Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 23. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. január 28. — ... és erre semmilyen korlátíozó rendelkezés nem vonatkozik!- Nem értem, miféle spekulációt emlegetnek — Jenő! Valami tisztességes foglalkozás után kell nézned Elemi csapás Berki Imre rajzai Import humor — Halló, Frank, azt hittem, meghaltál! — Igen, valóban híre terjedt, hogy állítólag meghaltam, de aztán kiderült, hogy másvalakiről van szó. Mihelyt meghallottam, én is nyomban kitaláltam, hogy nem rólam van szó! * * * A rendőr megállítja a kezdő gépkocsivezetőt: — Hát nem látta a jelzést? Itt csak egy irányban szabad hajtani! — No és én talán két irányban hajtok? — ellenkezik az éles eszű kezdő autós. * * * — A mosodából úgy kaptam vissza az ingeimet, hogy idegen gombok voltak rávarrva. — Én úgy kaptam vissza a gonmbjaimat, hogy idegen ingekre voltak rávarrva! * * * Párbeszéd a kertben: Szomszéd: — Visszaadtam a fűnyíró- gépet. amelyet kölcsönkértem? Felháborodott tulajdonos: — Nem, dehogy adta visz- sza! Szomszéd: — Akkor mit tegyek? Éppen megint kölcsön akartam kérni... * * * Idegenvezető: — Ebben az urnában a fáraó hamvai vannak. Turista: — Nem is gondoltam volna, hogy a fáraó ilyen szenvedélyes dohányos volt! O dahaza üldögéltem, televízióztam, amikor váratlanul felberregett a csengő, és berontott áz egyik barátom. Az arckifejezéséből azonnal megértettem: valami történt. — Hallottad? — kiabálta már az ajtóban. — EIválok a feleségemtől! — Nyugodj meg! — mondtam. — Mostanában sokan válnak. — De tudod, miért? — Miért? — Mert... Mert... — Az ördögbe is, hogy mondhatnám ezt finomabban... Szóval..., szóval a feleségem daltonista! — Nem akarok beavatkozni a magánéletetekbe, ele mi az? — Nem tudod? — Nem, agglegény vagyok... — Nem baj. Ez egészen más dolog. Nem az, amire te gondolsz. A látásáról van szó. — A látásáról? — Igen. A daltonista olyan ember, aki nem tudja megkülönböztetni a színeket. Számára a vörös is. a lila is, a kék is egyszerűen homályos folt... — Lehetetlen! — Becsületszavamra! Ha egy ilyen nőnek, például rózsát viszünk, azt hiszi, nefelejcs. Ha elviszed kirándulni a Fehér- vagy a Fekete-tengerhez, ő azt hiszi, a Vörös-tengernél van! — Kiváló! Vidd el a feleségedet a Fekete-tengerhez, és olcsóbban jössz ki. A barátom felsóhajt: — Nem értesz semmit... De én már nem bírom! El sem tudod képzelni, micsoda kínlódás együtt élni egy daltonista nővel. Virágot viszek neki. És neki mindegy, Ezüstös gyöngyvirág milyet! Tapétát választok — és neki mindegy, milyet! Kölnit ajándékozol neki. Legyen az „Fehér orgona" vagy „Vörös szegfű”, vagy Ezüstös gyöngyvirág”... N.eki édesmindegy... — Várj csak, várj! Ez már túlzás. A kölnit meg is lehet szagolni, nem? — Hogyan? — Egyszerű. Kicsavarod a kupakot, és megszagolod... — Minek? .— Hogy az ember felismerje az illatáról. — Az illatáról? — Persze. Minden kölninek más az illata. — Sohasem vettem észre... Szerintem mindegyiknek egyforma az illata... — Egyforma?! — Természetesen! — És hogyan különbözteted meg egymástól a külön• féle kölniket? — A színükről. Egyik sár- gásabb, a másik világosabb a harmadik... — És az illat? — Milyen illat? — Dehát ezeknek illatuk van! — Milyen illat?! És minek az az illat?!... És egyáltalán, miért kötözködsz ezzel a te illatoddal?! Azt hiszem, világosan megmondtam: minden kölninek egyforma illata van! — Csak nem? — Becsületszavamra! Barátom összeráncolta homlokát, elgondolkodott. — Tudod, most arra gondolok, a feleségem ezt már rég tudja. — Látod, mennyire szeret téged! — I-igen. Vétkeztem ellene... Barátom rám nézett, és felragyogott az arca... — Tudod... szerintem ez butaság! Az a fontos, hogy szeretjük egymást. A többinek nincs jelentősége! Mindenkinek van egy kis hibája... — Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: — Hamarosan születésnapja lesz... Nagy ajándékot veszek neki... Egy televíziót. Már régóta álmodik róla. És az, hogy daltonista, még előny is... Kacsint egyet és hozzáteszi... — Azt fogom mondani neki, hogy a televízió színes. Alekszandr Kurljandszki j Jenő békét akar Dél van. A falu egyetlen vendéglője zsúfolt, csali a mi asztalunknál áll egy üres szék. Hústorony érkezik, bizonytalan mozdulataiból ítélve járt már itt, és nem enni jött. Meglátja az árva széket, kérdezés nélkül leül. Két nagyfröccsöt rendel. Az elsőt egy hajtásra küssza. Szótlanul nézi a másikat, majd ránt egyet a vállán, és azt is felhajtja. ,— Jenőnek hívnak — emeli fel a fejét. Ezek szerint bemutatkozott. — Megmondom maguknak uraim, hogy én gyűlölöm az erőszakot — dörmögi maga elé. — A televízióban nem nézem meg a híradót, se a krimiket, semmit se, amiben gyilkolnak, garázdálkodnak. Mert kérdem én, hát. arra teremtette az isten az embereket, hogy kinyírják egymást? Háború...! Minek az? Ha azt a temérd,ek pénzt, amibe a fegyverek kerülnek, házépítésre, állattartásra, miegymásra költenék, elmondhatnánk a nagy költő szavaival, hogy itt van már a Kánon. — Kánaán — kottyantok közbe akaratlanul. — Mi van ... ? Mindegy. Szóval eljönne, szeretedben, békességben élnénk, mindig volna mit enni-inni, nem kéne rettegni az utcán, hogy hol lövik le az embert. Hirtelen elhallgat, a két üres poharat összekoccintja, aztán elkapja a mellettünk cikázó pincér kabátját. — Hozzál még két fröcs- csöt, apafej! A felszolgálót kibillenti egyensúlyából a váratlan rántás, a kezében levő, tányérokkal megpakolt tálca nagy ívben elrepül. Sikoltozás, csörömpölés, káromkodás, pánik. A pincér rákiált Jenőre. — Meg van maga őrülve...?! Jenő rekedt hangja elcsuk- lik. — Mit képzelsz? Beszélhetsz így egy embertársaddal?! Hogy őrült, hülye, részeg ...! Miattatok nincs béke a földön ...! — dó rnő kiforratlan tehetségként ment a laphoz. Egyéni hangvételű, őserejű, ritka cikkei, amelyeket külső munkatársként postázott, általában közölhetőknek bizo- •nyultak, sikert arattak. A szerkesztőséghez került csendes, hallgatag ifjút az íráson kívül egyetlen szenvedély érdekelte: a jógi légzés. Az utóbbit hosszú és kitartó gyakorlással sajátította el, és alkalmazása szorult helyzetekben, túlfűtött légkörben mindig bevált. Már három hónapja múlt, hogy a lót-fut rovatnál tevékenykedett, de a sokrétű segítség ellenére még egyetlen valamire való írása sem jelent meg. Kisebb, név nélküli közleményeket már gyártott, de a többi próbálkozása egyelőre eredménytelenül végződött. Korholta a főnök — Ernő jógi légzést végzett, és üdén távozott. Elmarasztalta a szerkesztő, újabb néhány Jógi légzés és nyugalom mély lélegzetvétel, s máris mosolygott a nehezen bizonyító ifjú. Végre megtört a jég. A „Surrogó vicinális” című mozgóriportja — amelynek az elejét a végére tették, a végét az elejére, s a közepe kimaradt — tizenhét kisebb- nagyobb javítással fércelve megjelent. Ernő nevével az alján. Mellfeszítve járta a szobákat, oldalazva nyitott be az első rovathoz. — Olvastátok a cikkem? — Igen. Miért, szerinted jó? A kérdező feje vörösödni kezdett, nyelt egyet, de a jógi légzés segített. Hiába no, az ugratásnak is van határa, biztatgatta magát. A következő szobában senki nem kukkantott még az Ernő írta riportba, s nem is csoda, hogy szíve vadul hánykolódni kezdett, s jógi légzés ide vagy oda, a büfé sarkánál még Lajos bácsinak, a fűtőnek is kezét csó- kolommal köszönt. Utolsó mentsváraként katonáskodó kollégájával hozta össze a folyosón a véletlen. — Te, Árpi...! Olvastad a cikkem? A ne... negyedik oldalon? — dadogta, s megkapaszkodott a falban. — Nem öreg, még nem olvastam. Te írtad? Nem baj, attól még jó lehet... — nevetett a kérdezett. Ernő akár az állomáshoz közeledő vicinális, felvisított, kettőt penderült, és még a padlón is azt frö- csögte. — Vegyétek tudomásul nyamvadtak, nyugodt vagyok, a nyugalom a jógi lég... légzés következménye! Meg... megjelent az írá... írásom sí... sínre kerültem, akár... akár a surrogó vicinális — s ezzel beleharapott a pingpongasztal lábába. Futkosás, telefon, orvos, injekció. Néhány perc múlva Ernő visszatért az élők sorába, s már a mentőben jógi légzést végzett. Meg is nyugodott két hét múlva a kórházi ágyon. Miközben a mennyezetet bámulta, rájött egy régi igazságra. A kudarcot még csak elviseli az ember, de az igazi megpróbáltatás mindig a siker után zúdul a nyakába. Ez alól még akkor sincs menekvés, ha valaki tökéletesen járatos a jógi légzésben. D. Szabó Miklós
