Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. január 7. M icsoda harc volt itt! Az alkohollal — a soroza- tos kudarcok dacára — makacsul összecsapó ember, heroikus küzdelem után ismét alulmaradt. A győztes ezúttal is talpon várta meg, míg ellenfelét kiszámolták. Bundáról szó sem lehet, mindkét fél nyílt sisakkal, sportszerűen küzdött: győzzön a jobbik. A csikosmezes versenyző — noha láthatóan már a döntetlenre sincs esélye — minden dicséretet megérdemel: munkahelyén ebédidőben is a nagy esti, ünnepi, névnapi versenyekre készül. Teljesen amatőr alapon, saját költségén (esetleg kölcsönből) teremtve meg az edzés feltételeit — bár egyre nehezebben. Felvételünk a Szilveszter Kupa és a Húsvéti Nyugdíj közötti alapozó időszak egyik hétköznapján készült. Ebben a sportágban Magyarország évek óta a nemzetközi élvonalhoz tartozik, annyira jók vagyunk, hogy akár egy kicsit engedhetnénk is az edzések intenzitásából. —esz —jé Penteházi Alfonz Muki szomorú vége óllehet, a cím sugallja, nemesi nevű bárkiről lesz szó, mégis előrebocsájtom, eszem ágában sincs holmi hétszilvafás-világbeli történettel untatni az olvasót, á dehogy, nagyon is mai ügy ez, bár a kutyabőrhöz így is köze van Penteházi Alfonz Mukinak, legalábbis az övéhez. Vizslailag persze! Miután egy Tisza-parti, sárban caplató, vágottfarkú vadászebnek csak amolyan jó házból való Penteházi alomszármazék alkalmas, méghozzá Józsi bácsi, a fennkölt dolgok iránt pokrócérzékenységű vadászmester jó kedvéből elkeresztelt Alfonz képében. — Gyeretekizsdög Alfönc! Jó leszel te Mukinak is — mondta a mester, mikor a pesti flaszteron termett ká- vésbögrényi kutyát előhalászta az autó csomagtartójából. s elkezdte világszínvonalú idomítását. _ — Olyan okos ez a Muki, mint hat Miki — közölte három hónap múltán a vadászmester, s ezt bizonyítandó messzire hajította a kis fantáziával böhöm velőscsontnak kinéző apportfát. amelyre Muki jólneveltségét bizonyítandó úgy startolt, mint egy űrrakéta. Pont úgy. Nagy füsttel. Felhőt kavartak iksz lábai az út porából. majd eltűnt a fűzfabokrok közt. Később aztán visszahozta az elhajított fát — nem ő. hanem az öreg. A kutya eltűnt, — csak a viny- nyosá'” ielezte. hogv valahol a közelben szenved. Kiderült. a lendülettől úgy beleragadt a bokrok mögött megbúvó tenvérnvi pocsolyába. mint légy a málnaszörpbe. s csak a lehetetlent nem ismerő vadászmester mentette meg attól, hogy ne a régészek bányásszák ki tízezer év múlva, mint ártéri kövületet. — Van sár, mi? Csak keresni köll! — mondta az élő iszapp'akolásnak, s kapargat- va kereste, melyik vége veszi a levegőt. Telt, múlt az idő, amely természetesen csodákat tesz, csak hinni kell benne, és közben sorra érkeztek a hírek Penteházi Alfonz Muki- ról, aki szépen gyarapodva akkora lett, mint egy válaszavagy az okosságnak is van határa tási elefánt, étvágyával szak- szervezeti segélyre kényszerítette a jó szívű gazdit, de mert hangja viszont olyan öblössé vált, hogy a helyi tsz seregélyriasztásért külön- díjat utalt neki, s az eladott karbidágyúkból is százalékot kapott, jól megfértek az öreggel. Dicsekedett is vele. — Muki a környék legjobb kajtatója — mondta, amit persze kapásból elhittünk neki, mert hogy a környéken egv fia kutya sem volt. Sem kajtató, sem nem kajtató. — Tudják uraim, micsoda vércsapázó egy jószág ez? És hogy üli a vadat. Sőt! Dermedtre csahol kérem szépen! Mi, laikus hallgatók lelkesen hallgattuk, elvégre, tisztelet és elismerés egy vércsapázó, vadülő, sőt dermedtre csaholó mukinak, s dehogy árultuk el, hogy gőzünk sincs róla, hogyan csahol egy kutya dermedtre, és persze kit? Biztos ez olyan, mint a hülyére röhögi magát. No, ezen kuncogtunk is, csak épp akkor akadt torkunkon a dermedtre csaholás, mikor igazolva láttuk a kutya az öreg minden mozdulatát érti. — Nyúlt a puskáért, Muki már ott volt a lábánál. Mutatta a repülő vadkacsát, célzott, a kutya rohant, s szinte röptében kapta a lőtt vadat, és elégedett lihegéssel tette a mester lábai elé. Okos kutya, állapítottuk meg elismeréssel, s erre emlékezve kérdeztük egy évvel később a vadászmestert, mikor a hűséges csatlós nélkül láttuk — hol a Muki? — Agyonlövődött! — dör- mögte. — Ki lőtte le? — Én. Többet nem felelt az öreg. Begubózott, mint a selyem- hernyó. Mástól tudtuk meg, Muki máig is élne, ha nincs a kacsatojás. Meg a nemzetközi küldöttség.. . * * * Az előbbi reggelire volt, az utóbbi déltájban jött. No és az előbbit megfertőzte a szalmonella. Ezt délelőtt még nem érezte, s déltájban is csak sejtette. Üdvözölte hát a delegációt, bitte schon pa- zsalujszta a kocsira fáradni, tovarisi und Möszjő, és majd agyin kleine séta teszünk az erdőn, pusztán bitte schön. És mentek. A küldöttek, az öreg és a kutya. A vadász- mester a kutya tudománya fölötti büszkeségnél csak egy valamit érzett erősebben: az a rántotta nem tett jót. A természet szépségeinek ecsetelése közepette is csak egyre feszítőbb bizonyosságot szerzett a szalmonella áldásos hatásáról — a gyomránál kicsivel lejebb, s tudta, szorult, ám legkevésbé sem szorulásos helyzetéből csak egy olyan építmény mentené ki, amely a legkevésbé sem az Operaházra hasonlít, de azért olyan az Operaházban is van. Ott viszont nem volt. Csak a nádas. Ez az, a nádas! — Izvinyitje bocsánat da- men und herren, de ott agyin wilde kacsa háp-háp, és én bugyet ott d'irr durr ... — mondta és már repült is úgy, hogy a le—mó kerecsen- sólyom hozzá képest sebzett lajhárnak tűnt. Rohant, elérte a nádast, de már csak miután . . . Mit tehetett, megszabadult attól a ruhadarabtól, amelyet máskor mindig azelőtt, mielőtt... aztán felöltözött, lőtt kettőt a levegőbe, megkerülte a nádast és visszalépdelt a kocsihoz. — Hát sajnos bitte schön, der kacsa elment... — mondta sajnálkozva. kutya is — mondta az idegenvezető is sajnálkozva, majd hirtelen lilára vált képpel hozzátette — de már jön is vissza. A nádasból. Megtalálta a kacsát. — Micsoda?? Kacsát?? — üvöltötte az öreg, majd hátrafordulva torkán akadt a szó. Valóban, Muki az okos hozta. Nem a kacsát... * * * Hát így. Csoda-e ha „agyonlövődött” ? Igriczi Zsigmond Fakíriskolában- A hetes megint elfelejtett rajiszöget tenni a székemre! Ez még hiányzik- Most pedig hallgassátok meg a jó öreg Vörösmarty, Gondolatok a könyvtárban című számát Bessenyei Fecó előadásában ! Szilánkok A sport színes, tarka, sajátos életében sok furcsasággal, érdekességgel találkozni. A hallottakból, látottakból feljegyeztünk egy csokorra valót - talán tanulságként is megszívlelhető. Sokszor nem tudjuk, és örök titok marad, hogy miért késik, vagy marad el egy ifjúsági bajnoki labdarúgómérkőzés. Az alábbi eset nem általános, de megtörtént. Idegenben mérkőzött a labdarúgócsapat. A megbeszélt indulási időre együtt voltak a vezetők, a játékosok. a vezetővel együtt előállt az autóbusz is. Minden rendben . ment, csupán a szállítási előadó hiányzott, aki a menetlevelet aláírja, öt azonban nem találták. Nosza megkezdődött a keresése. Előbb csak egy-két ember nyomozott utána, aztán egyre többen a felkutatására indultak. Az idő közben telt, az indulás időpontja már rég elmúlt, de a szállítási előadó sehol. A vezetők és a játékosok mint a felbolygatott méhkas járták keresztül-kasul a nagyközséget, s már felvetődött. annak a gondolata is, hogy nem utaznak, amikor két óra keresés után ráakadtak emberükre. A temetőben, az eldőlt motorkerékpárja mellett horkolt. Holt részeg volt. * * * Az egyesületi vezetők számtalanszor hangoztatják, hogy nem tesznek különbséget a sportágak között, valamennyit egyformán támogatják, megadva a lehetőséget a fejlődésre. Különösen akkor vetődik fel ez élesen, amikor egyesek szemrehányást kapnak azért, mert a labdarúgókkal túlságosan elnézőek, kényeztetik őket, és sokkal többet megengednek nekik a kelleténél. Alaptalan vádaskodásnak tartják. Történt, hogy a megyei bajnokságban játszó labdarúgócsapat elkezdte a téli alapozást. Annak rendje és módja szerint a szabadban tréningeztek, aztán egyszer elkezdtek panaszkodni, hogy fáznak. Nem jó kint a hidegben, célszerűbe lenne a meleg tornateremben alapozni. Igen ám, de ott az egyik teremsportág hívei tartják edzéseiket, immár évek óta. A tornaterem foglalt. Az egyesület vezetői azonban gyorsan és határozottan intézkedtek. A teremsport versenyzői adják át a tornatermet a fázós labdarúgóknak. Így aztán a focisták beköltöztek a tornaterembe, a teremsporthoz kötődő versenyzők pedig — mit tehettek mást — kiköltöztek a sporttelepre — focizni. * * * Egyik ismerősöm örömmel mesélte, hogy a fia milyen jó egyesületbe jár sportolni. Messzemenően gondoskodnak a fiatalokról, törődnek velük. Rendesen mosnak rájuk, állandóan tiszta felszerelést kapnak, kényelmesen utaznak, s minden edzés után tejjel várják őket. Nagyon elégedettek. Az edző is megerősítette ezeket. Elmondta, hogy az utóbbi időben a versenyzők körében meglehetősen elterjedt az italozás, sokan még a mérkőzés előtt is felhajtottak egy-két kupicával. Ezért úgy gondolták, hogy az edzések utáni tejjel elejét vehetik az ivásnak. Azóta az edzések befejeztével rendesen elfogyasztják a tejet, de utána — úgy mint korábban — megisszák a sört is. — taki — Marafkó László: A terrorista W enéczi érezte, hogy a szeme sarka rángatózni kezd. A lista ott függött az óvoda lépcsőházában. Bal oszlopban azok neve, akiket felvettek, jobb oszlopban azoké, akiket nem. Wenéczi mindkét gyermeke nevét a jobb oszlopban találta. Találomra beleolvasott a felvettek névsorába. ,.,Ki is ez a Balkán? Igen, a sarkon lakik, kertész, nagy Mercédesük van. Gyerekük csak egy. Nicsak Leibstück- hausen! Helyes, mert neki kettő. Igaz, tavaly máshova jártak, de istenem, ez az óvoda mégiscsak kétszáz méterrel közelebb van a lakásukhoz, s télen az is számít, hiszen apjuk mindig panaszkodott, amikor néha felvett a kocsijába, hogy nem telik neki téli gumikra.” Wenéczi benyitott a vezetőnő szobájába. — Mi a problémája az apukának? nézett fel a királynői jelenség. Wenéczi zavartan hátranézett, hogy talán a vezető édesapja személyesen áll ott. de a fogason kívül teremtett lelket sem látott. — Az elutasítás miatt már a jövő -héten fizetésnélküli szabadságra kényszerülünk — mondta aztán. — Apuka bizonyára tudja, hogy mindannyiunk közös érdeke a népgazdaság bizonyos területein dolgozó szülők gyermekinek felvétele — és a vezetőnő hatásos szünetet tartott. Wenéczi megingott: ha az ő létérdekéről van szó, hogy Balkán és Leibstückhausen gyermeke óvodás legyen, akkor ő meghajol a köz akarata előtt. — És ugyebár az óvoda falai sincsenek gumiból — tette még hozzá a vezetőnő. Wenéczi — a televíziós kommentátorok szava járásával — úgy érezte, hogy padlóra került. „Sebaj, rendezzük sorainkat, s új rohammal próbálkozunk” — gondolta. Ám amikor észrevette, hogy otthon, a másolásra hazavitt műszaki rajzokra fiai tussal hét törpét festettek, felüvöltött' — Megyünk a tanácsra! Kézenfogta a két gyermeket, s megkereste a megfelelő osztályt. Még bele sem kezdett a mondókájába, amikor egy aranykeretes szemüveges hölgy szavába vágott: — Mindent ismerünk, apuka! Wenéczi számára a megszólítás ismerősnek tűnt. A hölgy folytatta: — Őszinte leszek: egy óvodában még lenne hely, de gyámhatósági döntést várunk egy veszélyeztetett környezetben élő gyermek ügyében. Az apja iszik, veri a családját... — Sajnos, példás családi életet élünk — mondta Wenéczi letörtem És ekkor egy név ugrott elő az emlékezetéből; Bázakerettyei, a volt osztálytárs, most a Bőrmetál vezérigazgatója, a kerületi élenjáró..., a megmentő! Telefonált. — Ne haragudj, végső kétségbeesésemben fordulok hozzád — mondta Wenéczi. — Nem vették fel a gyermekeimet óvodába. Ha tudnál valamit.. . Mintha árnyék vetült volna arra az épületre, ahol Bázakerettyei székelt. — Édes Gyurikám, kérdezem én. milyen hónap van most? — Szeptember — válaszolt érthetetlenül Wenéczi. — Na látod. Ha júliusban szólsz, mindent, most semmit sem tehetek. — Hát nem érted? Én eddig senkitől semmit nem kértem, ráadásul jogosult lennék ... — De édes Gyurikám, a falak elvégre mégsincsenek gumiból! Wenéczi dühösen megrántotta a készülék karját, elégedetten hallotta a kattanást „Akkor jöjjön a terrorizmus, az ösztönök lázadása, a kényszer!” — gondolta Hazavitte és a szomszédra bízta a gyerekeket. A téren levő talponállóba tér be. Egy fél szilvával kezdte, majd módszeresen megivott két nagyfröccsöt. „És majd jól megverem a gyerekeket, hogy a szomszéd is hallja a sírásukat. Szegénykéim ...” — Nem iszunk egyet testvér? — kérdezte tőle egy borostás alak. A következőt koccintva itták meg. — Tudod — mondta Wenéczi — jól ösz- szeverem őket. Az asszonyt is. És akkor veszélyeztetve lesznek. — Szépen kell élni, édesapám — nézeti rá megütődve a testvér. — A család az első. Én is bánom, hogy otthagytam őket, mert egyedül vagyok, mint a kivert kutya. Wenéczi felemelte a hangját: — összeverem őket, és megyek a tanácsra! Többen feléjük fordultak. — Miért csinálod ezt, édesapám? — fogta meg a karját a fogatlan cimbora. — Szép csendesen eliszogatunk itt, aztán sötétedéskor hazamegyünk. És holnap megint kezdődik minden elölről. — Holnaptól teljesen új világ kezdődik — rikkantotta Wenéczi. A csapos már egyenesen ellenséges pillantásokat vetett feléjük és odavakkan- totta: — Csendesebben, hé! — És a falak sincsenek gumiból! — rikkantotta vissza Wenéczi. — De majd abból lesznek — válaszolta türelmét vesztve a csapos és tárcsázott. A szesztestvér sürgősen arrébb somfordáit. — Az ilyen alkalmiak a legveszélyesebbek — morogta. — A rendes piások mindig miattuk húzzák a rövidebbet. S zirénázva mentőkocsi állt meg a téren, egy szürke meg egy fehér ruhás férfi jött be, méltóságteljesen. — No, jöjjön szépen — mondta a kalapácsvető alkatú szürke ruhás Wenéczinek. — Azonnal értesítsék a szociálpolitikai csoportot és a gyámhatóságot — kiáltotta Wenéczi az ajtóból.
