Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-23 / 302. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 23. Képünkön: a csaknem 70 tonnás, deltaszárnyú űrrepülőgéppel a fedélzetén felszálláshoz készítik elő a Jumbo Jet-et Az űrhajózás és a hagyományos légköri repülés kapcsolata nem új, az utóbbi években azonban különösen aktívvá vált. Még 10 évvel ezelőtt is nehéz volt olyan repülő eszközökről beszélni, amelyet űrhajóként és hagyományos repülőgépként egyaránt használni lehetne, manapság azonban az ilyen repülőeszközöket már természetesnek vesszük. Az űrhajózás jövőjében jelentős szerep jut a hosszú ideig működő különféle rendeltetésű űrállomásoknak, űrlaboratóriumoknak. Az űrkutatás fékje az űrtechnika egyszeri felhasználhatósága. Ebből a helyzetből a szakértők szerint a kiút a merőben új űrszállító járművek kifejlesztése. Ezeknek az elve az, hogy a jármű repü'jön a légkörben, majd Föld körüli pályára állva huzamosabb ideig a mesterséges holdhoz hasonlóan mozogjon, végül mint a repülőgép, leszálljon a kijelölt repülőtéren. Ami a legfontosabb követelmény, a berendezés nagy részének ép állapotban keli maradnia, hogy ismételten felhasználhatók legyenek. A jelenlegi pilóta vezette űrhajók hiányossága az is, hogy manőverezési képességük kicsi, csak ejtőernyővel szállhatnak le és a Földet ért űrhajó keresésére és mentésére különleges szolgálat szükséges. A manőverezésre képes pilóta vezette űrrepülőgépek lehetőséget adnak az űrben mentőszolgálat létrehozására. Jelenleg a mentőűrhajó a balesetet vagy sérülést szenvedett űrhajót csak abban az esetben tudja megközelíteni, ha akkor indítják, amikor a segélyre szoruló űrhajó röppályája éppen a mentőűrhajó indítási helye fölött halad el. A többször felhasználható légköri űrrepülőgép kifejlesztése számos technikai-tudományos probléma megoldását veti fel. Így például az újszerű hővédelmet, amely a légkörbe való visszatérésnél feltétlenül szükséges. Mivel az új légköri űrrepülőgépet két különböző közegben, a légkörben és a légüres térben egyaránt irányítani kell. ezért el kell látni mind aerodinamikai, mind pedig gáz- sugárkormányokkal. Az amerikai Space Shuttle nevű űrrepülőgép már megtette első próbaútjait, egyelőre még a Boeing 747-es repülőgép fedélzetén. Erről startol 9000 méter magasságban a kétszemélyes űrjármű, a tervek szerint 1979 tavaszán. Közös kutatás Műhold blokkhoz ellenőrző berendezés kapcsolása az egyik csehszlovák intézetben Bolygónk mágneses viharai A bolygónkat körülvevő magnetoszféra felső rétegé_ nek kutatása korunk geofizikájának legaktuálisabb irányzata. A magnetoszféra ernyőként akadályozza meg. hogy az életre veszélyes kozmikus sugárzás a Földre jusson. Az utóbbi tíz év kutatási eredményei vitathatatlanul bebizonyították. Hogy a magnetoszf érában lezajló folyamatok lényeges kihatással vannak az emberek és természeti környezetük élet- tevékenységére. E folyamatok jellegét a nagy energiájú zavarok határozzák meg. A zavarok energiája nagyobb, mint a Föld kérgében keletkező leghatalmasabb földrengéseké. A felfedezők által feltárt jelenség a legintenzívebb zavarok, a mágneses viharok idején keletkezik, és arról tanúskodik, hogy protonok hatolnak be a Föld körzetébe, majd ott közel egymillió amperes, bolygónkat körülvevő áramgyűrűt alkotnak. Ezen energiarészecskék árama a Földhöz közeledve a mágneses tér hullámzását váltják ki, amelynek frekvenciája egyre fokozódik a részecskék közeledtével. Ezt a hullámzást, ingadozást fedezték fel a Föld felszínén a mágneses viharok finom struktúráját elemezve. A jelenséget a Szovjetunió területén, igen érzékeny műszerből létrehozott hálózat segítségével észlelték. A feltárt jelenség elvileg új információt szolgáltat a Földet övező áramgyűrű jellegéről, s újabb lépést jelent a mienket körülvevő természet titkainak felderítésében. Kozmikus geodézia 1969. október 14-én indult útjára az első mesterséges hold, amelyet az Interkoz- mosz-program keretében lőttek fel földkörüli pályára. Azóta a szocialista országok által összeállított tudományos programot rendre teljesítik a felbocsájtott műholdak. Több mesterséges holdon magyar tervezésű, fejlesztésű és építésű műszeregységet is elhelyeztek, például egy mikrometeorit-analizátort. Az analizátor két fő részből állt: egy kettős érzékelőfejből (csehszlovák—szovj et fej lesz- tés) és a kiértékelő elektronikából. Az érzékelő külső felületén elhelyezett fóliakondenzátorba csapódnak be a nagy sebességű, átlagosan ezredmilliméter átmérőjű mikrometeoritok, és áthatolva rajta olyan kisülést okoznak, amelyet észlel az érzékelő, elektronikus berendezés. Ma már egész Földünket behálózzák azok az észlelő államások, amelyek féladata bizonyos mesterséges holdak megfigyelése, műszeres követése. A Szputnyikok helyzetét egy adott időpontban meghatározni, mérni csak a földfelszínről lehetséges. Ezek a megfigyelő állomások megmérik a műhold pozícióját, a távolságát, a sebességét, s ebből kiszámítható a valóságos helyzete. Így viszont lehetőség adódik magának a földfelszínnek a pontosabb meghatározásához is. A mesterséges holdak felbocsátása előtt a Föld felszínén a helyek koordinátáinak (a szélességnek és a hosszúságnak) a meghatározása földrajzi helymeghatározással történt. Ez nagy pontosságú csillagpozíció-megha- tározásokat és időméréseket kívánó feladat. Már régebben meg- állopították, hogy a földfelszín pontjainak földrajzi szélessége időben változó, tehát ingadozik. Igaz, hogy ez az ingadozás rendkívül kicsiny, de nagy pontosságú helymeghatározásokban már az ekkora értéket is figyelembe kell venni. Hasonló pontatlanságot okoznak a földrajzi hosszúság meghatározásában Földünk forgásának egyenetlenségei. E pontatlanságok nagysága még a legkorszerűbb technikát alkalmazva is néhány méter. Mindenképpen szükség varf" tehát olyan eljárásokra, amelyekkel a régebbieknél pontosabban és megbízhatóbban mérhetjük a földfelszín pontjainak az egész Földhöz viszonyított, vagyis a világhálózatban elfoglalt helyzetét. A kozmikus geodézia hőskorának egyik első nagy eredménye az volt, hogy a hagyományos csillagászati eljárást meghaladó pontosságú globális helymeghatározást tett lehetővé, s ezzel például a világrészek távolságában tapasztalt pontatlanság egy csapásra néhányszor tíz méterre csökkent. S ma már néhány centiméternyi eltéréssel ismerjük ezeket az adatokat. Pedig csupán 15—20 évvel ezelőtt még csaknem száz méteres volt a bi- zonytlanság Európa és Észak- Amerika vagy Afrika és Dél- Amerika távolságának az ismeretében. A titokzatos csillag Az űrkutatás az elmúlt két évtizedben a Hold és a bolygók felé fordította a figyelmet. Az uralkodó Nap, világunk központi fűtése, életünk csillaga, kissé érdemtelenül a háttérbe került. Most pótoljuk a hiányt. Kiválasztottunk egy érdekes témát: a napfoltokat. A régi és az új ismeretek keverésével új portrét festünk a Napról. NEM FOGY EL Csillagunk 5—6 milliárd évvel ezelőtt kezdte meg pályafutását, mint a Tejútrendszer állampolgára. Felszínén most 6000 fok, belsejében 14—20 millió fok a hőmérséklet. Szülőföldünk 149,6 millió kilométerees közepes távolságban kering az izzó hidrogéngolyó körül. Napunk tömege — emberi mértékkel mérve — elképesztő. Anyagából 333 400 földgolyót gyúrhatnánk. Ez nem sokat mond számunkra. Képzeljük el a következő naprendszer-készítési „receptet”. Végy 10 000, azaz tízezer agyagtéglát s ebből 9986 darabot gyúrj össze — ez lesz a csillag. A maradék 14-ből 13 tégla jut a Jupiterre és a Saturnusra, az utolsó darabot morzsold össze, és darabjait hintsd szét a csillag gravitációs terében. E parányok egyikéből lett a Föld. Lassan forgó csillagunk átmérője több mint százszor nagyobb a Földénél, pontosan 1 390 600 kilométer. Anyagát látszólag meggondolatlanul pazarolja: másodpercenként 5 Kheopsz-piramis tömegű (4 millió tonnányi) anyag olvad szét sugárzássá. Ez azonban nem sok. (Ámbár 100 millió év alatt egy földméretű tömegű testet sugároz szét.) A Nap tömege 2xl033 gramm. Ez a hatalmas anyagmennyiség 10—20 billió év alatt elfogyna ugyan, de a csillagok hamarabb meghalnak. Tíz milliárd év múltán a Nap anyagának legfeljebb 0,01 (egy század) százaléka fog hiányozni. A Nap belsejében termonukleáris folyamatok zajlanak le. A centrum magas hőmérséklete és 10—100 milliárd atmoszférás nyomása következtében a hidrogén-alapanyag héliummá (és nehezebb elemekké) alakul. A Nap úgy működik, mint egy „megszelídített és lassanégő” H-bomba. Felszíne tízezerszer fényesebb az izzó platinánál, s a minden irányba kisugárzott összes fényének — szerencsére — csak 2240 milliomod része éri el a Földet. Ez a kis hő- és fénymennyi- ség azonban elegendő volt, hogy bolygónkra életet varázsoljon. FOLTOS VAGY TISZTA A Nap régóta figyelt felszínének talán elsőnek megismert, jellegzetes képződményei a foltok. Négy évezreddel ezelőtt kínai krónikák már megemlítik a napfoltokat. (A távcső nélkül észlelhető folt átmérője legalább 100 000 kilométer!) A múlt század derekán Heinrich Schwabe német amatőr csillagász észrevette, hogy a napfoltok tömeges megjelenése 10—11 éves periódust mutat. Ez a szakaszosság a távcsöves megfigyelések kezdetéig (Galilei, 1610) visszavezethető. Ha sok a folt (és más kísérő jelenség), napfoltmaximumról beszélünk. A Nap tevékenysége — aktivitása — a maximum után 6—7 éven át csökken, egészen a minimum állapotig. Ilyenkor gyakran foltmentes a Nap teste. Az előző napfoltmaximum 1969-ben volt, a minimumon már túljutottunk, s a legközelebbi maximum 1980/81-re várható. A napfoltok eredetét máig sem ismerjük s nem tudjuk, hogy ezek megjelenése, sok- szorozódása (és a 11 éves napfoltciklus) mit jelent a a Nap életében. Jót, rosszat vagy semmit? E kérdésekre nincs még magyarázat, mert nem ismerjük a Nap működésének belső mechanizmusát. Így meg kell elégednünk a külsőségekkel. A folt azért „folt”, mert 1500—2000 fokkal alacsonyabb hőmérsékletű képződmény — ezért sötétnek tűnik a fényesebb háttér miatt. Ha a Nap testét egyetlen, gigantikus folt borítaná el, akkor csillagunknak a sárga színe világos (cseresznye-) pirosra változna. A múlt század végén Maunder német csillagász felülvizsgálta és új adatokkal egészítette ki Schwabe felfedezését. Maunder észrevette, hogy 1645 és 1715 között, hetven évig alig vagy egyáltalán nem volt naptevékenység, mintha 6—7 maximum egyszerűen kiesett volna. A Maunder-féle „hosszú” minimumjelenség átaludt egy évszázadot és most egyszerre az érdeklődés középpontjába került. n hírnök nem jön A Maunder-jelenség nyomán feltehetjük a kérdést: melyik a Nap igazi arca? A mostani foltos, vagy az 1645— 1715 közötti? Mi volt azelőtt és mi jöhet ezután? Ezek szónoki kérdések, mert a válaszadáshoz olyan ismeretek kellenének, amelyek meghaladják a tudomány jelenlegi felkészültségét. Inkább arról beszéljünk, miért is került előtérbe a Maunder-mini- mum? Az USA Dakota államában egy elhagyott bányában, 1,5 kilométer mélységben hatalmas neutrínó-csapdát, egy speciális víztartályt építettek. A neutrino az atomvilág „szellemrészecskéje” — szinte megfoghatatlan parány. Áthatoló képessége elképesztő: képes egy 5 fényév (50 billió kilométer) vastagságú acélfalon áthatolni. A mi világunk a neutrínó számára „átlátszó semmi”. (Az egyetlen elemi részecske, amely fénysebességgel halad — kivéve magát a fényt, azaz fotont.) Amerikai fizikusok a detektor építésekor abból indultak ki, hogy a Nap belsejében lezajló hidrogén-hélium fúzió, más néven protonciklus alkalmával trillió és trillió neutrino keletkezik (mint „melléktermék”). A Nap fénye a csillag múltjáról tájékoztat, a fotonok ugyanis a Nap felszínéről jönnek, s ezek viszont 5—10 millió évvel ezelőtt keletkeztek, s irdatlan idő kellett, amíg a felszínre feljutottak s kisu- gárzódtak. A fény tehát csak annyit „mond” számunkra, hogy a Nap 5—10 millió évvel ezelőtt jól működött. A neutrino a Nap jelenéről informál, mert a születése után azonnal — 2 másodperc múlva — kijut a felszínre és újabb 500 másodperc múlva megérkezik a Földre. Kiszámították, hogy a dakotai berendezéssel naponta hány neutrínót lehet „megfogni”. Vártak, vártak, és semmi eredmény — a hírnök nem jött, a csapda nem fogott semmit. A NAP NEM HAL MEG A berendezés hibátlan volt, érzékenysége (és főként a működés elve) kifogástalan, így csak egyetlen magyarázat maradt: nincs „neutrino-fo- gás”, mert „-termelés” sincs! A Nap belsejében a proton- ciklus észlelhetetlenül lelassult, esetleg megállt, az energiatermelés megszűnt. A most kisugárzódó hő és fény valamikor régebben keletkezett s ki tudja, mikor fogy el? Ha a hidrogén-hélium fúzió nem indul be újra, akkor meghal a Nap. Lehet, hogy csak átmeneti „üzemzavarról” van szó? A Nap csak időnként (és éppen most) makacskodik? Ez utóbbit alátámasztani látszik az egyik híres jégkorszak-elmélet. Ismeretes, hogy az i. e. 600 000-től a 15 000. évig négy nagy jégkorszak — kilenc hullámban — támadta a Földet. A jégkorszakot a Nap sugárzásának gyengülése okozta (volna). (Van persze más elmélet is.) A dakotai kísérlet negatívnak tűnő eredménye a Maun- der-jelenségre irányította a figyelmet. Lehet, hogy a foltok tömeges megjelenése, 11 éves periódusa, vagy a folt- talan állapot összefügg a Nap működésével? (És mi lenne a „jó”? Ha van folt, akkor a Nap működik? — vagy megfordítva?) A sok kérdésre nem tudunk válaszolni. Mindenesetre több ország csillagászai és asztrofizikusai szerint a Nap „köszöni az érdeklődést és más úton üzeni: jól van, egyelőre nem kíváp elhalá- lozni”. Ugyanis a leírtak ellenére mégis hiba történt Dakotában. A nagy neutrino- felszabadulással járó protonciklus csupán egy lehetséges változat (a sok közül), a parányok hiánya nem jelenti- a Nap haldoklását. Az amerikai kísérletnek talán az volt a fő hibája, hogy a berendezés csak egyetlen fájta (energiaszintű) neutrínót tud észlelni, holott a Napból sok más típus is érkezik. (Több ország épít most új csapdát, más neutrino-típusok észlelésére.) A Nap nem hal meg, de működésének pontos mechanizmusát most sem sikerült felderíteni. Nem tudjuk, mi a napfolt, és mit jelent a Maunder-jelenség. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a Nap elé tartott tudományos tükör már a valóságot mutatja — ámbár a kép még kissé homályos. Gauser Károly
