Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
1 8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 31. ajnalban kelt, mint mindig, ahogy megszokta. Hóna alatt a lapátokkal, a bottal és a szákkal elindult a kikötő felé. Nem volt türelme reggelizni, csak egy üveg vizet vitt magával, pedig tudta, hogy legjobb esetben is csak délben jön ki a partra. Az üdülőtelepen csend volt, az emberek aludtak még, a vízen is csak egyetlen csónakot látott; valaki megelőzött, gondolta és elnevette magát. Először kimerte a vizet a csónakból. Az öreg ladik nagyon a szívéhez nőtt; négy éve járt már vele, jól bírta az erős hullámzást, szélben, esőben, száraz, tikkasztó melegben egyaránt megszolgálta az árát. Csak egyetlen gyengéje volt: bordái között a láthatatlan réseken keresztül mindig szivárgott a viz, egyenletesen és kivédhetetlenül. Negyvenhárom éves volt, építész- mérnök, nem túlzottan sikeres ember, hiszen egész életében csak apró feladatokkal bízták meg, igaz, minden munkáját elvégezte, kötelességtudóan, képességei legjavát adva, — de úgy látszik, mindez kevésnek bizonyult. Nem volt autója, nem épített -családi házat, se nyaralót, a bankban is csak kevés pénzt őrzött, csak éppen annyit, hogy ha váratlan csapás éri, ne kelljen kölcsönkérnie. Már régen beletörődött a helyzetébe, nem törekedett többre, nem könyökölt, nem akart senkit lekörözni, talán feladta a harcot, ahogy ilyenkor mondani szokás; de az igazság az, hogy soha nem akart mást, mint nyugalmat és egy kevés békét, egyensúlyt, ahogy ő mondta. Nem voltak ellenségei, igaz barátai se, de mindezt megszokta már. Két éve egyedül élt. Márta, a felesége egy napon elment, búcsúlevelet sem hagyott maga után; akkor úgy érezte egy ideig, hogy nincs tovább ereje folytatni az életet, de aztán talpraállt, szinte észrevétlenül, mert teltek a napok egymás után, és minden nap volt valami apró munka, megoldásra váró feladat. Ha megszületik a gyerekünk, talán minden másképp lett volna, tépelődött minduntalan, ha megkínozták az emlékek. De hát nem volt mit tenni; ami elmúlt már csak néha fájt. A nádfal mellett elindult felfelé, mígnem elérte azt a csendes kis öblöt, ahol horgászni szokott. Évek óta ide járt, erre a helyre; nem fogott sok halat, de soha nem gondolt rá, hogy más, jobb helyet keressen, ahol gazdagabb zsákmányra számíthat, — hűslges természetű volt és makacs, maga sem tudta, hogy miért. Leszúrta a mederbe a két karót, kikötötte a csónakot, aztán beállította botján az eresztéket. Már pontosan tudta, hogy milyen mély a víz az öbölben, és addig húzta felfelé a zsinóron az úszót, amíg biztossá nem vált, hogy a horog leér a fenékre. Kiválasztott egy kemény, sárga kukoricaszemet, a horogta tűzte, aztán következett a legkényesebb művelet; botját a feje fölé emelve finom, kiszámított mozdulattal bedobta a horgot jó közéire, a nád mellé, ahová mindig is szokta. Az úszó billegett egy kicsit, aztán megállt mozdulatlanul a vízben. Ekkor összegyúrt egy maréknyi kenyeret, és apró galacsinokra tépve sorban mind bedobálta az úszó mellé. Amikor ezzel is elkészült, rágyújtott egy cigarettára: nem volt több tennivalója, csak ült és várakozott, a nádat nézte és a vizet, meg persze az úszót, és az volt az egészben a legjobb, hogy az égvilágon semmire sem kellett gondolnia. Felkelt a nap, és ahogy haladt előre az útján, úgy lett egyre nagyobb a hőség. A férfi levetette az ingét. Néha motorcsónak húzott el a vízen a háta mögött, a hullámok kicsit megtáncoltatták a ladikot, de aztán elhaltak, egyetlen egy sem jutott be a védett kis öbölbe. Ezért is szerette a helyét; itt mindig sima és lágy volt a víz, még viharban is felfogta a szelet, és menedéket nyújtott a sűrű nádfal. Déltájban pár percre elaludt, aztán felriadt, elnevette magát; lehúzta a nadrágját, és a csónakból a vízbe ereszkedett. Üszott egy kicsit, aztán visszamászott a csónakba, megtörölte a kezét, és rágyújtott egy cigarettára. Ebben a pillanatban az úszó finoman megremegett á vízen. Azonnal megfogta a botját; tudta, hogy várnia kell még, ült hát mozdulatlanul^ és figyelt. Az úszó kissé felemelkedett, aztán lassan eldőlt, lefeküdt a vízre, mintha elfáradt volna. Pattanásig feszült idegekkel felkapta a botját és bevágott; mintha súlyos kőbe akadt volna a horog.. . De nem kő volt az; a hal csapott egy hatalmasat a farkával, és elindult befelé a nádba. Ívben meghajolt a bot; a férfi teljes testsúlyával hátradőlt, és sikerült kihúznia a halat a nádból. Újabb csapkodás; örvénylett a víz, megreccsent az orsón » fék. Csak bírja a zsinór, gondolta, aztán ismét hátradőlt, birkózott a hallal. Nem érzékelte, hogy mennyi idő telt el. Négyszer rohant be a nádba, mind a négyszer sikerült kihúznia, de aztán a hal megindult a csónak felé és ez volt a legnagyobb baj. A férfi gyorsan tekerte az orsót, de hiába; a hal bejutott a csónak alá, a zsinór a bordákhoz feszült. . . Elég egy kiálló szög. egy repedés vagy valami élesebb felület ahhoz, hogy a zsinór elszakadjon! Tartotta a botot, lihegett. Gyere vissza, te dög, mondta hangosan, gyere vissza... Tudta, hogy most már csak a szerencse segíthet. Megint túl közel álltam a nádhoz, gondolta keserűen. Egyszerre meglazult a zsinór. A férfi óvatosan elkezdte tekerni az orsót. Nem érezte a hal súlyát. De aztán közvetlenül a csónak előtt örvények szakadtak ki a vízből; ismét megfeszítette az izmait. Bal kezével óvatosan a vízbe csúsztatta a merítőhálót. Felállt, kinyújtotta a kezét a bottal, hátrahajlott kissé, és akkor felbukkant a hal, végre feljött a víz színére; alámerítette a hálót, és akkor már tudta, hogy sikerült. Lerakta a botját, két kézzel megragadta a merítőt, és kiemelte a csapkodó óriást. A hal kitartóan, keményen döngette farkával a csónak fenekén a deszkákat, még mindig menekülni akart, a férfi pedig elnevetté magát, leült, érezte, hogy remeg a lába és egész testéről dől a verejték. Amur, mondta félhangosan, micsoda dög, lehet vagy nyolc kiló, talán tíz is... Egy ideig csak nézte a hálóba gaba- lyodott halat. Remegő kezével rágyújtott egy cigarettára. Aztán ki tudja miért, eszébe jutott a felesége. Ha látná ezt az óriást... Mindig megfőztük a halat, régen, amikor még Márta... Vállat vont, mélyen leszívta a füstöt, és a víz- ba hajította a cigarettát. Mára elég is volt, gondolta. A hal most már kimerültén hevert a csónak fenekén. Kiszedte a hálóból, megcsodálta gyönyörű pikkelyeit, ügyesen kinyomta szájából a horgot. Aztán eloldozta a csónakot, beszedte a karókat, és lassan elindult a kikötő felé. Ilyenkor, vasárnap délben mozgalmas volt az élet a kikötőben. Sokan horgásztak a partról, sétálgattak a betonúton, és bámulták a' vitorlásokat a vízen vagy éppen csónakjaikkal bíbelődtek. Gyerekek és kutyák, a déli nap hevétől verejtékező, kipirult arcú felnőttek, hangzavar, színes forgatag és elevenség. .. A férfi gondosan kikötötte csónakját, vállára vette a lapátokat és a horgászbotot. a szákot pedig balkézzel megemelve elindult kifelé a keskeny betonúton. Arra gondolt, hogy a közeli bisztróban megiszik egy fröccsöt, ennyit igazán megérdemel, ha már a sors úgy hozta, hogy meg kellett küzdenie az amurral és győzött. A kisfiú mintha a földből nőtt volna ki, egyszerre ott állt előtte. — Mekkora hal! Hol fogta a bácsi? A férfi lerakta a szákot, és rámosoly- gott a fiúra. — A nád mellett — mondta. — Ekkora halat még nem is láttam! Ez ponty? — Nem. Amur. — Amur! Soha nem láttam még ilyet! Hány kiló? — Nyolc vagy talán több — mondta a férfi. A kisfiú letérdelt a földre, tágra nyílt, csodálkozó kék szemekkel bámulta a halat. — Megfoghatom egy kicsit? — Persze — bólintott a férfi. Mutatóujjával óvatosan megbökte, aztán a szeméhez nyúlt, megsimogatta a száját, azon a ponton, ahol a horog megsebezte. A bőre barna volt, a haja egészen világos szőke, kezén az ujjai hosszúak, keskenyek... A férfi ismét, ma már másodszor, a feleségére gondolt; Mártának szakasztott ilyen volt a "keze, ilyen szőke a haja, bár egy árnyalattal sötétebb a szeme... Ilyesmi lehetne a mi fiunk is, gondolta, és összeszorult a torka, amint a hal fölé boruló barna, izmos, karcsú testet bámulta. — Nem él már — mondta a fiú és felnézett. A tekintetéből csodálat, leplezetlen elismerés sugárzott. — Talán még él egy kicsit — mondta a férfi sután. — Apu ortopéd sebész. Nagy házunk van a Tplgy utcában. Biztos ismeri a bácsi! — Nem ismerem. — Nagy ház, garázzsal, kerttel, négy fehér hintaszékkel. Apu is horgászik néha. De soha nem fogott ilyen nagy halat. — Én se fogtam még soha — mondta a férfi. A kisfiú felállt. A halat nézte, aztán ránevetett a férfire: — Megemelhetem? — Ha bírod. Két kézzel megragadta a szákot, ösz- szeszorított szájjal megemelte. — Nehéz — mondta nevetve. — De azért elbírom, mert erős vagyok! ' A halat nézte, aztán a kisfiút. Hirtelen rádöbbent, hogy nincs az egésznek semmi értelme; gúnyolódik vele az élet, hiszen hová vinné azt a nagy halat, hová és kinek.. . — Tudod mit? Legyen a tiéd. A kisfiú elcsodálkozott: — Ez a nagy hal? Az enyém? — Persze. Anyád jó levest főz majd belőle. Apád is örülni fog. Nem minden nap kerül az asztalra ilyen hal. — Az igaz — mondta a kisfiú. — De nem kell a bácsinak? — Nem. Elég volt megfogni. A kisfiú tétovázott, aztán felcsillant a szeme: — Holnap majd elmesélem, hogy mit szóltak hozzá! — Jól van — mondta és kivette a halat a szákból. Aztán elindult a bisztró felé, hogy v/ágre megigya a jó hideg fröccsöt, amire már olyan régóta vágyakozott. A kisfiú pedig hazavonszolta a halat a Tölgy utcába. Kipirult, levegőért kapkodott, verejtékezett az erőfeszítéstől, de büszke volt rá, hogy megbirkózott a feladattal. Anyja a kertben ült egy fehér hintaszékben, a napernyő árnyékában. Amikor meglátta, felállt. — Hol csavarogtál ennyi ideig? — A kikötőben voltam. — És ez? Mi ez a kezedben? Óvatosan lerakta a fűre a halat és büszkén, csillogó szemmel állt felette. — Amur. Legalább nyolc kiló! Az asszony közelebb lépett és csontos, szeplős arcán leplezetlen undorral végigmérte a halat. — De hiszen ez döglött! — kiáltotta. — Nem egészen — mondta a fiú. — Fuj, egy dögöt cipeltél idáig! Honnan szerezted? A kisfiú kihúzta magát. Már nem mosolygott, makacsul megvillant a szeme. — A barátomtól kaptam. A szakállas barátomtól! Azt mondta, csináljunk belőle levest. Mindig ilyen nagy halakat fog! Lehajolt, megismogatta az állat fejét. Az asszony ellökte, olyan durván, hogy a kisfiú csaknem elesett. — Ne nyúlj hozzá! Mérgezést kapsz! Hullamérgezést, te hülye! Dr. Szokolai Dénes három barátjával a teraszon kártyázott. Felállt, kinézett a kertbe, lerakta kártyáit az asztalra. .— Na, mi az már megint — motyogta szórakozottan. — Miért kiabálsz, Irén? — Nézd, mit hozott a fiad! Egy döglött halat! Ki tudja, hány napja hever a vízben... A férfi odament, leguggolt a hal mellé. — Szép példány — mondta elismerően. — Dög! Már biztos rohad belül! — Nézzük csak — mondta a férfi. Kifeszítette a hal kopoltyúját, aztán megrázta a fejét. — Friss ez — mondta. — Egészen vörös a kopoltyú ja! — Nem érdekel! Mit értetek ti hozzá! Nem vagyunk dögevők! Azt se tudjuk, hogy kitől kapta! — A barátomtól — mondta a kisfiú. Az asszony a homlokát tapogatta, egy pillanatra mintha elgyengült volna, de aztán új erőre kapott. — Mondtam, hogy ne engedjük ki egyedül a kikötőbe! Mondtam, ugye? Tessék, most itt az eredmény! összebarátkozik mindenféle jöttment, alkoholista csavargóval, és dögöket hoz haza, megfertőzi az egész házat! — Ez a hal friss, Írén — mondta a férfi halkan. — A barátom nem alkoholista! — kiáltotta a kisfiú. Az asszony legyintett. — Mindegyik az. Csavargók, alkoholisták! Ezt a dögöt pedig ássátok el valahol, látni sem bírom, mindjárt hányok. .. Dr. Szokolai Dénes beleegyezően bólogatott : — Jól van, Irén. Elássuk a halat. Csak ne izgasd fel magad! Az asszony megfogta a fiú vállát; — Te pedig azonnal mész és megmosod a kezed, de szappannal! Mocskos vagy, mint egy utcagyerek! A fene se tudja, mi lesz belőled! Lerogyott a hintaszékre, eltakarta az arcát. — Jól kezdődik ez a nyaralás is — nyögte utálkozva. kisfiú szomorúan és megszégye- nülten bámulta a halat. Dr. Szokolai Dénes megsimogatta a fejét. — Elássuk szépen a kertben — mondta halkan. — De hát mit mondok holnap neki... — Kinek? — A barátomnak! Mit mondok neki, mit csináltunk a hallal... —■ Hazudsz valamit, fiam — felelte dr. Szokolai Dénes mosolyogva. — Menj, mosd meg a kezed, ahogy anyád mondta! Estefelé még mindig kártyáztak a teraszon. A kisfiú csendesen üldögélt a sarokban és a férfiakat figyelte. — Betli — mondta dr. Szokolai Dénes diadalmasan. A kisfiú most az apját nézte, és közben erre gondolt: — Istenem add, hogy apu elbukja a betlit, mert olyan gyáva... GYÁRFÁS ENDRE: Busójárás Bak-bika-kos-kanördög furkófogú dönyhe dög szakadék-száj, sarjú-szakáll saskeselyű-szemöldök Csonka rönk a szarvatok perzselt szérű arcotok aszály kútja szemetek viharfelhő hajatok Kergessétek kergessétek janicsár-félelmeinket! Ránktámadót szipolyozót sohasem a tökély büntet Mitől magatok is féltek attól reszket ellenségtek merjetek hát megformálni minden megálmodott rémet Amíg bent morajlik — rontás amint feltör — igaz forrás! tárgyat lelve borzongássá csapódik le a szorongás Bak-bika-kos-kanördög furkófogú dönyhe dög szakadék-száj, sarjú-szakáll saskeselyű szemöldök Győző, a munkaadó O t óra. „Most jönnek, naná” — állt félre Győző a fal mellett, hogy maga elé engedjen egy mik- róbuszt. Csörrennek az edények a kocsi alján. Párállik a százliteres hordó moslék, mögé huppan egy friss zöldséggel megrakott nylonzsák, aztán gyümölcsös ládák tűnnek el az autó mélyén. Már a múltkor látta, hogy elvisznek ezt-azt a moslék ürügyén. Beszélték a Pufajkásban is; a főszakács bátyjának gebinje van Du- naréven. A nagyoló előtt megállt. Zárva volt az ajtó. Elmentek ezek is. Mehet az öltözőig. Itt szoktak tartani egy ballont mindig az arra járó éjszakás népeknek. Ahogy belépett az épületbe, a konyha felől eloltották a villanyt. Becsapódott a vasajtó. Töksötét volt a folyosó. A hétszentségit, még csak ez hiányzott! — mormogta. Mellette surrogott valaki. „Aha” — villant át az agyán. Körmei odakoccantak a falhoz, ahol meglapult. Aztán karja hirtelen kivágódott. Ügy érezte, mint aki nagyon-nagyon puhát fog, amely pillanatról pillanatra zsugorodik bütykei között a tenyerében. * * * — Megőrült? Eresszen el! — Hogyne. Csak kérdezek valamit. — Azért marcangolja a nyakamat? — tgy jobban bízhatok az őszinteségében — lazította ujjait a főszakács faggyús bőrén. — Azt kérdezném, maga bírna-e rezet önteni azzal, amit ebédre adtak?
