Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-17 / 297. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 17. BARKÁCSOLÁS (Berki Géza rajzai) ! Ezen nevet a... — Ha nem tévedek — •mondja az apa kamasz fiá­nak'— az én nyakkendőmet viseled! — Nem tévedsz — vála­szolja a fiú. — És ez az ing véletlenül nem az enyém? — De igen. — Az ördögbe is, hiszen a nadrágtartó is az enyém! Hogy képzeled ezt? — De apa, csak nem aka­rod, hogy elveszítsem a nadJ rágodat?! * * * — Képzeld mi történt ve­lem! Meghívót kaptam egy estélyre és az volt ráírva: „Belépés csak fehér nyak­kendővel!” — Na és? Talán nem volt fehér nyakkendőd? — Nyakkendőm éppen volt de a többiek ruhában jöttek. * * * V adásztársaság. — Miért lőtt a barátomra? — Azt hittem, hogy egy szarvas. — És mikor jött rá, hogy nem szarvas? — Amikor ő is rámlőtt. * * * Két szomszédasszony be­szélget. — A férjem csak egy jó ebéd után gyújt rá. —<" Dicséretes dolog! Egy évben egy cigeretta senkit sem betegít meg. * * * A vendég panaszkodik a főpincérnek: — Nézze csak, a sör egy centiméterrel alacsonyabban van, mint a korsón a szint­jelzés! — Látja, ilyenek ezek a mai korsók! * * * — Tanú, meg tudná mon­dani, mióta ismeri a vádlot­tat? — Együttélünk egy ideje ... — Mennyi ideje? — A múlt péntek estétől szombat reggelig. * * * A vendég dicséri a házi­asszony kisfiát: — Hihetetlen, mennyire hasonlít ez a gyerek az ap­jához! — Csak a rossz világítás teszi — mentegetőzik a ma­ma. — Különben a gyerek igen szép és intelligens. « * * — Tisztelt bíróság, kitar­tok válási elhatározásom mellett. Egyáltalán nem ért­jük meg egymást! — Tolmáccsal már próbál­koztak? n is kivétel aka­rok lenni. Üzlet- politikai szempon­tokat figyelembe- véve akarok ki­vétel lenni. Amióta tudom, hogy lehetek, időt, fáradtsa-1 got nem kímélve készülök rá. De előre kell bocsátanom, hogy elszánt híve vagyok az egyenlőséget, az egyenjogú­ságot hirdető eszméknek, a legmélységesebben elítélem az emberek elvtelen megkü­lönböztetését, a kiváltságok osztogatását. De azért nem vagyok a magam ellensége, ergo, a pénztárcámé se. Politikai (nem üzletpoliti­kai) tisztánlátásomból faka­dó hitvallásom remélem, ezek után semmiféle kétséget nem támaszt. Végtére is ez a kivétel — hogy én is kivétel akarok lenni — csak erősíti a szabályt. Szóval gyakorolok. Írni gyakorolok. Panaszkönyvbe írni gyakorolok. Mégponto- sabban: vásárlói könyvbe be-< jegyzést írni gyakorolok. Éjt nappallá téve. Sokáig törtem a fejem, milyen megszólítás­sal kezdjem. Végül úgy dön­töttem, ezt mellőzöm és majd rögtön a tárgyra térek. Abban ugyan még nem sike­rült dűlőre jutni magammal, hogy milyen hangnemben íródjon a bejegyzés. Ügy kezdjem, hogy „Mélységesen fel vagyok háborodva. .. ? Nem, még azt hihetik, a pil­lanatnyi indulat ragadott el. Higgadtabbul, naívabbul, jó­hiszeműen, valahogy így: „Nem értem, hogyan történJ hét meg ilyesmi... ?” Nem. Inkább a jól értesültek ki­oktató, lekezelő hangnemében. Igen, azt hiszem ez lesz a legcélravezetőbb; mert isme­rősöm — kitől a tippet kap­tam — is ezt tette. Jogász lévén, ő nagyon is tisztában volt azzal, hogy a szerződés, még olyan mindennapi kis Kivétel akarok lenni jogügylet is, mint egy autó­ba való gyerekülés kölcsön­zése, kétoldalú. Módosítgatni nem lehet csak úgy, fű alatt, ahhoz mindkét félnek a hoz-J zájárulása kell. És ő ezt na­gyon frappánsan megfogal­mazva bejegyezte a vásárlók könyvébe. Igen, én is ezt te­szem majd. De mi lesz, ha engem — sosem lehet tudni —, közben nem sértegetnek? Akkor nem kapok olyan ... olyan ... (mit is?) megvan! intuíciót, hogy frappáns le­gyek. Mert az is valami len­ne, ha váratlanul közölnék velem, hogy negyven forint helyett száz forintot fizessek bérleti díjként a gyerekülés kölcsönzéséért, de mégis az lenne az igazi, ha hátat fo dítva, foghegyről vagy a k bátomat ráncigálva adnák tudtomra, hogy ha nem ke fizessek, és azonnal adja vissza a babakocsit. Istener ha még meg is fenyegetni nek: hogy 150 százalékk felemelték a bérleti díjat,« ha nem fizetem ki, bepere nek. Akkor aztán gyönyöi bejegyzést tudnék írni, \ biztos lehetnék abban, hog én is kapok majd egy olya választ, (mint az ismerősöm amely így kezdődik: „Tárg; Vásárlókönyvi bejegyzési válasz” és utána engem, csa engem, személy szerint, tx vezetnének az árképzés rej telmeibe: „Bérleti tarifánk; mindenkor az eszközkihasz náltságának és az amortizáló dás fokának figyelembevéte lével állapítjuk meg, a fel ügyeleti szervek jóváhagyás; után. A módosított tarifa fel számolása is így történik.” És ez még nem minden. / szakmai kiképzésem után — egyenjogúság ide vagy od; — személyem nagyrabecsü­lésére tudnék következtéin a következő sorokból „Amennyiben a gyermekülés: továbbra is igénybe akarja venni, üzletpolitikai szem­pontból az ön esetében el­tekintünk a felemelt tarifa fizetésétől.” Űj sor: „Kérem, Szolgáltatásainkat továbbra is vegye igénybe.” Aláírás: „Iparcikk Kölcsönző és Szol­gáltató Vállalat igazgatója”, személyesen. Hogyne. Ezek után rögtön válaszolnék. Természetesen. Igénybe fogom venni a gyer­mekülést, legyen a fiam akármilyen magas, akárhány éves Icám asz. Kovács Katalin E Étteremben Futballpályán Nő a gyógyszerfogyasztás A kapus víziója 11-esnél Arnold Mosztovics: Hegedű vonó nélkül Kis városunk új iskoláját mindennel pompásan felszerelték. A tornaterem­ben csillogtak-ragyogtak a krómozott tornaszerek. A természet rajongói a természetrajzi szertár hatalmas akvá­riumában gyönyörködhettek. A fizikai szertár polcain titokzatosan sorakoztak a leideni palackok. Pianinót is kapott az iskola és hegedűt is. Csak vonót nem. A hegedű csodálatos volt, amint ott feküdt, békésen, a bársonybéléses tok­ban, és csillogott rajta a lakkozás, szin­te kívánkozott valami virtuóz kezébe.... hogy játsszon rajta Paganinit, Mozar­tot, Schubertét vagy Kreizlert. De nem volt vonó. A tanítványok és a gazdasági vezető heteken át keresgélték az összes kör­nyékbeli üzletekben. De hiába. A leg- elkeseredettebb a zenetanár volt. Nem tudott nyugodni a szekrényben haszon­talanul és értelmetlenül pihenő hege: dű miatt. Időnként elővette tokjából, és megigézetten nézte a fény csillogá­sát a lakkozott felületen. Olykor az áliához emelte, képzeletben a nem létező vonóval csodálatos zene­műveket játszott a hegedűn. És egyszer fantasztikus ötlete támadt. „Hát feltétlenül szükséges a vonó ah­hoz, hogy az ember hegedülni tanul­jon. ..?” kérdezte önmagától, és innen már csak egy lépés volt ahhoz, . hogy az ötletét meg is valósítsa. összegyűjtötte tanítványait, és el­kezdte a hegedülés művészetét taníta­ni — vonó nélkül. Megmutatta, hogyan kell tartani a hegedűt játék közben. Megmutatta, hogyan kell húzni a vo­nót, — könnyedén, mégis energikusan. Megmutatta, hogy játék közben az em­ber miként csukja be a szemét, hogy semmi ne zavarja a teljes elmerülést a hangok titokzatos, csodálatos világá­ban. Hogyan kell ráhajtania az ember­nek a fejét a hegedűre, hogy kellemes és biztos legyen. És megmutatta, ho­gyan kell v'erni a lábbal a taktust, ho­gyan kell az ihletettség állapotába jut­ni. . . Tanítványai néma áhítattal kísérték tanáruk előadását, és olyan lelkesen figyelték, amilyen lelkesedéssel ö be­szélt nekik Paganini és Ojsztrah mű­vészetéről. Nem volt a kezében hangszer, ha­nem csak egy műremek, amely ugyan szinte lángra lobbant volna egy vonó­val, Bach, vagy Beethoven muzsikájá­val. Ha lett volna vonó... Egy kerek esztendő múlt el, mire si­került mégis valahonnan egy óonót szerezni. Valamelyik messzi városból hozták, és ünnepélyes keretek között adták át az iskolának. Végre! A tanár boldogan, áhítattal vette a kezébe, és meghatottan helyez­te a húrokra... és aztán még nagyobb áhítattal végighúzta. És ekkor a hege­dűből. .. átható, éles, visító hangok szakadtak fel. A tanár elkomorodott, leengedte a vonót, de aztán újra fel­emelte és játszani kezdett. A hegedű nyekergett, nyögött, sírt, jajgatott. A tanár elképedve hallgatta a kakofóniát, és erőtlenül engedte le a karját. Hirtelen eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen nem is tanult hegedül­ni soha. Hirtelen befejeződött a hegedű-okta­tás. A tanítványoknak eszükbe jutott a zenetanár fantasztikus lelkesedése, amellyel hegedű nélkül egy éven át tanította őket — hegedülni. És boldo­gan emlékeztek arra az időre, amikor még nem volt a hegedűhöz vonó. És a hegedű, a violaszín bársony bé­lésű tokban békésen, némán, haszonta­lanul pihen — a vonóval együtt... Fordította: Antalfy István

Next

/
Thumbnails
Contents