Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-31 / 307. szám

1978. december 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 15 Tényleg, jó Szolnokon pólósnak lenni? Szó ami szó, nem lennék táviratkihordó a szolnoki Széchenyi lakótelepen. Egye- lőre mint dobozból kiöntött építőkockák, annyira átte­kinthetetlenek számomra a háztömbök. Á gyakori láto­gatók talán jobban kiismerik magukat az épülő városré­szen, én azonban csak annyit tudtam, hogy a Cseh család egy piros színű, négy emele­tesben található. Kérdezget­tem fűtői-fától, hol lakik a Vízügy vízilabda csapatának kapitánya, ám tanácstalan vállvonogatás volt a válasz. Vajon Hasznost, Kanizsát vagy Boros Ottót is ilyen ne­hezen lehetett volna megta­lálni a nagyszerű sikerek ide­jén?? Már ekkor megfogal­mazódott bennem a kérdés: jó most Szolnokon pólósnak lenni? * * * Végül ott állunk a harma­dik emeleti lakás ajtaja előtt. A kellemes családi fészek­ben elsőként a kétéves Sá- nyika üdvözöl. Megmutatja műanyag versenyautóját, mellém áll, s a jegyzetfüze­tembe apró köröket rajzol. Nézzük csak, alighanem vízi­labdák ezek... A hathóna­pos Ildi viszont az apja nyu­galmára emlékeztető fegye­lemmel hallgatja a beszélge­tést, ami a fenti kérdés kö­rül forog: tényleg jó most Szolnokon pólósnak lenni? A huszonhat éves Cseh Sándor arcán apró fintor. — Szolnokon, ahol volt egy hatszoros bajnok aranycsapat, ma a vidék legjobbjának len­ni nem nagy dolog. Szegeden a bennmaradás is valóságos örömünnep. Persze, aki ala­posabban ismeri a szakosz­tály és a sportág helyzetét, az a hetedik helynek is tap­sol. ÍDe a lelátón sokan ülnek olyanok, akik csak az érmek színével tudják mérni a he­lyezéseinket. Ök aztán türel­metlenül kérdik: „No, mi van?” Országos méretűvé szélesít­hetnénk a beszélgetés körét, ám maradunk a négy fal kö­zött. Számba vesszük Cseh Sanyi sport-pályafutását. On­nan, hogy tízéves fejjel már a Dózsa igazolt játékosa volt, aztán Pásztraival, Zámbó- val, Ugraival ifiként együtt edzőtáboroztak az akkor ezüstérmes felnőtt együttes­sel. Dehát ennek is már több mint tíz éve. Aztán jött a mélypont: búcsú az OB I-től. Ezekre a fiatalokra — no és néhány idősebbre — várt, hogy visszajussanak az első vonalba. Sikerült. — De sokszor hívták Sa­nyit más csapatba! Meditált, gyötrődött — de mindig ma­radt — veszi át a szót a fe­lesége. — Tudja én vagyok a férjem legnagyobb kritiku­sa. (Ha gólt dob, nem ájulok el, viszont olyan hibáját is észreveszem, amit más nem lát meg. Persze csak a meden­ce széléről kiabálhatok, mert a meccs után alig beszélge­tünk. Bírálni nem szabad — dicsérni még kevésbé, így a mérkőzés napján alig-alig váltunk szót... Sanyi nagyokat hallgat. Ügy látszik, a nyilatkozat a csapat nevében éppúgy nyo­masztja, mint a felelősség a kapu előtt, játék közben. Pedig ifi korában mérkőzé­senként két-három góllal is megterhelte az ellenfél há­lóját. Most nem egyszer száll ki a vízből e sikerélmény nélkül. — Nem vagyok centeralkat — magyarázza. — Nincs hosszú karom, Szívós Pistit idéző termetem, így legfel­jebb tartom középen a lab­dát, büntetőt harcolok ki, vagy másoknak teremtek le­hetőséget a gólszerzésre. De­hát egy jó passzra ki figyel oda... A makacs kérdés csak ott vibrál köztünk: jó pólósnak lenni Szolnokon? — Nézze — kezdi a fiatal- asszony — én a MEZŐGÉP tószegi gyáregységénél dol­gozom, mint műszaki rajzoló. A jutalmazásokból nem egy­szer kimaradtam, mert úgy gondolták, a sportolót felve­ti a pénz. Sanyi havonta 3 ezer 900 forintot hoz haza, szakközépiskolát végzett, ha szakmunkásként dolgozna, aligha élnénk rosszabbul. — Ne panaszkodj, még azt fogják hinni, hogy anyagias vagyok — vág közbe a férj. — Nem is ez a legnagyobb baj. Az utóbbi két-három évben szervezettségben so­kat lépett előre a szakosz­tály, de másutt talán még többet tettek a vízilabdáért. Azért a sportágért, mely a sportpiacon ma a legjobban fizető „devizánk”. Mert ha nem így lenne, miért távozik el annyi fiatal? A miértre sokáig keressük a választ. Alighanem egy támpont a fiatalasszony köz- lékenysége. — Szegedre hívták Sanyit játszani. Felvették volna az egyetemre. A lakást is meg­mutatták. <3 azt mondta, azért nem megy mert meg­született Sanyika. Pedig nem így van. Amikor a Honvéd tett neki ajánlatot, akkor sírt, és azt mondta, nem hagyja Szolnokot... « * * Sanyika kólát önt a kávés­csészébe, aztán koccint: szer­vusz bácsi! Érzi, hogy vége a beszélgetésnek, néhány tiszteletkört tesz a verseny­autójával. Búcsúzunk. A lakótelep szélső házainál a vízilabda- csapat egyik cserejátékosá­val találkozunk. A másik ol­dalról átkiált: — Mikor jön már le az uszodába cikket írni? Eddig úgy van, hogy legalább öt játékos megy el a csapatból. A hír nem meglepő. Való­ban számos pólóst csábítanak más egyesületek nehezen le­küzdhető kísértéssel. Az sem titok, hogy Cseh Sándort is megkeresték. A távozni szán­dékozóknak január 15-ig ván még idejük a döntésre. Bár senki nem hatalmazott fel rá, én azért leírom: akár- hányan is távoznak el a csa­patból, egy biztos: a kapi­tány marad! Palágyi Béla Fórizs jól rajtolt Birkózók úttörő-olimpiája Abonyban Sakkhírek Az angliai Hastingsben az 54. nemzetközi sakkverse- nyen a magyar színeket kép­viselő Csőm István a máso­dik fordulóban világossal döntetlen eredményt ért el a szovjet Vaszjukov ellen. Az élen a svéd Andersson, a román Suba és Vaszkujov áll az angol Speelmannal 1,5 ponttal. Csőm helyezésé­ről nem érkezett jelentés. * * * A hollandiai Groningen- ben a Junior Európa-baj- • nokságon Károlyi Tibor a 8. fordulóban sötéttel legyőzte a dán Erik Pedersent és holtversenyben a 4—8. he­lyen áll 5 ponttal. Vezet a Szovjet Dolmatov 6 ponttal. * * * Az ugyancsak hollandiai Sas-Van-Gentben megkez­dődött a serdülő egyéni vi­lágbajnokság, amelyen a magyar színeket Utasi Ta­más képviseli. A fiatal já­tékos az első fordulóban döntetlen eredményt ért el az ausztrál Gregory Hjorth ellen, a másodikban legyőz­te a wales-i Stephen Jamest, a harmadikban pedig ugyan­csak nyert a chilei Ivan Mo- rovic Fernandez ellen és holtversenyben a szovjet Korbuzowal és a nyugatné­met Kaiserrel a 3—5. helyen áll. Három forduló után a skót Motwani és a kubai Huergo vezet 3—3 ponttal. Abonyban csütörtökön es­te ünnepélyes megnyitóval kezdődött az úttörő-olimpia országos birkózó döntője. Az ország tizenkilenc megyéjé­ből és a fővárosból hatvan­nyolc ifjú sportoló sorako­zott fel a megnyitóra, hogy aztán péntektől két napon át számot adjon, tudásáról, felkészültségéről. A verseny­nek a Somogyi Imre álta­lános iskola tornaterme adott otthont' Az ország legjobb úttörő birkózói között Szolnok me­gyét a 49 kilogrammos súly­csoportban a túrkevei Fórizs Sándor képviselte. A tizen­négy éves fiú pénteken dél­előtt jól kezdett. Az első fordulóban erőnyerő volt, a másodikban pontozással győzte le ellenfelét, és egy hibaponttal állt a súlycso­port élén. Pénteken délután újabb két fordulót rendez­tek, a döntők szombaton délelőtt voltak. Fórizs ered­ményéről lapzártáig nem ér­kezett jelentés. Az úttörő-olimpia országos asztalitenisz döntőjét Szom­bathelyen rendezték. A me­gye versenyzői közül lá­nyoknál az első korcsoport A kategóriájában Vágó az ötödik helyet szerezte meg, a második korcsoportban Ágoston a negyedik helyen végzett. Tenisz Király Kupa Január 4-én újra elkezdődik a teniszezők maratoni ver­senysorozata, a Király Kupa. A magyar válogatott Jákvalvy Béla irányításával már régóta készül a sorozatra. A szövetsé­gi kapitány szombaton közölte az MTI munkatársával, hogy kedden utazik a társaság Angliába, ahol csütörtökön a sziget- ország csapatával csap össze. A magyar válogatottban Ta- róczy, Szőke és Benyik kapott helyet, ők hárman utaznak, s játszanak a tervek szerint a kupa-mérkőzéseken. Akiknek sokat tapsoltunk 1978-ban A GYORSAN múló idő újabb esztendőt röpített tova. az óév búcsúztatása ELŐTT EMLÉKEZZÜNK VISSZA AZOKRA A MEGYEI SPORTOLÓKRA, AKIKNEK 1978-BAN A LÉG­TÖBBET TAPSOLHATTUNK, AKIK TELJESiTMÉNVÜKKEL MÉLTÁN VÍVTÁK KI ELISMERÉSÜNKET. JÁTÉKUKKAL ÉS VERSENYZÉSÜKKEL PEDIG KELLEMES PERCEKET SZEREZTEK. Jubileumok előtt Szatmári Irént, a Szolnoki MHSZ ejtőernyős klubjának sportolóját nem véletlenül választották 1978 legjobb női ejtőernyősének. A szocialista országok versenyzőinek Mis­kolcon rendezett viadalán célbaugrásban a kilencedik lett — korábban a legjobb tíz közé sem került. A Jugo­szláviában lezajlott világbaj­nokságon — bár a középme­zőnyben végzett — a legered­ményesebb magyar női ugró­nak bizonyult, a Magyar Nép­köztársasági Kupán meg­nyerte a stílusugrást, össze­tettben pedig bronzérmet szerzett. Ugyanakkor — mint a Nagyalföldi Kőolaj és Föld­gáztermelő Vállalat műszaki rajzolója — helytállt a mun­kában, és sikeresen zárta a székesfehérvári földmérési főiskola első két évét is. — A neheze még hátra van — sóhajt. — Nagyon sok terhet jelent a tanulás és a sport, főleg tavasszal gyako­riak az „ütközések”. Volt olyan vizsga, amelyre az ed­zőtáborban' készültem fel, s persze akadt olyan is, amely­re épp a vizsgák miatt nem tudtam elmenni. Nem is em­lékszem, mikor üdültem utol­jára. Télen sincs pihenő, he­ti három tornatermi edzésre járok, segítek a klubomnak is — harminc ejtőernyős fia­talt oktatok. Persze, mindezt szívesen csinálom, mert a munka, a tanulás és a sport is a maga módján más-más kikapcsolódást jelent. Még két és fél évem van hátra a főiskolán, és ha elvégzem, járni fogom a természetet; mérőeszközökkel felszerel­kezve. — És a sport? — Az ejtőernyőzés olyan sportág, ahol későn érnek be a versenyzők. Nálunk 16 éves korban kezdik a sportolást, nem úgy, mint mondjuk az úszók. Az eredményességhez el kell érni egy bizonyos ug­rásszámot, s ez bizony ne­hezen, csak több év alatt gyű­lik össze. — Hogy én med­dig versenyzek — nem tu­dom. Jövőre lesz egy évtize­de, hogy „felcsaptam” ejtő­ernyősnek, s körülbelül ok­tóberben érkezem el a kétez­redik ugrásomhoz. Életkoro­mat tekintve 1979-ben leszek „negyedszázados”... Az idén is a sikerek adták a legtöbb örömet — remélem jövőre is jut belőlük. Hég feljuthatunk S ebők György, a Szolno­ki MTE NB Il-es lab­darúgó csapatának 31 éves játékosa mind a tava­szi, mind az őszi fordulók át­lagát véve a legkiegyensúlyo­zottabb teljesítményt nyújtot­ta az együttesben, s a tudó­sításokban szintén az ő nevét olvashattuk a legtöbbször a jók között. így is van rend­jén, hiszen az idén immár negyedik esztendeje húzhat­ta karjára a csapatkapitányi szalagot. — Miként vélekedik a ka­pitány a gyenge szezonzárás­ról? — Az utolsó mérkőzésekre idegileg elfáradt a csapat, hi­szen ugyanaz a tizennégy-ti- zenhat játékos rúgta mindig a labdát, ráadásul a bajnoki fordulókon kívül jó néhány tétmérkőzésünk is volt, így az MNK Kupa vagy az NB-s Kupa találkozók. Az utóbbin például az NB I-es Diósgyő­ri VTK-val kerültünk szem­be. A csapatba került fiata­lok igen jól játszottak az ősszel, de törvényszerű, hogy idővel mindenki visszaesik. Ekkor — a szezon végén — nekünk, idősebbeknek kellett volna átlendíteni őket a holt­ponton. Nekem, mint csapat- kapitánynak, különösen so­kat kellett volna tennem, sajnos én is nagyón „elke- nődtem” az ózdtól, majd a Gyöngyöstől elszenvedett ve­reség miatt. Nem tudtam összefogni a társaságot, lel­ket önteni beléjük. Fogadkoz- tunk, ám a pályán semmit sem bírtunk megvalósítani. Ha ez a négy pont a tarso­lyunkban lenne... Ügy gon­dolom, tavasszal még mindig behozhatjuk a hátrányunkat. . — Lesz-e focista az ifjú Sebőkből? — A fiam január 4-én lesz ötéves. Szeret a pályára jár­ni, és van vagy nyolc labdá­ja otthon. Hogy focista lesz-e, majd eldől. Ha igen, úgy re­mélem, már NB I-es csapat­ban fog focizni —- Szolnokon. Bent maradni nehezebb Tíz esztendőből kiválaszta­ni egyet, a legjobbat, nem könnyű feladat. Lankus Mag­dolna, a Lehel SC NB I-es röplabda csapatának kapitá­nya is csak hosszas töpren­gés után készíti el a mérle­get: 1978 az eddigi legemlé­kezetesebb év. — Tíz esztendeje pofozom a labdát a Lehelben, már csak ketten vagyunk ilyen „legidősebbek”. Kerek egy évtized, kemény munkával; győzelmek, kellemes emlékék és persze kudarcok. A legne­vezetesebb dátumok? Az egyik az NB I-be jutás, a másik 1978. Amit eleinte csak sejtettünk, az tavaly beigazo­lódott: a sportban is örök igazság, hogy jó eredménye­ket elérni nehéz, azokat megtartani, még nehezebb. Keserves volt a tavalyi év. Üj edzőt kaptunk, sajnos nem tudtunk szót érteni, s az ala­pozást is edző nélkül kezd­tük el. — Ami évek óta nem ment, az az idén sikerült... — A nagy akarás segített. Olyan nagynevű — sokáig le- győzhetetlennek hitt — csa­patokkal szemben nyertünk meg itthon és idegenben is mérkőzést, mint az Almásfü­zitő és a BVSC. Ezek a győ­zelmek biztosították szá­munkra a bentmaradást. Ter­veim? Többször foglalkoztam a gondolattal, hogy budapes­ti csapathoz kérem átigazolá­somat. Lenne is helyem az Újpesti Dózsánál vagy a NIM-nél, ám mindig közbe­jött valami. Vagy az, hogy otthon és a gyárban beszél­tek le, vagy az, hogy tíz esz­tendő egy csapatban olyan kötődést hoz létre, hogy nem könnyű elszakadni. Amit biztosan tudok: a jövő évben is a Lehelben játszom. Á távolabbi cél Moszkva M ozgalmas, sikerekben gazdag évet hagy ma­ga mögött Paróczai András, a Szolnok; MÁV 22 éves atlétája is. Jó formában kezdte az idényt, hiszen 500 méteren 61,7 másodperccel felnőtt országos csúcsot fu­tott, majd Lengyelországban 800 méteren idei legjobb eredményét — 1:47.4-et — ér­te el, s ezzel teljesítette is az EB-szintet. Aztán Pozsony­ban 400 méteren nyert arany­érmet, következett a Buda­pest Nagydíj, ahol azt a célt tűzték elé, hogy döntse meg Szentgáli 1954-ben felállított 800 méteres csúcsát. — Ez nem sikerült — mondja András, — negyedik lettem. Még Lengyelország­ban gyomormérgezést kap­tam, s betegen álltam rajt­hoz. Másfél hónapot kihagy­tam ezután, és szinte újból kellett kezdenem a felkészü­lést. Közben a MASZ úgy döntött, hogy még egyszer teljesítenem kell az EB szin­tet. Sajnos ez sem sikerült. Nagyon elkeseredtem. Ügy érzem, ha kijutok Prágába, döntős lehettem volna, s leg­alább olyan eredményt érek el, mint a többiek. — Itthon vigasztalódott... — A felnőtt magyar baj­nokságon 400 méteren haj­szállal szorultam a második helyre, míg ennek a távnak a dupláján nyertem-. — Az utánpótlás és a II. osztályú országos bajnokságon mind­két távon első lettem, á száz illetve a kétszáz méteren pe­dig nyolcadik. Most újabb erőpróbára készülök. Febru­árban rendezik a fedettpályás Európá-lbajnokságot Bécsben, ahol 800 méteren állok rajt­hoz. Ügy érzem, képes va­gyok a szintidő elérésére, amellyel vonatjegyet váltha­tok. A távolabbi cél már az 1980-as moszkvai olimpia. — Jövőre megpróbálkozom az 1500 méteres futással, talán menni fog, hiszen jó hajrázó vagyok. Elsősorban megfele­lő állóképességet kell sze­reznem, aztán majd eldől, hogy a 800-on vagy az 1500- on indulok — remélem Moszkvában. Constantin Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents