Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-10 / 7. szám
1979. január 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 jijj;:::;;»;;;;:;;;:;:«Képernyő előtt Sokféle megközelítésben, sokféle formában találkozhattunk már filmen, képernyőn is a háborúval; a téma feldolgozásában már úgy gondoljuk szinte lehetetlen újat adni. Mihail Roscsin drámája azonban, amelynek tévéváltozatát szerda este láthattuk, mindezek ellenére képes volt egészen eredetit és újat nyújtani. Olyan formát választott ugyanis, egy zárt világot, — hátországba menekülő asszonyok vagonba „összezárva” — amelyben az összezártság nagy lehetőséget kínál a közös sorsú asz- szonyok lelkében végbemenő folyamatok, a kényszerű együttélésből származó konfliktusok ábrázolásában, annak bemutatására, hogy a „lélek hátországában” hogyan „csapódnak be” a háború romboló aknái. Roscsin-dráma Asszonysorsok villannak fel, emberi keserűségek törnek felszínre sokszor egy-egy töredéknyi megnyilvánulásban, de nem hiányzik ebből a drámai világból a lélek derűje sem, az a fajta derű, amely minden pusztításon és pusztuláson át képes fenntartani az embert. Szász Péter a tévésítésnek szokatlan módját választotta, ugyanis általában azt szoktuk meg, hogy a képernyőn a színpadi műből műfajilag valami más lesz, megjelenítésben, az ábrázolás eszközeit tekintve, ö azonban nem hogy eltávolodott volna a dráma színpadi formájától, ellenkezőleg: egyenesen hangsúlyt kaptak olyan formai elemek, amelyek a színházi eredetre utalnak. Maga a játék például úgy kezdődött, mintha valami olvasópróbán lennének, a szereplő színészek kezében ott a szövegkönyv, s csak olvassák szerepüket, az átélés legcsekélyebb szándéka nélkül. Kissé „ránk ijesztett” ezzel az indítással Szász Péter, s meglehet a türelmetlenebb néző talán el is fordult kelleténél korábban magától a játéktól. Pedig a rendhagyó indítással — amely szerves elemét képezte a tudatosan megtervezett játéknak, akárcsak a közbeiktatott narrátor — nem elidegeníteni akart Szász Péter, csupán csak jelezni kívánta, hogy amit látunk, egyáltalán nem a valóság, hanem az átélt valóságnak egy képernyő-mása: és most eljátsszuk, ami történt ott, abban a vagonban, annakidején, a háború szörnyűséges napjaiban. Ugyanakkor azonban oly erőteljesen sikerült ábrázolnia a vagon-közösséget alkotó asszonyok egyéni sorsát, — mily kitűnő, ahogy egy- egy arcéi megvillan, ahogy egy-egy tekintet kinagyítódik, ahogyan a megszokott sablonhelyzetekből egy-égy drámai pillanat kiemelkedik, amelyekből érzékletesen ösz- szeáll a dermesztő mozaik, az emberi lélek „guernicája”, — hogy a távoli egyszeriben közelivé lett, átélhetően közelivé, az eljátszott tragédia szívbemarkoló élményünkké vált. Számomra a játéknak ez a sajátos kettőssége, ez jelenti a tévésítés egyik varázslatos újdonságát. Persze mindez aligha sikerült volna anélkül az alkotó színészi játék nélkül, ahogyan kivétel nélkül a színészek megformálták szerepeiket. Igazán nagyszerű, ahogyan néhány mozzanatban is teljes sorsot képviseltek, egész életeket hordoztak. TI ós Ml Azóta, hogy a szemben álló felek felismerték, korántsem vérre megy a játék, és a játékmesterek is békességet kötöttek, megegyezvén abban, hogy az egyéni presztízsnél sokkal fontosabb á játék presztízse, a TI és MI kellemes, sőt kifejezetten szórakoztató időtöltéssé vált. Arról persze nincs szó, hogy akárcsak a maga nemében is, már tökéletes volna; erényei mellett ugyanis feltűnő hiányossága például, hogy az óriásteremben, ahol százak, sőt ezrek szoronganak egy- egy alkalommal, még mindig inkább „kamarajáték” zajlik — egy-egy kiemelt férfi és nő vívja párharcát, még ha szellemi háttért képez is a jelenlévő tömeg„ — semmint valóban tömegek játéka len- n'e. A lelátón ülők többnyire csak lelkes szurkolók, vagy elszontyolodott nézők szerepét töltik be, s nem cselekvő „hadi nép”. Több olyan játékra, játékos elemre lenne szükség, amelyben a tömeges aktivitás látványosabban és konkrétabban bontakozhatnék ki, a nagyobb hatás reményében is. De így is a TI és MI ma már a televízió egyik leg- szórakoztatóbb műsora. S ez mindenek előtt a játékmesterek parádés közreműködésének köszönhető, hogy még pontosabb legyek Antal Imre és Vitray Tamás sziporkázóan szellemes, természetes játékos egyéniségének. Antal Imrének legutóbb például még az is jól állt, ahogyan eljátszogatott önmagával (semmi önreklamírozás), s ami jellemzi általában: a legkisebb lehetőségre is rácsap, hogy humort pattintson ki belőle, a legártatlanabb helyzetekben is felfedezi, hogy ott rejtőzködik benne a komikum, s nemcsak észreveszi, felszínre is hozza. Az ő tiszta és emberséges humora mellett és természetesen Vitray más jellegű, de hasonló alapállású szellemisége mellett azonban — sajnos — még lehangolóbbak Szilágyi János erőszakos csattanói, közvetlenséget közvetlenkedésre váltó apró játékai. Közreműködése alighanem az egyik állandó sebezhető pontja a játéknak. Röviden Csak örülhetünk, hogy az általában külföldi filmeknek „fenntartott helyen”, vasárnap este magyar film jelentkezett legutóbb, a Szerelem, Makk Károly díjnyertes alkotása. Azt hiszem, bátrabban lehetne ehhez a megoldáshoz máskor is folyamodni, hisz a tévénézőknek csak elenyésző hányada rendszeresen moziba járó, így a magyar filmtermés javát célszerű ily módon is eljuttatni a képernyő előtt ülő milliókhoz. Még akkor is, ha a képernyő nem a legeszményibb megjelenési forma a mozifilm számára (ezt a Szerelem esetében is megállapíthattuk, a rendkívül kifejező képi kompozíció sokszor bizony csorbát szenvedett a képernyő kis méretei között). Cseres Tibor nem tartozik a sokat publikáló, még kevésbé a nyilvánosság előtt gyakran szereplő írók közé. A Hideg napok óta, amikor a regényből készült film nyomán is szinte nevétől visszhangzott szellemi közéletünk, csendes alkotó napjait éli. A róla készített portréfilm állomásait tárta fel, arról is meggyőzhetett bennünket, hogy Cseres Tibor nem „hallgat”, s ha írói képzelete történelmünk régebbi korait pásztázza is elsősorban, gyermek- és ifjúkorának élményeiből táplál-' kozik, művészetével részt kér a jelen, s még inkább a jövő szolgálatából. Bodnár György értő közreműködésével gazdagon bontakozott ki egy „szemérmes” író gondolatvilága. V. M. A MUNKÁSMÜVELODÉS MŰHELYEI Itt az OFIT-rádiő — Min nevet az üzem? A túrkevei autójavítóban Két hónap múlva lesz harminc éve, hogy Túrkevén megkezdte működését az AFIT XVII, sz. Autójavító Vállalat jogelődje, a mezőgazdasági gépjavító állomás. Az akkori tíz- tizenkét embert foglalkoztató műhely napjainkra tekintélyes, évi 600 millió forintos termelési értéket előállító, ezerkétszáz dolgozót foglalkoztató üzemmé vált. Kéthetenként Néptánc, népzene Értékes népi hagyományokban gazdag műfaj népszerűsítését tűzte ki célul Jászberényben a Déryné Művelődési Központ: a néptáncot, népzenét kedvelő közönség régi kívánságát teljesítve hét előadásból álló sorozatot indít. A kéthetenként hétfői napokon, a Lehel klubban sorra kerülő néptánc-népzenei esteken olyan neves koreográfusok munkáit mutatják be, mint Tímár Sándor SZOT- díjas, vagy Varga Zoltán, a népművészet ifjú mestere. A műsoron szereplő művekkel, ugyancsak ismert együttesek tolmácsolásában ismerkedhet meg a közönség. Az előadásokon közreműködnek: a HVDSZ „Európa folklórdíjas” Bartók Béla tánc- együtese, a Sebő-együttes, az Állami Népi Együttes. Sor kerül a Balett Intézetben végzett szólótáncosok műsorára, aranysarkantyús táncosok és ifjú népművészek előadására, a Muzsikás zenekar önálló koncertjére és a Szövetkezetek Jászsági Népi Együttesének fellépésére is. A nagy érdeklődéssel várt sorozat január 22-én este 7 órakor a Lehel klubban, a HVDSZ Bartók Béla táncegyüttese és a Jászsági Népi Együttes Varga Zoltán koreográfiáit ibemutató műsorával kezdődik. 1979-ben A Lengyel Kultúra kínálata Szimpozionok, találkozók, kiállítások, hangversenysorozatok szerepelnek többek között a budapesti lengyel tájékoztató és kulturális központ 1979. évi terveiben, amelyekről tegnap Edward Rembiclfi a lengyel kultúra igazgatója tájékoztatta a sajtó képviselőit. Az idei esztendőben ünnepli Lengyelország újjászületésének 35. évfordulóját, az intézmény programjában is nagy helyet kap a lengyel nép három és fél évtizedes alkotó munkája, eredményeinek bemutatása. A jövőben rendszeres találkozókat szerveznek a lengyel irodalmat kedvelők és a kezdő műfordítók számára, s a nyelvoktatást új jegyzet kiadásával segítik. A vállalat kollektívája az utóbbi időben nemcsak a termelési eredményekre lehet büszke, hanem — ahogy mondják — „a munkahely otthonossá tételében” is szépen haladtak előre. Ez utóbbit nemcsak a túrkeveiek ítélik így, hanem ez volt a véleménye az „Alkotó emberért” pályázat értékelő bizottságának is, amely a tartalmas közreműködési programokat lebonyolító vállalatot a pályázat harmadik díjára találta érdemesnek. A túrkevei AFIT átlagosnál jobb kultúrális élete elsősorban annak a szervezettségnek köszönhető, amely összefüggésben van a gazdasági vezetők szemléletével, ami szerint a közművelődés sem másodrendű dolog. Jó egy esztendővel ezelőtt megalakult a vállalati köz- művelődési bizottság. Szükség van rá az egyre szaporodó feladatok koordinálásában. Működése akár követendő példaként is ajánlható: a tizenhét tag mindegyikének névre szóló, konkrét feladata van — egyikük a színházszervezéssel foglalkozik, a másik a TIT-elő- adások felelőse, a harmadik a szocialista brigád.ok kultúrális vállalásait segíti. Természetesen a bizottság dönt — a munkaterv alapján — a közművelődésre fordítható összegek felosztása fölött. Akár a táblát is... Ezekről az összegekről érdemes bővebben is szót ejteni. Túrkevén tudniillik nem elégedtek meg az egy főre jutó „jóléti kvóta” teljesítésével, hanem a kifejezetten közművelődésre — és nem másra! — fordítandó összegeket elkülönítették. Ez ebben az évben 200 ezer forint. Szükség is van rá, mert az AFIT területén van egy létesítmény, amelyre akár a táblát is kitehetnék: művelődési otthon. Az üzemi étkezde épületéről van szó. Egy hatalmas nagyterem: itt ebédelnek a dolgozók, a falakon rendszeresen fotókiállítás látható (ezidőtájt az üzemben dolgozó Pólya Pál amatőr-fotós kitűnő portréi a törzsgárdatagokról), s egyéb kulturális tevékenységnek is színhelye lehet ez a terem. Kiállítások, előadások S ha már az üzemi „tömegkommunikáció” szóba került, nem feledkezhetünk meg az „Itt az AFIT-rádió!” adásairól sem, amelyeket hetente kétszer, ebédidőben nyolcszáz ember hallgat figyelemmel, ‘ hiszen a városi és az üzemi élet aktualitásairól szólnak, művelődési lehetőségekről informálnak, az utóbbi idjőben pedig folytatásokban — a közelgő 30. évforduló alkalmából — az üzem történetének fontosabb fejezeteit elevenítik fel — sok zenével persze. A klubszoba és a könyvtárhelyiség forgalmas része az épületnek. Itt rendezik a kiállításokat, tartják a T-IT- előadásokat, s itt találkoznak a megyeszerte jó hímek örvendő kézimunkaszakkör tagjai. Hétvégi estéken a szocialista brigádok baráti, családi összejöveteleitől hangos a klub. Érdemes végigfutni a tavaly rendezett kiállítások listáját — előrebocsátva, hogy mindegyiknek ezer- ezerkétszáz látogatója volt. A „Kevi kör” amatőr képző- művészeti csoport tárlatát, egy műszaki könyvkiállítás, majd a „Min nevet az üzem?” című karikatúra-kiállítás követte. A kézimunkaszakkör kun és szűrhímzéseinek ugyancsak osztatlan sikere volt. Ha föntebb követendő példaként emlegettük a kevi autójavítót egynémely megoldásért, föltétien szót" érdieméi az a tény is, hogy egy esztendővel ezelőtt szakképzett népművelő-könyvtárost bíztak meg a kulturális ügyek irányításával. Új státust létesítettek, annyira újat, hogy — neve sincs. De dolga van Takács Mihálynak, aki betölti az üzemi népművelő funkcióját. Napi ügyes-bajos dolgai mellett ő a közművelődési bizottság titkára is. Kapcsolatot tart a városi közművelődési intézményekkel, szerkeszti a rádióműsorokat. szervezi az ifjúsági klubot. Hogy van-e- befolyása az emberekre? Válaszolhatunk példával: a hétvégeken szokásos brigádkirándulások előtt rendszeresen felkeresik az emberek, hová menjenek, mit nézzenek meg. így alakult ki lassan az a helyzet, hogy ma már gyakran idegenvezetőt kérnek a kirándulók. — Kiforróban vannak a szokások — így szól Takács Mihály. — Ebben kell az üzemi népművelőnek segítenie. Egy a lényeg — minél több kulturális hatás érje az embereket a munkahelyükön. Most például a „házigazda rendszer” bevezetésével kísérletezünk. Ennek az a lényege, hogy minden klubrendezvénynek, ismeretterjesztő előadásnak, kiállításnak, más-más szocialista brigád (mert hiszen rájuk lehet a legjobban támaszkodni) a „házigazdája”, rendezője. Az első tapasztalataink igen jók. Az intenzív munkahelyi művelődés — az otthonos munkahely — megteremtését sürgeti egyébként az a tény is, hogy az üzem elég mesz- sze van a város centrumától és a dolgozók tíz százaléka bejáró. Beszédes számok A túrkevei AFIT ezerkétszáz fős munkásállományából ötszáznegyvenhárman harminc éven aluliak. A szakmunkások száma négyszáznyolcvanöt — ebből kétszáznegyven érettségizett, továbbá többen úgynevezett dupla szakmunkások. Az általános iskolát elég sokan — száznegyvenegyen — nem végezték el, de négy éve már, hogy az üzemben kihelyezett tagozaton iskolázzák be a jelentkezőket. Az idén például a negyven évén felüliek közül is tizenhatan beültek az iskolapadba. Mindebből tulajdonképpen egyenesen következik, hogy a túrkevei AFIT-nál a munkaerő elvándorlás aránya jóval az országos átlag alatt van, vagyis elégedettek, otthon érzik magukat a dolgozók. Sz. J. uSzétosztottam magam..." Kassák emlékkiállítás Karcagon Kassák Lajosnak sikerült visszafordítania a magyar művészetben fátumként élő gyakorlat irányát: nem kapott vagy összefoglalt, hanem adott, és az összefoglalást vagy továbbfejlesztést másokra bízta — írja tíz évvel ezelőtt rendezett Kassák életműkiállítás katalógusában munkásságának egyik legér- tőbb ismerője. A karcagi kiállítás ugyan nem lép fel az összegzés igényével, de lényeglátó keresztmetszetet ád Kassák szerteágazó munkásságáról. A tárlat rendezői nagyon dicséretes módon arra törekedtek, hogy — logikus vonalvezetéssel — összetett módon mu- tasság be Kassákot, az irodalmárt és a képzőművészt. A dinamikus betűmontázsokból — a dadaizmus kora — értően vezeti a nézőt ez a tárlat az elmúlt évtizedekben készült konstruktivista alkotásokig. A karcagi Galériában látható művek egy része a művész — jórészt még kiállítatlan — hagyatékából került ki, — s ez is növeli a vállalkozás értékét, de találunk az 1921-es, bécsi Galéria Würtle-beli és az 1960- as párizsi — Galerie Denise René — tárlat anyagából^ is értékes szemelvényeket. Igen jó ötlet volt a rendezők részéről, hogy Kassák költői, írói és szerkesztői munkásságának főbb vonulataiból is kiállítottak, ám a lényeg mégis a képzőművészeti anyag. Ezt nem valamiféle értékelő szembeállításként szögeztük le, csupán azért, mert míg Kassák irodalmi munkássága — ha nem is kellőképpen — ismert a közKompozició IV. (1952) vélemény előtt, a rajzok, a színes grafikák, a collega-ok és festmények alkotójának megérdemelt elismerésében kiállítást látogató közönségünk még csak most teszi meg az első lépéseket. A közvélemény alkotta összefoglalás tehát még tényleg a jövő dolga. A nagy érdeklődéssel kísért kiállítást Fajó János festőművész nyitotta meg, a Déryné Művelődési Központ — Tóth István szerkesztésében — egyszerű, ám igen hasznos füzetecskét jelentetett meg az alkalomra, amely hisszük, hogy sokat segít a látottak megértésében. A tárlat e hó 21-ig tart nyitva. — ti — A kiállítás egy részlete
