt azt jelenti, hogy az urbanizáció része és egyben eredménye — az örökölt korszerűtlen gazdasági és társadalmi struktúrából vagy a demokratizmus fogyatékosságaiból fakadó — tradicionális hátrányaink leküzdésének és a társadalmi felemelkedésnek. Az urbanizációt kompenzációnak is felfoghatjuk több évtizedes „megkésett- ségünkért”, polgári fejlődésünk következetlenségeiért. Vagyis szocialista fejlődésünk során kell pótolnunk azokat a mulasztásokat, amelyeket a korábbiakban az urbanizáció terén is elkövettünk. Ám az egyértelműen pozitív kép néhány kérdésben megkérdőjelezhető. Az urbanizáció alapvetően progresszív és pozitív folyamatában ugyanis mellékhatások, negatív jelenségek is kialakulnak, a városiasodás tendenciája pedig gyakran társadalmi és gazdasági feszültségek, érdekellentétek közepette érvényesül. Urbanizációs problémáink közül első helyre a mennyiségi növekedéssel kapcsolatos gondjaink kívánkoznak. Sokak elképzeléseiben, szemléletében a város legfontosabb kritériumai mennyiségiek, s ennek megfelelően céljuk egy létszámában, munkahelykínálatában, területi nagyságában egyaránt „nagy” város létesítése. A minőségi követelmények ilyenkor háttérbe szorulnak, és többnyire másodlagosak is maradnak. Napjainkban is tanúi lehetünk elsietett várossá nyilvánításnak, vagy egy- egy város indokolatlan és előkészítés nélküli területgyarapításának. Előfordul, hogy városi rangot kap olyan település is, amely egyáltalán nem városias, esetenként pedig városkörnyéki falvakat csatolnak ugyancsak városiasításuk nélkül a közeli városhoz. A mennyiségi változás ilyenkor impozáns, pedig minőségi változás gyakran évekig nem történik az újonnan született városban, vagy a városhoz csatolt területeken. A mennyiségi növekedés dominanciája azt is jelenti, hogy az urbanizáció két oldala, a városodás (a várossá nyilvánítás) és a városiasodás ellentétbe kerül egymással. Hazánkban következésképpen a városodás többnyire megelőzi a városiasodást és a minőségi tényezők (infrastruktúra, szolgáltatás, kulturális centrumok stb.) kiépítése óriási erőfeszítéseket igényel a már városi rangra emelt településektől és jelentős anyagi ráfordítást az államtól. Az ideális az lenne, ha a városodás és a városiasodás egybeesne, vagy legalábbis közel azonos szinten járna. További gondokat, feszültséget jelent az urbanizációban a városoknak és vidéküknek kapcsolata. Erdei Ferenc azt remélte, hogy szocialista társadalmunkban lehetővé válik városaink és vidékük harmonikus fejlődése, azaz, hogy a városkörnyék, az agglomeráció nemcsak munkaerő forrása lesz a városnak, hanem a kölcsönösség, a közös érdekeken alapuló együttműködés jellemzi majd őket. Városaink többségét ezzel szemben jelenleg sokkal inkább foglalkoztatja az, hogy a városon belüli gondokkal (lakásépítés, infrastruktúra, szolgáltatás stb.) eredményesen megbirkózzék, mintsem hogy a városkörnyéket megfelelő módon civilizálni tudja. A vidéki ipartelepítéssel iparunk területileg arányosabbá vált. Félő azonban, hogy vidéki ipari központjaink (és városaink) fejlődési vonalát tekintve a város és vidéke kapcsolatban továbbra is a munkaerőszolgáltatás szempontjai dominálnak, s a kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés — amelybe a város-környék civilizációs fejlesztése is beletartozik — várat magára. Az urbanizációs gondok, feszültségek sajátos területét jelentik a városiasodást kísérő életmódbeli változások. E változások az urbanizációhoz hasonlóan alapvetően pozitívak, de nagyon gyakran negatív jelenségeket is kiválthatnak. Közismert példája ennek a faluról közvetlenül városba települő család, amelynek tagjai az új ingerek befogadására és az új környezet „elviselésére” különféle módon reagálhatnak. Előfordulhat olyan értékvesztés vagy csökkenés, amelynek következménye az ún. deviáns magatartások (a család szétesése, alkoholizmus, fiatalkorú bűnözés stb.) kialakulása. Az emberek túlnyomó többsége természetesen képes arra, hogy elviselje az életmód radikális változásának következményeit, de ez igen nagy erőfeszítéseket igényel. Szerencsés esetben a faluról városba települő a városban is hasonló miliőbe kerül (pl. ha kertes családi házból egy városi kertes családi házba költözik). A többség azonban — mint tudjuk — inkább lakótelepekre kerül, magas házakkal zsúfolt „alvó-városi” környezetbe, másfél-két szobás lakásokba, ahol a falu zártságát felváltja a lakótelepi zártság. Ez utóbbi még azok számára is nyomasztó lehet, akik kertvárosi lakásukból, házukból költöznek modern lakótelepeinkre. A lakótelepek egyhangúságát, lehangoló ridegségét, zsúfolt beépítettségét gyakran szoktuk idézni különböző fórumokon. Mindez különböző környezeti ártalmakkal jár, melyeknek életmód-romboló következményei igen súlyosak lehetnek. Természetesen a mai lakáshelyzetben a lakótelepi lakás a többség számára — az albérlet, komfort nélküli lakásokban töltött évek után — kedvezőbb lehetőséget, az urbánus életforma keretét jelenti, és jelentős előrelépést a korábbiakhoz képest. De felvetődhet a kérdés, hogy mai modern lakótelepeink meddig maradnak modernek; a lakáshelyzet javulásával párhuzamosan nem indult-e meg nálunk is egy zöldövezetbe, városkörnyékre, sőt falvakba visszavezető folyamat? S ha igen, akkor nemcsak az vethető fel, hogy mi lesz lakótelepeink sorsa, hanem sokkal inkább az, hogy — az el- és visszavándorlást megelőzendő — több gondot kellene fordítani a városkörnyék fejlesztésére. Pontosabban, a városiasodást nem kellene-e mielőbb kiterjeszteni városaink vonzáskörzetére? Egészen valószínű, hogy mindaddig, amíg városainkat és környéküket űz urbanizáció és civilizációs mutatók területén éles kontraszt jellemzi, a városkörnyék lakói közül sokan — hacsak önerőből nem képesek lakó-környezetük civilizálására — városokba vágynak. Ma az urbanizáció legáltalánosabb formája a városokon belüli ur- banizálás, amelyet többnyire még mindig a városodás előz meg. Azaz, az embereket városokba tömörítjük és ott teremtjük meg környezetük urbanizálásának feltételeit. E fontos folyamat mellett kár lenne elhanyagolni annak lehetőségét, hogy az urbanizáció feltételeit is közvetíthetjük a kisebb településekre. Ez utóbbi minden bizonnyal egy stabilabb és szervesebb urbanizált életmód kialakulásához járulna hozzá, és felgyorsítaná a város és falu fennmaradt vagy újratermelődő ellentéteinek csökkenését. Böhm Antal Pinceklub a faluban Csaknem tíz éve létesítettek pinceklubot a tiszazugi iskolában, de ma is tartalmas programok vonzzák ide a gyerekeket. Az úí- töröfoglalkozásokon kívül — képünkön - itt tartja például az irodalmi szakkört is Kucsár Istvánné, de külön órarendet állították össze a csapatotthon részére I. A. Rontó Péter korongozás közben Csenda Csilla fülezi a korsót
