Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-30 / 306. szám
1978. december 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 FILMJEGYZET Bobby Deerfield Bobby Deerfield leverten kortyolgatja whiskyjét a szálloda bárjában. Belép a bűvész, aki az imént titokzatos produkciókkal ámította el a kis svájci szanatórium beteg előkelőségeit. Bobby felcsillanó érdeklődéssel fordul felé: — Hogy csinálja? Motorral, mágnessel? Ugye trükk az egész? — Varázslat — válaszolja rejtelmes mosollyal a másik. Deerfield hitetlenkedve bámul rá. — Le kell-e mindenáron leplezni a varázslatot? Ez jár a fejemben Sydney Pollack amerikai rendező legújabb filmje láttán. Első pillanattól tudjuk, hogy csak szép hazugság, de valljuk be, jólesik. Menetközben még a trükkök is elővillannak, de hatásukat ez mitsem befolyásolja. A bűvész hegedűszámmal lép fel. Egy egyszerű dallamot hallunk, kissé szegényes előadásban. Nem okoz különösebb esztétikai élvezetet. Csakhogy a hangok egy kendő élén táncoló hegedűtől származnak, és magától jár a vonó is. Eszünkben sincs a dallamra figyelni. Mellékes. Nem ez alapján ítéljük meg a produkciót. A Bobby Deerfield dallama is meglehetősen egyszerű. Túlontúl az, pedig az alapul szolgáló regény („Az égnek nincsenek kegyeltjei”) szerzője nem akárki: Erich Maria Remarque. A lényegre csupaszított történet egy elcsépelt, agyonfütyült sláger a halva született szerelemről. A magányos férfi és a magányos nő egymásra találnak, de mint kiderül, az utóbbi halálos beteg. Halálba futó reménytelen szerelem — ez tehát az a bizonyos dallam, ebből kell a mesterség ügyes fogásaival vagy akár varázslattal igazi, értékes művet létrehozni. Sydney Pollack érti a mesterségét, erről igazán volt alkalmunk meggyőződni. — Az idén már harmadszor „lovagolja meg” mozijainkban néhány évvel ezelőtti . nagy filmje, „A lovakat lelövik, ügyé?” sikerét. Ennek híre, a sztárok és a mindig kapós érzelmek tették áruképessé az „Ilyenek voltunk”-at, a precízen megszerkesztett forgatókönyv és a szokatlanul bátor hang emelték átlag fölé a „Keselyű három nap- já”-t. Mindenütt látható a mesterember határozott figurája, aki tisztában van szakmájával, nem követ el hibákat és érzékenyen reagál a közönség változó igényeire. A leírtakat tökéletesen illusztrálja a „Bobby Deerfield”. Az amerikai filmektől megszokott pontos adagolással készült. Utólag már jól látható, szinte átlátszó a ki- számítottsága, az adott pillanat azonban magával ragad. A „Love Story” diadal- útja óta újra nyilvánvaló, mennyire kelendő az érzelmes szerelmi történet. , Ezt fűszerezi Pollack egy jó adag nosztalgiával. Fel-feltör a titokzatos, de mindent meghatározó múlt, mégpedig a filmdramaturgia, legújabb divatának megfelelően: fényképek formájában. A régi, elsárgult, elmosódott családi képek, a véletlenül kézbe kerülő emlékek kezdenek olyan funkciókat betölteni, mint az Ibsen-, Csehov-drámák pisztolyai : ha megjelennek az első felvonásban, biztosan elsülnek a harmadikban. Ha a főhős közömbösen zsebre rakja gyermekkori képeit, ha Bobby és Lillian kényszeredetten odaáll a kattintgató autós turista masinája elé, akkor minden figyelemelterelő akció ellenére bizonyos, hogy ezekkel a képekkel még találkozni fogunk. Pollack kitűnően előkészíti ezeket a poénokat és egytől egyig kihasználja őket. Megnevettet, tetteket motivál vagy magyaráz, meghat. Célja a pillanatnyi hatáskeltés. De ennek sikeréhez kevés a rendező tudása. Ahhoz már több kell, hogy az' elcsépelt dallamból gyönyörű muzsika kerekedjék. És néha kerekedik, mert a főszerepben két zseniális színészt látunk: A1 Pacinot és Marthe Kellert. Nélkülük ez a film a szürke középszer említésre alig méltó szintjén maradna. Pacino-Deerfield egy befutott autóversenyző, a Forma--l legjobbja, sikeres ember, tévéreklámok sztárja, milliomos . . . De a rezignált nagymenő pózai mögött egy szomorú, gátlásos kisfiú bújik meg. Keller-Lillian egy titokzatos olasz (?) arisztokrata család gyermeke. Ő is bújik, betegségét, a halál közelségét rejti féktelen vitalitással. Űjabb és újabb kapcsolatokba menekül, fut a halál elől. A két színész játékának spontaneitása zavarbaejtő, szinte szégyenkezve nézzük őszinte önkínzásukat. Nincsenek trükkjeik. fogásaik, legalábbis nem leleplezhetnek. Csak a bűvészt idézhetjük hitetlenkedve: — Varázslat. Bérezés László Észtországi vendégszereplés Tallinni kórusokat vezényelt Buday Péter Buday Péter, a szolnoki Kodály kórus karnagya, a KÖTA megyei szervezetének titkára az Észt Kulturális Minisztérium meghívására a közelmúltban egy hetet töltött Tallinnban. Az Észt Kulturális Kapcsolatok Intézetének vegyeskarát valamint az „Ilo” női kart vezényelte december 16-án a tallinni rádió hangversenytermében megtartott koncerten. — Ants Üleoja, a tallinni rádió karmesterének két évvel ezelőtti szolnoki vendég- szereplését viszonoztam ezzel a látogatással — mondja. A kórusokkal négy próbát tartottam, észt, magyar, illetve orosz műveket szólaltattunk meg a koncerten. — Okozott-e nehézségéket a közös munka? — A magyar dalok, Kodály Zoltán, Bárdos Lajos és Balázs Árpád műveinek ritmikai elemei szokatlanok voltak az észt dalosoknak. Az viszont nagyon jó érzés volt, hogy a szöveget szép magyarsággal énekelték. Az „Ilo” női karral négy, a vegyeskarral hat művet adtunk elő, köztük Gustav Ernesaks — az „észtek Kodálya” — kórusműveit is. Ezt azért említem, mert ott jártamkor ünnepelték a zeneszerző 70. születésnapját. Tallinnban hangversenysorozatot rendeztek tiszteletére. Ezeken a koncerteken én is részt vettem, óriási zenei élmény volt. December 12-én a külföldi delegációk köszöntötték az idős mestert, akinek én adtam át Szolnok megye ajándékát. — A mostani vendégszereplésnek lesz-e folytatása? — Beszélgetésen vettem részt az észt Népi Alkotások Intézetének igazgatójánál, ahol szóba került, hogy tovább lehetne bővíteni Szolnok és Tallinn kulturális kapcsolatait. A zene területén például zenei szakemberek és kórusok kölcsönös vendégszerepléseire gondoltunk. .Bizonyára nem lesz akadálya annak, hogy ez megvalósuljon, s az eddiginél jobban megismerhetjük egymás zenei kultúráját. TE. Otven éve dolgozik zenei pályán és húsz éve tanít megyénkben Rengei Miklós. Az Operaház nyugalmazott hegedűse ma is aktív: tíz éve tanítja hegedülni a gyerekeket a kisújszállási zeneiskolában Kopog a fehér bot. Gazdája magasra emelt fővel halad az utcán. Sokan közömbösen mennek el mellette, mások készséges segítőként adnak felvilágosítást, vagy vezetik át az úttesten. S egyre gyakrabban találkozunk velük a munkahelyeken is, ahol a látókkal egyenértékű munkát végeznek. Róluk, a vakokról beszélgetünk a fennállásának 60. évfordulóját ünneplő Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége székházában a szövetség főtitkárával, dr. Bódi Istvánnal. Sötét szemüveg, szelíd, meleg, barátságos hang: — Nem, a vakok nem saj- nálatraméltó csodalények — mondja. — Ha megfelelő se- sítséget kapnak és megfelelő munkakörbe tudják állítani őket, semmiben sem maradnak el látó munkatársaiktól. Általában szeretnék, hogy a társadalom ne tanúsítson velük szemben túlzott elnézést, de túlzott elvárást sem. Munkahelyi beilleszkedésükhöz persze idő és megfelelő segítség szükséges. Különösen az első napokban. Meg kell őket ismertetni környezetükkel, azokkal a személyekkel és helyekkel, akikkel dolgoznak, és ahol tevékenységüket kifejtik. Ha ezt a segítséget, türelmet megkapják, néhány napon belül kitűnően fognak tájékozódni. A vakok helytállását bizonyítja, hogy általában elégedettek a munkájukkal és ennek megfelelően fizetésük is eléri a hasonló munkakörben foglalkoztatott többi dolgozókét. Persze problémák is akadnak. Mint- már mondottam, a vakok ugyanolyan emberek, mint a látók. Vannak közöttük is hanyagabbak, lustábbak. Mégis sokan általánosítanak. Ha egy nem vak szeret a pohár fenekére nézni, akkor azt mondják: „A Kiss «József, vagy a Nagy János iszákos”. Bizony megesik sajnos, hogy egyik-másik vak is szereti az italt. Ilyenkor hamar kész a vélemény: „a vakok iszákosak”. Állítom, hogy Magyarországon minden munkaképes vak dolgozhat, ha akar. Igaz, a munkakörük választéka nem túl nagy: mintegy 8—10 féle munkát tudnak vállalni. — Hányán dolgoznak és melyek a leggyakoribb szakmák? — A szövetség jelenlegi 19 ezer tagjából mintegy háromezer dolgozik. Tudnunk kell azonban, hogy tagjainak majd kétharmada idős, túlhaladta a nyugdíjkorhatárt. Többen is lehetnénk, hiszen az országos statisztika több mint 30 ezer vakot és majdnem háromezer gyengénlá- tót tart nyilván. Sokan talán — akármilyen furcsán is hangzik — szégyenlik a tagságot. Arra törekszünk, hogy minél többet megnyerjünk szövetségnek, hogy a kedvezményekben valamennyien részesülhessenek. A legtöbb vak, mintegy 800—850, telefonkezelőként dolgozik. A hagyományos „vakszakmákban”, kefe- és kosárkötőként, seprőkészítőként, körülbelül 6—700-an tevékenykednek. Őket a gyógy- masszőrök követik. Számuk 180. Ugyanennyi vakot találunk a könyvkötők között is. Vannak kárpitosipari szakmunkások és telepőrök. Emellett néhány értelmiségi szakmában szintén eredményesen műnkálkodnak a vakok: pedagógus, zenetanár, jogász, sőt számítógép programozó is található közöttük. — Milyen támogatást kapnak a vakok társadalmunktól? — A személyi járadék 1978-ban 910 forint volt, ez januárban 70 forinttal emelkedik. Nyugdíjkiegészítésként 520 forint a juttatás. Ezeken túlmenően — szükség esetén — szociális segélyeket is folyósítunk. Gondoskodunk tagjaink helyi és helyközi utaztatásáról, munkába helyezéséről, üdültetéséről. Balaton- boglári üdülőnkben évente több százan nyaralnak. — Igyekszünk minden rászoruló sorstársunkat öregek napközi otthonaiban elhelyezni, s szükség esetén megszervezni házigondozásukat. Rendszeres családlátogatásokkal segítjük tagjaink ügyes-bajos gondjainak megoldását. Budapesten, Debrecenben, Szombathelyen, Szegeden és a Nóg- rád megyei Bercelen állami intézetek illetve otthonok nyújtanak az egyedülálló vakoknak otthont, gondozást és ha szükséges — szeretetteljes ápolást. — Mit tesz a szövetség a fiatalokért? — Fontos feladatunk, hogy felkészítsük őket az életre. Budapesten az Ajtósi Dürer soron működik a Vakok Általános Iskolája és Nevelő- otthona, ahol megtanítják őket a Braille-féle pontírásra, olvasásra és általában mindazokra az ismeretekre, amelyeket a látók is elsajátítanak. Szervezzük a szakmunkás tanulóképzést. Sok fiatal a látó gimnáziumokban tanul tovább, sőt az egyetemekre és főiskolákra is eljut. Ezeket pontírásos jegyzetekkel, megfelelő írógépekkel és magnetofonokkal, továbbá szakszerű korrepetálással segítjük. Kulturális tevékenységeink közül kiemelném az ötven éves Homérosz Kórust, zenekarunkat, fővárosi és vidéki színjátszó csoportjainkat, irodalmi köreinket. Sportolóink atlétikában, csörgőlabdában és sakkozásban már jelentős nemzetközi sikereket is elértek. — Végül valamit a szövetség országos munkájáról. — Hogy a közvetlen kapcsolatot tagjainkkal elmélyítsük, a Központi Elnökség mellett minden megyében helyi elnökséget választottak, amelyek rendszeresen beszámolnak munkájukról. Célunk, hogy minden tagtársunknak a maximális segítséget nyújthassuk. Erre minden támogatást megkapunk államunktól, a tanácsoktól, valamint a társadalmi szervektől, e^ész társadalmunktól. Gáti István Ai automata kefekötőgépet ügyesen irányítja a „látó kezű” asszony A legtöbb vak, mintegy 800-850, telefonkezelőként dolgozik Értelmiségi szakmában is dolgoznak
